♪Girl Behind the Songs♪

Sziasztok!

Most nem írok regényt, csak egyetlen hozzáfűznivalóm lenne, a csodálatos fejlécet egyik kedves olvasómnak, Vivcsónak köszönhetem. Nagyon, nagyon gyönyörűséges, szóval köszönetem jeléül ezt a részt néked küldöm! :))

"Save you"

/Hannah/

Fáradtan másztam ki az ágyamból, amikor reggel csörgött az órám, szinte észre sem véve, hogy Olivia a másik oldalon alszik. Lassú, testemet vonszoló mozdulatokkal jutottam el a fürdőszobáig, ahol miután magamra zártam az ajtót, érthetetlen okokból kifolyólag, de a tükörre lestem.

Gyűrött arc, karikás szem, kócos haj, csillogó tekintet. Gondolkodnom sem kellett, hogy tudjam minek, vagy éppen kinek köszönhető, hogy bár nem nyújtom éppen a legimpozánsabb látványt, belül kicsattanok a boldogságtól, a tudattól, hogy Niall nem lökött el magától, ember számba vett, beszélgetett velem.

Mindenki elképzeli milyen lehet élete sztárjával, vagy éppen sztárjaival találkozni, és ilyenkor vagy azt látjuk, hogy talán én leszek az, aki megfogja, akire rámosolyog, akinek megkérdezi a nevét, akinek elkéri a számát, vagy éppen akinek a papírjára egy szívecskét rajzol, és megkér, hogy várjam meg hátul. Vagy pedig, ha reálisabban gondolkodsz, akkor azt látod, hogy bár végre találkozhattok, biztosan ezrével fognak még rajtad kívül arra várni, hogy észrevegyék őket. Egyetlen másodpercet kapsz a sorban, hogy képet készíts és aláírasd a papírjaidat, reménykedhetsz egy köszönésben, ám a válaszod már nem talál meghallgatásra, és bár nem bánod, és meg is érted, hiszen Ők sztárok, te meg csak te vagy, azért jobban esne egy puszi.

Nos, én mindkettőt elképzeltem, és valljuk be, az első jobban tetszett, persze lehetetlennek tűnt. Aztán egyre több esélyem volt közelről, mégis fájón távolról csodálni őket, most pedig Niall észrevett, hozzám szólt, sőt! Kívánni sem tudtam volna annál szebb pillanatot, mint amikor nem tagadott le, és képet posztolt rólam az interneten.

- Hannah, kapd össze magad, még én is be akarok menni, és el fogunk késni a suliból – kopogott be igen erőteljesen Olivia, amitől összerezzentem, majd összeszedve magam gyorsan levetkőztem, és bambán vigyorogva beálltam a forró vizes zuhany alá.

/Olivia/

Nem voltam hajlandó többet felmenni a netre, egyetlen közösségi oldalra sem, és bár sejtem, hogy ez nálam mindössze egy napid fog tartani, hiszen már most majd’ megöl a kíváncsiság, próbáltam tartani magam egész reggel. Kikapcsoltam a telefonomban az e-mail és egyéb értesítőket, ugyanis vészesen sokat rezgett a kis apróság mellettem, generálta bennem a rossz előérzetet.

Végül az, hogy haza kellett rohannom átöltözni és összeszedni a cuccaim, majd az iskolába menni, és ott előadni azt, amit elvileg Hannah megtanított, valahogy elterelte a gondolatim egy teljesen más síkra, és hagytam, hogy egy másfajta idegesség legyen úrrá rajtam.

Reggel nyolcra már bent voltunk a teremben, és míg az összes többi tanuló az óráján ült, és a nyugodtabb, suli vége felé közeledő óráján ült, én izzadva, idegesen próbáltam összeszedni a gondolataim, és a tanulásom eredményét bemutatni az igazgatóságnak.

- Nos, Miss White, igazán lenyűgöző a tudása, főleg, hogy ezt ilyen rövid idő alatt sajátította el. Büszkén kijelenthetem, hogy készen áll arra, hogy jövőre befejezze az évfolyamával az iskolát. Örülök, hogy körünkben köszönthetjük – mosolygott rám az igazgatónő biztatóan.

Eltűnt az arcáról az eddigi mogorvaság, és keménység, igaz megeshet, hogy én féltem annyira csak a szörnyet láttam benne az elmúlt két órában.

Felemelkedett lelkiállapotban hagytam el a termet, egy pillantást vetettem az órámra, és ijedten vettem észre, hogy rohamosan telt el az idő, és még ma meg kell tennem valamit. Gyorsan felhívtam a szüleim az eredménnyel, míg az utcán fogtam magamnak egy taxit, és a célom felé vettem az irányt.

***

Kezemben az órarendjével és fényképével vártam, hogy kilépjen kiszemelt táncpartnerem az éppen aktuális előadásáról. A hasamban lévő görcs nem engedte, hogy akár egy falatot is egyik egész nap, így most majdhogynem az ájulás szélén vártam, hogy elhangozzon a felszabadító csengőszó. Körülnéztem a kihalt folyóson, mielőtt fáradtan döntöttem volna hátam a szekrénysornak. Remegtem. Mély lélegzetet vettem, éreztem, ahogy patakokban folyik rólam az izzadtság, és nem az időjárásnak, vagy a hőségnek köszönhetően, hanem inkább a kétségbeeséstől, és reménykedéstől, hátha összejön, és mi van, ha nem?!

Hihetetlen ütemben emelkedett és süllyedt a mellkasom, levegőért kapkodtam, mintha fuldokolnék, pontosan olyan reakciót produkáltam, mintha pánik rohamom lenne, pedig csak izgultam. Összerezzentem, amikor csöndet és magába roskadt testem megtörte a zsebemben megrezzenő telefonom. Gyorsan kinyitottam a szemem és reszketve nyúltam a készülék után.

„Na, elkaptad már? Hajrá!”

Akaratlanul is elmosolyodtam Hannah SMS-én, de már nem volt időm válaszolni, ugyanis a csengő hangjával szinte párhuzamban már ki is vágódott a terem ajtaja, és megjelentek az első diákok. Ekkor viszont az egész folyosót, minden egyes zugot elárasztottak a diákok, én pedig reményvesztett harcot folytattam azzal, hogy mindenáron az ajtón tartottam a tekintetem, hátha megpillantom a képemen látható személyt. Fiúk és lányok együtt kézen fogva, egymás mellett, vagy éppen csak beszélgetve és nevetve lépkedtek ki, ám egyikük sem keltette fel az érdeklődésem, nem ők voltak azok. Egyre kevesebb reményt láttam, a tömeg folyamatosan hátrébb lökött, távolodtam, végül pedig már csak annyit láttam, ahogy a tanár is kilép a helyiségből, kulcsra zárja az ajtót, és elindul a lépcső felé. Nem hagyhattam, hogy elmenjen, ő volt az utolsó ember, aki meg tudná mondani, hol találom Markot.

Az embereket magam előtt félrelökve küszködtem át a tömegen, szemmel tartva a magas, kopaszodó alakot, amikor egy bunkó olyan erővel jött belém, hogy majdnem fellök, ha végül nem kapja el a karom zuhantamban.

- Hova, hova Hercegnő? Jobb lenne, ha figyelnél, mert nem áll szándékomban másodjára is megmenteni a csinos fejed a koppanástól.

- Nincs rá szükség – téptem ki a karom a férfi szorításából, aminek biztos vagyok benne, hogy helye marad, hiszen még mindig olyan erővel fogott, hogy vagy nem akart még elengedni, vagy biztos volt benne, hogy álló helyzetemben és képes vagyok elesni.

Nem láttam, hogy kiket lökök félre, viszont miután egy lányt majdnem sikeresen a falnak passzíroztam, csodák-csodájára a következő percben szétnyílt előttem a tömeg és könnyebben ment az üldözésem. Megmarkoltam a táskám pántját, ahogy az utolsó hajrához gyűjtöttem erőt, és azt szorosan az oldalamhoz préselve előztem meg a tanárt, és hirtelen álltam meg előtte. Láttam a férfi arcán a döbbenetet, és a gyors mozdulatomtól hátrahőkölő testét, de nem szólt egy szót sem, csak szemöldök ráncolva nézett rám.

- Elnézést Mister, hogy csak így Önre török, de meg tudná nekem mondani, hogy hol találom Mark Langst?

- Éppen Ön mögött áll Miss. – bökött fejével a hátam mögé. Fejemet hátrafordítva láttam meg a mögöttem álló fiúcsapatot, akik a szekrényeinknek vettet háttal beszélgettek. Mire visszafordultam volna a tanárhoz, ő már magához is vonta a papírjait, és halk torokköszörülés kíséretében kikerült, és elhagyta a folyosót.

- Köszönöm – suttogtam halkan egy szellemnek, miközben lehunytam a szemem, talán a saját megnyugtatásomra.

Hallottam a hangos zsivajt körülöttem mindenhonnan, ez pedig valamelyest megnyugtatott, és egy újabb mély levegővétel után megfordultam, és a fiúk felé indultam. Alig az első lépés megtétele után a zsebemben újra rezegni kezdett a telefonom. Ideges sóhajtással nyúltam utána, miközben szemem Markon tartottam.

"Ma sürgősen beszélnünk kell! Siess haza! Apa"

- Istenem, mi az már megint? – nyögtem fel kinyomva az üzenetet, amikor elértem a fiúk elé. – Hello! – intettem idegesen feléjük, mire egy pár szórakozott köszönést kaptam viszonzásul, és ennél pedig sokkal több érdeklődő pillantást a testemen. Megforgattam a szemem és Mark felé fordultam. – Te vagy Langs, ugye?

- Ja, mi kéne?

- Beszélhetnénk négyszemközt?

Láttam, ahogy magában feldolgozza a kérdést, mérlegeli a válaszlehetőségeit, és azt, hogy mit veszíthet, ha most nemet mondd. Vajon akkor esélye sem lesz lefeküdni velem? Végül a többiekre nézett, én pedig éreztem, hogy nyert ügyem van.

- Találkozunk órán, fiúk. Miben segíthetek?

- Olivia White vagyok, idén felvételizek a suliba, de ehhez táncolnom kell. Írtam neked e-mailt, nem válaszoltál, így felkerestelek, és az lenne a kérdésem, hogy a vizsgaelőadásomnál tudnál-e a párom lenni.

- Nem – vágta rá, és lehajtotta a fejét.

- Hogy mi?

- Nem lehet, már megkért egy fiatal csaj, nem koptathatom le. Sajnálom, de azért sok sikert! – mosolygott rám kajánul, mire csak fújtam egyet, és gyorsa fordulattal elindultam arra, amelyről jöttem.

Istenem, miért kell nekem mindig kifogni a szex éhes idiótákat? Előre sajnálom azt a lányt, akinek a felkészítését elvállalta. Nagyobb problémám viszont mostantól az, hogy fogy az időm, és ezen a héten már muszáj találnom egy párt. Ha újra fel kell mennem az iskola oldalára, és átnyálaznom azok listáját, akik önkéntesnek jelentkeztek párnak, lehet, hogy inkább azt választom, keresek magamnak egy külsős párt, ezzel vállalva, hogy nem biztos a bekerülésem.

Lendületesen bevettem egy kanyart, ezzel újabb adag embert tolva félre az utamból, bár most nem sietségem, sokkal inkább idegességem okán. Miért nem tudták volna valahol kijelezni, hogy Mark Langs már nem elérhető partner? Vagy miért nem tudott ez az idióta válaszolni egyetlen levelemre sem? Fújtatva siettem le a lépcsőn, ás az újból rezegni kezdő telefonom, egy gombnyomással elnémítottam, egyáltalán nincs szükségem arra, hogy most bárkivel beszéljek. Próbáltam kijutni az épületből, de az, mintha megváltozott volna azóta, hogy besétáltam ide. A falak máshol voltak, a folyosók máshova vezetettek, a lépcsők pedig körbe-körbe mutatták az utat, nem éppen arra, amerre reméltem, hogy kijuthatok a kolosszus épületből.

Nem akarok újra emberek között válogatni! Amikor először felmentem a weboldalra, már első körben úgy éreztem, hogy egyetlen olyan egyed sincs köztük, aki kinézetre megfogni. Persze, állíthatnám, hogy ez nem fontos, hiszen mégiscsak a tánctudása miatt van rá szükségem és nem a szépsége miatt, de ha tagadom, ha nem, ha valakire ránézek, és értékelni próbálom az első benyomást, a külső a legfontosabb. Így átnéztem az oldalalt második körben is, hátha így már több sikerem lesz, és lám! Ha lejjebb adtam az elvárásaimból, máris találtam öt nagyszerű fiatalembert, akik megfeleltek volna, ám ebből négy levélben visszajelzett, hogy sajnos foglaltak, egy pedig, mint utóbb kiderült, szintén nem ér rá velem próbálni. Így úgy sejtem marad a harmadik körös átvizsgálás is, ahol újabb szűrűn keresztül kell megvizsgálnom a felhozatalt.

Hirtelen megtorpantam egy hatalmas alagsori ajtó előtt, ami felett a vészkijárat felirat díszelgett. Pompás, most már fogalmam sincs, hogy hol lehetek azon belül, hogy egy elcseszett iskolában, ahol mindenki táncol, mégis senki. Felsóhajtottam és megfordulva a folyosó világosabb része felé kezdtem sétálni. Alig pár lépést tettem meg, amikor a csengő megszólalt valahol a fejem fölött az emeleten, és szinte pillanatok alatt halkult el az egész épület, ezzel rám hozva a frászt, miközben a félhomályban lévő legalsó szint padlóját róttam. Legnagyobb örömömre, amikor a következő éles kanyart vettem be egy lépcsőt találtam magam előtt, így hatalmas léptekkel, kettesével szedtem a lépcsőfokokat, hogy mihamarabb valami világos, földszint feletti részen lehessek.

Újabb rezgés indult meg a telefonomban, amit immár előhúztam, és a hívás fogadása gombra nyomva a fülemhez emeltem a készüléket.

- Igen? – kérdeztem bele unottan.

- A Táncművészeti suliban vagy, igaz? – hallottam meg egy ismerősen ismeretlen hangot.

- Tessék? Ezt honnan tudod? És mégis honnan van meg a számom? – vontam kérdőre Zaynt, miközben lassan sétáltam el egy hatalmas táncterem előtt.

A fényesen kivilágított, óriási tükrökkel borított terem először üresnek tűnt, ám ahogy egyre tovább sétáltam megláttam egy férfit, aki az egyik sarokban éppen leteszi a cuccát a földre.

- A neten láttam, és apádtól. Figyelj Olivia, nagyon…

- A neten? Mit keres az én tartózkodási helyem a neten? – vágtam a szavába lelassítva a terem előtt. Kívülről a terem el volt zárva, falakkal volt körülvéve, ellenben a falakat néhol tarkította egy-egy nagy, majdhogynem falméretű ablak, amelyen keresztül könnyedén látni lehetett ki hogyan táncol a teremben.

A falnak préseltem a hátam, a táskám ledobtam a földre, és visszafogtam a hangom, miközben óvatosan kihajoltam a fal mellől az ablak felé, hogy apró pillantást vessek a táncosra.

- A múltkori buli óta rád ragadtak, tudják hol vagy, posztolnak rólad a neten. Kérlek vigyázz, ha hazafele mész, oké?

Ritmusos hip-hop szám indult, amikor a srác megnyomott egy gombot a lejátszón. Lendületesen kezdett mozogni, erőteljesen, szexin, őrültessen. Lesett állal léptem kijjebb, hogy jobban lássam, figyelve minden mozdulatát, a hátának feszes ívét, erős karjainak izmait.

- Olivia, Olivia, hallasz? Jól vagy?

- Hm? Igen, megvagyok, most mennem kell, bocsi. De vigyázni fogok! – válaszoltam, és már ki is nyomtam a hívást. Visszakotortam a zsebembe a telefont, egyetlen pillanatra vettem le a tekintetem a táncosról, ám mire visszanéztem már nem volt ott. Kíváncsian léptem közel az üveghez, arcom odanyomva, hogy körül nézzek a teremben, hova tűnt, de sehol nem láttam. A következő pillanatban egy kar fonódott a derekamra, és pördített meg.

- Ohó, Hercegnő, csak nem engem keresel?

- Te? – néztem egy pillanatig rá, majd az üres táncteremre.

- Én? Még szép, hogy én. Engem stírölsz percekig, és mikor szembefordulok veled, meg sem ismersz? A seggem az ismertetőjegyem? – vonta fel a szemöldökét kíváncsian.

Dermedten néztem rá, míg feldolgoztam, hogy ez ugyanaz a pasi, akibe néhány perce az emeleten bele mentem. Megráztam a fejem, majd hátráltam előle egy lépést, és felkaptam a táskám a vállamra. Csapzottan simítottam hátra a hajam, miközben éreztem a pillantását magamon. Felnézve szembe találtam magam féloldalas mosolyával, félig elcsúszott, izmait mutogató trikójával, és a testemet méregető parázsló tekintettel.

- Mennem kell – motyogtam, majd megpróbáltam ellépni mellette, hogy abba az irányba folytassam utam, ahol még nem jártam, és nem tudtam pontosan, hogy nincs kiút.

- Lassan, a testtel kislány! Ki vagy te, és miért kukkolsz? – kapta el a karom maga mellett.

Hátranéztem először az arcára, majd a csuklójára, jelezvén, azonnal engedje el, vagy megbánja.

- Parancsolsz? – kérdeztem vissza nyugodtan, miközben igyekeztem felvenni egyfajta fensőbbséges hangszínt.

- Te nem vagy angol. Akcentusod van. Ausztrália?

- Melbourne – bólintottam és aprót rántottam a karomon, hogy elmehessek. A szorítás nem engedett.

- New York, Manhattan. Örülök – biccentette felém, amit egy gúnyos mosollyal nyugtáztam, és visszahúztam a lecsúszni készülő táskám. – Mi járatban erre, mert biztosra veszem, hogy nem tanuló vagy.

- Táncpartnert toboroztam volna, de az a gyík Mark Langs már foglalt – sziszegtem idegesen, hirtelen újra elöntötte a testem a harag, és a kétségbeesés, amit Mark visszautasításának köszönhetek. Semmire sem megyek nélküle, és se időm, se kedvem újabb táncpárt találni. Nyöszörögve néztem a csuklóm felé, ahol az öt erős ujj határozottan tartott.

- Ó, szóval felvételizel?

Láthatóan nem zavarta, hogy fájdalmat okoz, nem sietett vissza táncolni, így gondolom éppen egy szabad órája volt, és kitűnően szórakozott rajtam. Miért is engedett volna el, ha roppant mód megmosolyogtatom, miközben fölényesen nézhet le rám? Aprót dobbantottam a lábammal, és igyekeztem ellépni előle, miközben csípősen megjegyeztem:

- Ügyes vagy, sikerült összetenned! Bravó!

- Ne gúnyolódj, nem értékelem – kacsintott rám, majd maga után húzott a terembe.

- Mit csinálsz? Engedj el azonnal!

- Tudtad, hogyha nincs társad a felvételin, akkor nem táncolhatsz? Neked pedig már csak néhány napod maradt, hogy találj egyet, és elárulom, csekély számú gyereknek nincs még párja, és azok, nos, hogy is mondjam… nem díszpéldányok – húzta el a száját sajnálkozást mímelve, ám ez olyan abszurd helyzetet szült, hogy kénytelen voltam elnyomni egy mosolyt. Rendeztem arcvonásaim, mélyet lélegeztem, és próbáltam továbbra is érdektelennek tűnve folytatni a beszélgetést.

- Kit érdekel? Táncra kellenek, nem szexre.

- Pedig, ahogy elnézem rád férne az is Hercegnő! – kacsintott hátra rám, amivel csak még tovább tornázta az amúgy is magas vérnyomásomat.

- Fejezd be a Hercegnőzést!

Legszívesebben képen töröltem volna ezt a névtelen alakot, és abban a percben otthagytam volna a maga önelégültségével, szarkazmusával, vicc nélküli poénjaival, de se a keze nem engedte, se a kíváncsiságom, hogy mégis miért cipel magával a táncterembe.

- Pedig úgy viselkedsz! – engedte el a karom, és a lejátszóhoz lépett, hogy kikapcsolja a zenét. – Dobd le a táskád, és mutass nekem egy kombinált Relevét.

- Nem, nem tudok.

- Nem tudsz? - állt elém karba tett kézzel, cinikusan felvont szemöldökkel.

- Balesetem volt, gyenge a bokám, nem táncolhatok – tártam szét a kezem magatehetetlenül. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, még ha akartam volna sem. Láttam az arcán, hogy tetszett neki a válaszom, szinte éreztem, hogy ezzel megint kifogásolhatatlan alapot szolgáltattam neki arra, hogy belém kössön, és kiélhesse bántószándékú vágyait. Lazán kis terpeszbe állt, és mellkasa előtt szorosan összefonta karjait.

- Nos, akkor ide sem jelentkezhetsz, nem igaz?

- De, én csak… - indítottam volna azt a magyarázkodást, amibe eleve bele sem kellett volna kezdenem, de közbeszólt azzal az arrogáns, idegtépően nyugodt, és férfias hangjával.

- Csináld Hercegnő!

Nagy levegőt vettem, és ledobtam a táskám. Lehajolva lehámoztam magamról a cipőmet, majd lassan a tükör elé sétáltam. Megfogtam a rudat, és végeztem egy-két nyújtógyakorlatot. Annyira régen csináltam ilyesmit, ráadásul bemelegítés nélkül, a balett cipőm nélkül, és szinte biztos, hogy nem fog sikerülni, elbukom, ez a bunkó pedig majd szemérmetlenül kiröhög.

Elléptem a rúdtól és beálltam a kezdőpózba.

- Öt, hat, hét és… - számolt vissza, én pedig lehunyva a szemeim emelkedtem meg, koncentráltam a megtartásra, és az izmaimra, majd egy pillanatnyi kitartás után visszaereszkedtem.

Éreztem, ahogy remegnek a lábaim a súlytól, ahogy a bokámban újra előtör a már-már majdnem megszűnő fájdalom. Elfojtottam magamban ezt az érzést oda, ahova kellett, ahová egy profi is rejtené, és ismét felemelkedtem, hogy most hosszabb ideig tartsam ki a mozdulatot. Megismételtem úgy, ahogyan ő kérte, végül pedig egymás mellé zárva a combjaim, lábujjhegyre ereszkedtem és szorosan megfeszített izmokkal húztam ki magam.

- Ügyes! Most egy Fouette! – szólított fel, én pedig összeszorítottam a szám, és miután elhangzott a visszaszámlálása megcsináltam az első lépéseket.

Az első pörgés után az egész testem átjárta a fájdalom, és úgy éreztem a másodikra már nem vagyok képes, újra elvesztettem az irányítást a testem felett, az egyensúlyomat, és pontosan ugyanúgy zuhantam a föld felé, ahogyan a meghallgatáson. Ám ezúttal nem értem földet.

- Nem rossz, bár ez nem volt egy egész Fouette – nézett le rám, miközben azon keze, amivel az imént elkapott, még mindig a hátam mögött volt. Lassan, de határozottan húzott fel, majd elengedett, és a táskájához sétált. – Ülj fel az asztalra – mutatott az egyik sarokban lévőre, én pedig szó nélkül megfordultam, és bicegve az adott irányba tartottam.

Otthon ezért meg fognak ölni. Nate, ha ezt megtudja, biztos, hogy azt fogja szajkózni „Én meg mondtam, hogy ne táncolj, nem? Ráadásul már harmadszorra. Lassan igazán rájöhetnél, hogy nekem van igazam”. Ezt hallgathatom megint hónapokig, és kapok egy újabb gipszet a lábamra. Sosem fogok ide felvételizni, és sosem lesz belőlem profi. Fantasztikus! Feltornáztam magam a magas asztalra, és a lábamat lelógatva élveztem azt a nyugtató, fájdalommentes pillanatot, amikor semmilyen hatás nem érte a bokám, és az élvezettel lógott a semmiben.

- Semmi bajod nem lesz – sétált vissza elém lazán a férfi, majd leguggolt a lábamhoz, és lehúzta rólam a zoknit.

Összerezzentem, ahogy a szoros gumi végigsiklott a bokámon, elnyomta a sziszegést, és igyekeztem bátor nőnek látszani, hátha nem foszlott még szét benne eme kép. Már, ha volt ilyen egyáltalán.

Lassan végigsimított a lábfejemen, és az érzékeny területen, óvatosan forgatta a lábam, hogy minden oldalról megvizsgálja azt.

- Csúnya? – néztem le rá, mire rám emelte tekintetét, és elmosolyodott.

- Túléled, de valóban elég szépen elintézted. Mivel sikerült?

Megvontam a vállam és éppen szólásra nyitottam volna a szám, amikor valami hűs érintette a bőröm, majd az ő keze kezdte el körkörös mozdulatokkal csitítani az érzékeny területet. Az első fájdalmas pillanatok után kifejezetten élveztem az érintését, a hűsítő krém ellazított, egy percre arról is megfeledkeztem, hogy milyen fájdalmakat éltem át az imént, éppen amiatt az ember miatt, aki most kellemesebb perceket okoz nekem.

- Elestem, elég csúnyán – kezdtem végül, és az előbb hátravetett fejem most újra felemeltem és lenéztem. – Aztán erőltettem és táncoltam. Összeestem, és éppen ezért ez az utolsó alkalmam, hogy bizonyítsak, és erre jössz te és elbaszod az utolsó esélyem is.

- Nélkülem semmi esélyed – mondta a lehető legnyugodtabb hangon, miközben abbahagyta a lábam kenését, és egy fáslit kezdett végigtekerni a lábfejemtől elkezdve a bokámig. – Ez a krém meg fogja tenni a hatását és jobban lesz a bokád. Valóban nem kéne erőlködnöd, de hamarosan el kell kezdened próbálni, ha felkészült akarsz lenni.

- Partner nélkül nehéz lesz – sóhajtottam, és óvatosan leugrottam az asztalról.

- Tudod Hercegnő, utálom az elsősöket – emelkedett fel a guggolásból, miközben engem nézve lassan visszacsavarta a kenőcsös tégely kupakját. Tényszerűen közölte a véleményét, nem foglalkozva azzal, hogy én is abban a reményben szenvedek itt most, hogy egyszer elsős lehessek, nem foglalkozott azzal sem, hogyha nekem mégis sikerülne valamilyen csoda folytán bekerülnöm, tudni fogom, hogy Ő biztos utálni fog, és nem kétséges, hogy mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy ezt érezzem is. – Azt hiszik, hogy tudnak táncolni, hogy övék a világ, és csak ez az egyetem kell hozzá, hogy mindenki a talpukat nyalja. Pedig, ha ide bekerülnek, minden fog velük történni, csak az nem, amit szeretnének. Megalázzák őket, mert megtudják, hogy amit csinálnak közel sem olyan jó, mint a fejükben. Megtanulják a tiszteletet, azt, hogy egy kis sikerért is rengeteget kell dolgozniuk. Viszont, amikor elsősök, és bekerülnek, hihetetlen nagy az arcuk – mosolyodott el futólag, én pedig lelki szemeim előtt láttam, ahogy szegény gólyákat a világ minden gonoszságával kínozza, és érezteti velük, hogy nem elég jók ide. Megráztam a fejem, hogy eltüntessem ezt a képet a fejemből, lehet, hogy csak túl paranoiás vagyok. – Ezért nem jelentkeztem egyik évben sem felsősnek, aki segíti a bekerüléseteket. Nem is most akartam elkezdeni, és mivel végzős vagyok, nem is biztos, hogy jó ötlet, de ha pár kell neked, csak én leszek az, világos? Két hét pihenőt kapsz, utána gyere ide pontosan ezen a napon délelőtt tizenegyre.

Ennyi volt. Ezek után egyszerűen megfordult, elindította a zenelejátszót, és anélkül, hogy egyetlen pillantást vettet volna rám, vagy arra, hogy arrébb mozdultam el, a tükör elé állt, és a betanult koreográfiát próbálta. Kellett egy nagyon, nagyon hosszú pillanat, hogy feldolgozzam az elküldésem módját, még egyszer megpróbáltam túlkiabálva a zenét megkérdezni, hogy mi a neve, de hogyha hallotta is, nem válaszolt. Attól félek ő sem volt tisztában az enyémmel, valamint, hogy meg fog maradni a Hercegnőzésnél. Élt bennem a remény, hogy következő alkalommal valóban itt lesz, és nem fog felültetni, hogy aztán remény nélkül kezdhessem azt a keresést, aminek nagy valószínűséggel nem lenne eredménye. Felkaptam a táskám, és megsemmisülve fordultam az ajtó felé, hogy bukdácsolva, majdhogynem egy lábon ugrálva kitessékeljem magam, és újra kikössek a hatalmas labirintus vélhető közepében, ahonnan nincs kiút.

- Vigyázz magadra Hercegnő! – kiáltott utánam, visszafordulva láttam, ahogy mosolyogva az alakomat nézi. – Amúgy menj balra, a folyosó végén pedig két emeletet lépcsőzz fel. Egyből meglátod majd a kijáratot – kacsintott, majd már a tánc ütemére mozdult.

Megráztam a fejem, és magamban megköszönve életmentő gesztusát indultam az említett irányba. Hihetetlennek tűnt a nap, az előbbi perceket, mintha csak álmodtam volna. Már csak apa üzenete az, ami okot adott az aggódásra.

Szorosan markoltam a korlátot, miközben felfelé lépkedtem az apró, mégis nekem a világ leghatalmasabb lépcsőfokain, miközben minden gondolatom lekötötte az előz férfi. Ha végzős, valóban nem is táncolhatna velünk, ő mégis vállalja a kockázatot? Hogyan talált meg újra, miért kért meg, hogy táncoljak, miért nevezett Hercegnőnek, hogyan jött rá, hogy nézem őt, és hova tehetném magamban a viselkedését? Az, hogy felsőbbrendűségével lekezel, hogy mosolyogva nézi elesettségem és szenvedésem, közben pedig felajánlja a segítségét. Mégis ki a franc ez, és hogyan leszek képes táncolni vele, ha már az első napon teljesen tönkreteszi a lábam? Ha megtartja ezt a stílusát, ezt a nevető arckifejezést, kétlem, hogy zökkenőmentesen haladnánk majd a koreográfiával, vagy akár egy beszélgetéssel is. Tulajdonképpen már azt sem értem, hogy miért hiszem el azt, valóban elfogadja a nyíltan ki nem mondott táncfelkérésem, miért gondolom, hogy tényleg a párom lesz, és segít táncolni. Elvégre csak egy iskola alagsorában találkoztunk, ahol láttam táncolni, és ahol semmi egyebet nem csináltunk, minthogy ő megalázott, én pedig megsemmisülve már az első szavaitól, és a határozottságától, hagytam magam. Egyáltalán nem vall rám sem az, hogy hiszek neki, sem az, hogy tervezek egy olyan dologban, ami egyáltalán nem biztos, az pedig végképp nem, hogy hagyom magam a földbe döngölni. Azt hiszem, Anglia kifejezetten rossz hatással van rám. Hiányzik a Napfény.

Nem vettem észre, hogy meddig is jutottam egészen addig, míg éktelen sikítás nem szakította ketté a viszonylagos csendet, valamint a dobhártyáimat. Az ajtóban álltam, sikerült megtalálnom a kijáratot, a sikítás pedig éppen kintről, valahonnan baloldalról érkezett. Hirtelen meglóduló szívvel, ijedten kaptam a tekintetem a hang irányába, máris számtalan forgatókönyvet lejátszva magamban. Tudtam, hogy képtelen vagyok újraélesztést csinálni, ha esetleg ez a sikoly valamiféle egészségügyi vészhelyzet miatt hangzott fel, nem vagyok biztos benne, hogy el tudnék látni bármilyen sebet, ha ilyen a probléma jellege, valamint egy tolvajt sem tudnék megállítani pusztán a fizikai erőmmel. Ha pedig utána kéne futnom… nos, attól félek, ebben az esetben még kevesebb sikert könyvelhetnék el magamnak. Más opció hirtelen nem jutott eszembe, de még így is dolgozott az agyam, hogy biztosan tudni akarom-e, hogy mi folyik ott, ahonnan a hang jött, hiszen ember vagyok, önző vagyok, félek, hogy bajom esik, és bár próbálok bátor lenni, és tisztes állampolgár, segítenék a bajbajutott társamnak, egy icipicit azért már remegett a kezem, holott még fogalmam sem volt a helyzetről.

Mély levegőt vettem, szemem-meresztettem bal oldalamon, hogy jobban kivehessem szememmel a körvonalakat.

Egy rohanó lány. Ha még tud futni, biztos, hogy nem esett össze holtan, sem valamilyen rohamban, így az újraélesztés, és az egészségügyi tudásom alapjainak felhasználását elnapolhattam. Maradt a rablás, viszont csak őt láttam, tehát nem ő üldöz valakit, hanem üldözik. Talán menekül? De közelebb ért, és az arcán nem félelmet, vagy rettegést láttam. Sokkal inkább egy rosszat sejtető, velejéig gonosz, haragos arcot, ami érthetetlen módon engem pécézett ki magának. Lépései megtétele alatt egyetlen egyszer sem vette le szemét az arcomról, lobogó haja nem jelentett akadályt, és akár egy filmbeillő futás is lehetett volna, ha nem az én kissé ijedt szemszögemből vizsgáljuk a képet, főleg akkor, amikor megpillantottam mögötte még egy futó lányt. Ez összesen két futó lány.

Három futó lány.

Baloldalról fényképezős telefonok tűntek fel, míg az eddig előttem békésen sétálgató emberek megdermedtek, és pillantásukat köztem és a kisebb éppen szerény személyemet lerohanni készülő csoport között kapkodták. Mikor érezték, hogy ez az a pillanat, amikor belőlük is lehet egy percre híres ember, akit majd a média kifaggat, hogy mi is történt valójában, vagy esetleg csak érezték, hogy valami izgalmas, szaftos percek következnek egyből mindenki kezében ott termett a kamera, vagy telefon.

Talán ez volt az a pillanat, amikor feldolgoztam mit is mondott Zayn a telefonban, amikor rájöttem, hogy hol is vagyok, hogy ezek a lányok miért is futnak felém, és hogy valójában tévedtem, ugyanis az első lányt nem üldözik, hanem ő üldöz. A baj ott kezdődött, hogy engem.

Elengedtem az eddig két kézzel markolt ajtót, és még számomra is hihetetlen és feldolgozhatatlan sebességgel vetettem ki magam az utcára, ahol az ellenkező irányba futottam, néhol botladozva, sziszegve, és szitkozódva a fájdalomtól, és a tudattól, hogy vagy kéttucatnyian üldöznek, és a vérem kívánják.

- Ezeknek nincs iskola délelőtt, vagy mi a picsa van? – Kértem számon hangosan jótevőmet, azt, aki valahogyan mindig elintézi, hogy jó időben a jó helyen legyek.

A mai napon már többedjére volt idegesítő tárgy a vállamon lógó táska, tehetetlenül húzogattam vissza állandóan a helyére, miközben sűrűn kapkodtam levegőért, céltalanul futottam, szinte ok nélkül, mégsem engedhettem meg magamnak egy kis pihenőt, és hogy bevárjam a lánycsapatomat, akikkel talán tarthattam volna egy kényelmes teadélutánt, méghozzá olyan a hátamba vágott szavak miatt, mint a : „Rohadj meg te ribanc!” „Szuka!” „ Esküszöm, csak érjelek utol és megöllek!”

Kissé megrémisztettek, éppen ezért eszemben sem volt lelassítani, főleg úgy, hogy tudtam, én a bokámmal sokkal lassabban haladok, mint ők, így ha valamit nem találok ki sürgősen, hacsak be nem török, vagy csengetek egy házba bebocsátásért esedezve, ma meg fogok halni.

Lihegve futottam át a másik oldalra, hátha náluk is bejön az ide-oda cikázgatás, mint a krokodilok esetében, ám a második másodperc után rá kellett jönnöm, hogy elszámítottam magam, és közük nincs az említett hüllőhöz. Egyetlen pillantást vetettem hátra, a látványtól viszont kétségbeestem. A hangok egyre közelebbről jöttek, a levegő egyre fogyott, a térdem pedig megadásra készült, így még utoljára megzabolázva magam emeltem előre a fejem, és fogaim összeszorítva adtam bele mindent a hajrámba, ami fogalmam sem volt, hogy hova vezet, és mire jó, mivel menedéket nem láttam, és konkrét célom sem volt, hiszen előttem mindössze az a két kilométer hosszú főút volt, ami nem sok jóval kecsegtetett.

- Olivia, gyorsan! – lassított le mellettem egy ismeretlen fekete autó, ám a lehúzott ablak mögött egy máris ismerősebb arc nézett rám.

Bólintva, fehér csillagokat látó szemmel bólintottam, megkerültem az autót, és beültem a vezető mellé. Amint becsuktam az ajtót magam mögött, ő úgy, mintha puskából lőtték volna ki lépett rá a gázra, és hagyta el a lehető leggyorsabban az utcát. Pontosan abba az irányba indult, ahonnan a lányok jöttek, így most szemben velük hajtottunk el, és a világ minden futó percét megérte az a látvány, amikor megpillantottam lesújtott arcukat, ahogy megálltak, és a bőszen feléjük mosolygó férfira néztek, majd rám, és hitetlenkedve, gyűlölködve rázták meg a fejüket. Az élelmesebbek pedig csak felfogták, hogy a helyzet változott, alkalmazkodtak, és máris a kocsi után futva kiabáltak.

- Louis, Louis várj meg!

Igaz, hogy az általános helyzetemen nem sokat segített a mostani szöktetés, vagy az, hogy a képükbe mosolyogtam azért, mert koppantak, vagy hogy Tomlinson kocsijában fújom ki magam életem legtovább tartó futása után, de a jelenlegin igen. Ugyanis biztos vagyok benne, ha nem talál meg, és nem vesz fel, nem tudom, hogy kis darabokban engedik-e az ember lányának, hogy tánciskolára felvételizzen.

- Köszönöm – leheltem, miközben az oldalamhoz szorítottam a kezem, ott volt a bokám után a második legfájdalmasabb pont a testemen.

A szemem sarkából láttam, ahogy Louis elengedi egyik kezével a kormányt, hátranyúl, majd a következő pillanatban egy kis palack vizet tart felém.

- Tessék.

Gondolkodás nélkül kaptam ki a kezéből, és másodpercek alatt tüntettem el fél liter vizet a palackból. Louis rezzenéstelen arccal ült mellettem, az utat nézve vezetett, egyetlen kósza pillantása sem esett felém, amitől egyre inkább azt éreztem, hogy valami baja van velem, netán haragszik. Igaz, a kapcsolatunk nem volt éppen fenomenális, vagy akár baráti, ettől függetlenül értetlenül álltam feszült testtartása, közönyös arca, és távolságtartó viselkedése előtt.

Lassan csavartam vissza a kupakot a palackra, miközben a szemem sarkából a fiút lestem. Tudtam, hogy érzi magán a pillantásom, ujjpercei egyre fehérebbek lettek az erőtől, amivel szorosan markolta a kormánykereket, ám ennek a benne tomboló feszültségnek csökönyösen nem mutatta jelét, és próbálta a lehető leghiggadtabban megszólalni.

- Jobban tennéd, ha máskor megfogadnád más tanácsát, és nem játszanád a nagylányt – vetette oda nekem oldalról mintegy félvállról.

- Bocsánat, hogy nem vagyok tökéletes – forgattam meg a szemem, miközben elfordultam tőle. Egy pillanatra a szeme sarkából rám pillantott, de még mielőtt visszanéztem volna, elkapta a tekintetét. – Egyébként meg nem kértem, hogy gyere értem, és ha nagy teher vagyok, akkor itt már nyugodtan ki is dobhatsz – intettem az egyik buszmegálló irányába, mire Louis felhorkant, és gunyoros nevetés közepette vette be az egyik kanyart.

- Akárhányszor magadra hagyunk, mindig csinálsz valamit, ami miatt aztán mi vagyunk a hibásak. Egy lábtörés, éppen egy elhibázott lépés, vagy pedig csak simán kinyíratod magad a rajongóinkkal – egyre inkább azt éreztem, hogy elveszítem azt a nyugodtságot, és hálát, amit akkor éreztem, amikor megmentett, és kezd eluralkodni felettem a harag.

Nem tudom, hogy jókor, vagy éppen a legrosszabb pillanatban, de egy piros lámba állta útját a gördülő feketeségnek, így Louis kénytelen volt megállni, és csak ülni velem egy légtérben. Látszólag kikészítette.

- Ja, ez volt életem célja, ez minden, amit el akarok érni – fordultam dühösen a férfi felé fél testemmel, és állhatatosan bámultam íves arcát.

- Tudom – nevetett fel, és csillogó szemét egy hihetetlen percig rám emelte.

Eltűnt az eddigi feszültség, most lazán, vidáman nézett rám, és úgy éreztem, mintha az előző néhány percet csak magamnak képzeltem volna el, és meg sem történt. Talán annyi volt a célja, hogy éreztesse, megmentett, vagy csak szimplán fel akart húzni, idegesnek látni, és most, hogy elérte a célját, előveheti a vicces, és jókedvű Louis Tomlinsont.

- Kicsinálsz – sziszegtem elfordulva tőle. Karjaim keresztbe fontam magam előtt, és duzzogva terveztem eltölteni az elkövetkezendő perceket.

Az énekes válasza egy újabb hangos kacagás volt, ami az elinduló kocsiban, vagy pedig csak a fejemben, még percekig visszhangzott.

Sziasztok!

Köszönöm szépen az előző részhez érkezett kommentárokat, válaszoltam rájuk! :)
Ami a frisset illeti, hibák előfordulhatnak benne, nézzétek el, kérlek. Mindenkinek jó szórakozást kívánok!
Csók néktek

Up All Night

Az az érzés, amikor éppen leszidnak téged, tudod, hogy igazuk van, mégis tombol benned a vágy, hogy elegendő hülye indokot hozz fel mentségedre, és megmagyarázd azt, amiben nyilván nincs igazad, felbecsülhetetlen. Hallgattam apát, aki a jól felépített beszédében már a második mondatban elejtette, hogy miért is vagyunk most itt, és miért is kell egy kicsivel több, mint fél órás beszédet végighallgatnom tőle, és ez még csak az a rész, amikor ő beszél. Ezután a nyilvánvaló mondata után a beszélgetés azon síkjára léptünk, ahol ő magyaráz, miközben fel s alá mászkál előttem a nappaliban, én pedig még csak úgy sem teszek, mintha hallgatnám, sokkal inkább percekig azon agyalok, hogy mely érveket sorakoztathatom fel, mik azok, amikkel arra mutathatnék rá, hogy lényegében semmi sem az én hibám, és ez az egész csak egy csúnya összeesküvés. De hamar rá kell jönnöm, hogy bár magamhoz híven vannak a tarsolyomban tények, semmi sem hasznos, hiszen akár beismerem magamnak, akár nem, igaza van. Elcsesztem. Lényegében ezt is. Ettől függetlenül nem hagyom magam, végighallgatom az előadást közbeszólás, szemforgatás, köhécselés, hisztizés, vagy a szoba elhagyása nélkül, mialatt tetettem, hogy tudom, nincs igaza.

Egy-egy pillanatra láttam, ahogy a fiúk egyike vagy másika suhan át a nappali ajtaja előtt, legtöbbjük pizzával a kezükben, amit azt hiszem, anya rendelt nekik, míg apára várnak. Vicces, hogy lassan úgy érzem együtt élek velük, holott se nem családtagok, se nem vágyom a társaságukra abban a házban, ami elvileg az utolsó mentsváram kéne, hogy legyen.

- Szóval emlékszem még Olivia, amikor azt mondtad nem a te hibád, hogy összekeveredtél velük, és emlékszem, hogy el is hittem, sőt a mai napig biztos vagyok benne, hogy nem te rendezted meg így az életed. De tudod, hogy ki hozott ma téged haza? Louis Tomlinson, aki a One Direction nevű formáció egyik tagja.

- De én…

- Hadd fejezzem be! – emelte fel az ujját, majd elém sétált, és az üveg dohányzóasztalra ült le, és dőlt kissé előre, hogy könyökével megtámaszkodhasson a combjain. – Elhívtalak a partira, mert jöttél nekem ennyivel, de gondoltam, ha úgyis utálod őket nem fogsz keveredni velük, és majd egyszerűen egyedül fogsz tengődni, vagy találsz magadnak egyelőre ismeretlen társaságot. Ebből tudod mi lett? – vonta fel kérdőn a szemöldökét, amire válaszul én lazán megvontam a vállam, és a lehető legártatlanabb tekintetemmel néztem rá.

Fogalmam sincs, hogy honnan, hogy miért, vagy, hogy ha ez ilyen egyszerűen ment neki, akkor meddig gyakorolhatta a szövegét, hogy így jöjjön ki minden lépése, de egy újságot rántott elő valahonnan feneketlen zsebe mélyéről, és majdhogynem agresszívan tolta az arcom elé, hogy gyönyörködhessek a saját profilomban.

- Liam Payne-el, Zayn Malikkal, Harry Styles-szal, és Louis Tomlinsonnal is lencsevégre kaptak néha kissé intim pillanatokban egy és ugyanazon estén. Szerinted ez – bökött újra a címlapra olyan hevességgel, hogy ültömben összerándultam – azt sugallja, hogy érdektelen vagy velük szemben? Hogy ők botlanak beléd, törik el a lábad, és te mindent bevetve elkerülöd őket? Hm? Mert, ha engem kérdezel sokkal inkább érzem azt, hogy már nem annyira küzdesz ellenük, élvezed a társaságukat, és lassan elmondhatom majd rólad, hogy igen, vannak barátaid itt, méghozzá Nagy-Britannia egyik leghíresebb fiúbanda tagjai. Vagy mondjam azt, hogy több? – szedett elő legnagyobb megdöbbenésemre egy újabb újságlapot, amin éppen Malikkal táncolok, és meglehetősen kipirult arccal, mosolyogva, csillogó szemmel nézek fel rá. Igen, nos, ez kissé félreérthető.

Elhúztam a szám, és hogy kikerüljek az előttem ülő férfi atyáskodó bűvköréből hátrébb csusszantam a kanapén.

- Igazság szerint – kezdtem, miközben nagyot nyeltem, hogy elrejtsem ijedtségem és félelem, amiket az előbb előrántott képek okoztak – ezeket is csak az újság mutatja, és nem is így történt. Oké, oké, lehet, hogy a helyzet már nem minden olyan, mint az elején, de nem én kerestem a társaságukat, és azt kérted legyek kedves, így nem küldtem el őket. Aztán jöttek ezek a képek, amelyik közül nem biztos, hogy mindegyiket meg tudom magyarázni, de nem a barátaim, és nem is többek.

Hitetlenkedő arckifejezése láttán megráztam a fejem, hogy valamennyire kitisztuljon, még ha ez egy teljesen felesleges, és szédülést előidéző mozdulat is volt. Szemöldökét összevonta, homlokát ráncok borították, ujjait tétován összekulcsolta, és várta, hogy folytassam, holott ezen mozdulatai azt voltak hivatottak tükrözni, hogy máris eldöntötte mit gondol, és az elkövetkezendő öt, vagy esetleges tíz perces beszédem sem tudná már megváltoztatni véleményét. Ismertem már apát, de magamat is, így nem fogom feladni. Felsóhajtottam, majd kezem az övében tartott újság felé lendítettem.

- Jaj, ne már apa, hisz a médiában dolgozol, tudod, hogy ezek kitalációk, a cikkek hazugságok, és én majdhogynem teljesen ártatlan vagyok – láttam, hogy felcsillan a szeme, szólásra nyitja a száját, és máris éreztem, hogy vagy valamit elrontottam, vagy van még a fekete zakóhoz tartozó nadrágzsebben egy-két meglepetés.

- Majdhogynem Édes, majdhogynem. Ezt a cikket például mi magunk adtuk ki, ezzel a képpel – nyújtotta át az első újságot, rámutatva a hosszú szövegre, amelynek már a címe sem tetszett.

- Máris románc? Ki az idegen lány? Apa! – Csattantam fel és képtelen voltam tovább ülni.

Hirtelen hagytam ott a bőrkanapét, és apát megkerülve hangosan kezdtem el felolvasni a bevezető sorokat.

Az idegen lány, akit a napokban feltűnően sokszor látni a fiú banda tagjai körül, szinte még mindenki számára ismeretlen, a vérbeli rajongók azonban már közellenségként tekintenek rá. Bár még semmit sem tudunk róla, beleértve a nevét sem, sőt, egy elcsattant csókról sincsen még tudomásunk, a magukat Directionereknek nevező rajongók máris kikutatták a nevét, hogy ki ő, és hova jár iskolába. A fiatal szépségnek úgy látszik, akad félnivalója főleg, ha a magánélete és adatai kikerülnek az eddig csak internetes berkekből, így már nem csak a Twitter, vagy éppen a Facebook felhasználói fognak róla mindent tudni.

Azt hittem nem kapok levegőt. Legalábbis ezt gondoltam egy teljes percig, amíg feldolgoztam az előbbi irományt. Aztán növekedni kezdett bennem érzés, amit nem tudtam, és nem is akartam visszafojtani.

- Ez mégis mi a büdös franc? Miért irkáltok rólam? És mégis mi az, hogy tudják ki vagyok? Ez… ez hihetetlen! Meg kell állítanod! – Pillantottam fel apára kitágult, ijedt pillantással, majd vissza az újságra hápogva. – Ez…

- Én figyelmeztettelek, nem? Már nem tehetek semmit, éppen ezért ejtjük meg most ezt a beszélgetést. Nem tudlak már kikerülni, muszáj, hogy veled is foglalkozzunk. Te vagy az egyetlen lány, akit a fiúk mellett lehet látni, és ha nem mi írunk rólad információ dús cikkeket, akkor más fog, méghozzá csupa hazugsággal fűszerezve. Te vagy a téma Londonban, és világszerte az interneten azoknál, akik már ismerik a bandát. Nem tehetek mást, muszáj rólad beszélnem. Sajnálom, Olivia, de értsd meg, egy csapat tagja vagyok, és nem húzhatok mindenkit vissza csak azért, mert a lányom vagy, és nem szeretném kiteregetni a magánéleted. Ha nem akarod ezt, ne találkozz velük! Ne beszélj velük, kerüld a feltűnést, és elmúlik a személyed kavarta porvihar. De most… - sóhajtott fel, és reményvesztetten emelte rám kedves, törődő tekintetét, amin valóban látszott, hogy sajnálja, hogy így alakult. – Most kénytelen vagyok értesíteni róla téged, hogy a neved holnap minden bizonnyal megjelenik az újságokban.

Sokkolódva, összetörve, fáradtan rogytam le az egyik hatalmas fotelba. A szemem sarkából láttam, ahogy öt ismerős alak jelenik meg az ajtóban, mind engem nézve. Kezem az újsággal együtt ernyedten lógott le a testem mellett. Nyugodt élet, mosolygó arcok, csendes mobiltelefon, tánc, azt hiszem, itt az idő, hogy elbúcsúzzunk.

- Azért elmondhatom a védekezős érveim? – pillantottam fel apára, aki erre elmosolyodott, majd felállva elém sétált, és egy simogatás kíséretében lágy csókot lehelt a fejemre.

***

Gondolván, hogy egy kis hétköznapi munka majd eltereli a figyelmem, apával való beszélgetésem után, első utam a szobámba vezetett, ahol a rendetlenséget elsődleges szempontnak tekintve úgy döntöttem, hogy itt az ideje egy nagytakarításnak. Ruháimat ledobáltam a fotelből, az ágyról és az íróasztalról, majd a szennyes huzatot lehúzva elkezdtem a több órás programot. Dúdolva léptem a szobámban lévő erősítő felé, ahol egy gombnyomással bekapcsoltam a rádiót.

- Akkor most hallgassuk meg a One Direction feldolgozásában a Tornt. Úgy hallottam, hogy a srácok már elkezdték az első lemezük előkészületeit, és lassan lehet, hogy érkezik egy saját számuk is. Igaz ez Mike?

- Pontosan, szá…

- Ja, nekem ennyi pont elég is volt – nyomtak ki a készüléket.

Nem hagytam, hogy az előbbi beszélgetés után valami megint felidegesítsen, így mosolyt erőltetve az arcomra léptem a laptopom elé, összekötöttem azt a kis hangfalaimmal, és a saját lejátszási listán indítottam el iTunes-ban. Itt nem lehet semmi hiba.

Hihetetlen, hogy mióta itt vagyok nem sikerült dűlőre jutnom a fiúkkal, még mindig nem vagyunk barátok, de már idegenek sem egymásnak. Talán, és csak erősen kiemelve van ez a talán, megkedveltem őket. Jól érzem magam a közelükben, mert ha nem is szándékosan, de megnevettetnek, és mosolyt csalnak az arcomra. Mindig ott vannak, amikor a legnagyobb szükségem van rájuk, és a maguk nemében talán még kedves srácoknak is mondhatnám őket. Harryt, aki a nyers őszinteségével elárulta, hogy semmit sem szeretne jobban, mint lefektetni, Liamet, aki már a kezdetektől a legszimpatikusabb mind közül a kedvességével és figyelmességével, Niall, aki csak egyszerűen aranyos, és láthatóan Hannah párti, Louis-t, aki… Nos, aki úgy érzem életem egyik nagy kihívása, mert semmihez sem ért annyira jól, mint a felbosszantásomhoz, a piszkálásomhoz, és ahhoz, hogy csípősen odaszóljon nekem minden adandó alkalommal. Végül pedig itt van Zayn, aki… hm, mondhatni tökéletes?

Ha túlteszem magam a saját félelmeimen, kétségeimen, akkor nem tagadhatom tovább, hogy igenis szimpatizálok a fiúkkal, még ha emellett megállja a helyét az a tény is, hogy egyáltalán nem akartam velük találkozni, szórakozni, nevetni, táncolni, vagy flörtölni.

Felsóhajtottam és lehuppantam az ágyam szélére. A puha matrac könnyedén süppedt be a súlyom alatt, és kényelmesen hívogatott, hogy dőljek végig rajta. Engedtem a csábításnak, mialatt csak azon jártam az agyam, hogy saját magam akadálya vagyok a boldogságom elérésében. Lehet, hogy jól szórakoznék, ha elengedném magam, és nem foglalkoznék azzal, hogy hírességek a barátaim. Lehetséges. Ellenben azzal is tisztában vagyok, hogy mi annak az oka, hogy visszafogom magam, és hogy inkább azt szeretném, bár ne lennének az életem részei, és ez pedig az a felhajtás, ami övezi őket, és mióta azok az idióta képek elkészültek engem is. Én nem akarok címlapokon virítani, nem kívánom azt, hogy fotósok legyenek a nyomomban, sem pedig azt, hogy sikítozó, rajongók vegyenek üldözőbe, ami életre-halálra megy. Nincs helyem abban a világban.

Szeretném, hogy felfigyeljen rám a világ. Tetszik az elképzelés, hogy megismerjék a nevem, és hogyha valahova belépek mindenki felkapja a fejét, és ki vagyok. De ez mind csak akkor valósuljon meg, ha én érelem el a sikereket, méghozzá a táncommal. Azzal, hogy magamat képviselem, és valami olyat teremtek, ami érték, nem pedig azzal, hogy egy híresség barátja vagyok, és ezért írni kell rólam.

Tudatában vagyok ezeknek a tényeknek, de mélyen eltemetem magamban, mindenkinek jobb, ha nem vagyunk nagy puszipajtások a fiúkkal, így én úgy érem el a célom, ahogy én szeretném, őket pedig nem szedik szét a rajongók azt gondolva, hogy barátnőjük van.

Lehunytam a szemem, ahogy éreztem a lelkiismeretem fészkelődik bennem, karöltve azzal a belső érzéssel, amely engem véd, és amelynek legfőbb feladata, hogy segítsen boldoggá válnom.

- De ha jól esik, miért nem engeded, hogy ne a félelem irányítson?

- Tudod te jól, hogy miért. Mert valahogyan embernek születtem, és nem a tökéletes fajtának, aki mindig a helyeset cselekszi, és mindig tökéletes döntést hoz. A félelem irányít, nem a vágy.

- Ja, csak így sok örömtől fogsz elesni.

- Könnyű okosnak lenni külső szemlélőként, nem? Szép lelkiismeret vagy...

Két kezem a takaróra csaptam, majd egy hirtelen mozdulattal felültem, és a szobám ajtaja felé néztem, ahol Liam állt vállát lazán az ajtókeretnek vetve, kezeit mélyen zsebébe mélyesztve. Fáradtan néztem rá, vártam, hogy megszólaljon, hogy elmondja, miért van itt, vagy, hogy magyarázkodjon a leskelődésért, ám ő csak állt, tekintetét rajtam tartotta, és láthatóan esze ágában sem volt megszólalni, vagy szégyent érezni, hogy csak úgy majdhogynem besétált a szobámba.

- Mióta vagy itt?

- Elég ideje, hogy lássam a belső vívódásodat – felelte könnyedén továbbra is megtartva a pózt.

- És miért vagy itt? – tértem lassan a tárgyra, miközben kelletlenül felsóhajtottam, hogy ezt a beszélgetést is meg kell ejtenem ezen a csodálatosan napon.

- Eredetileg azért jöttem, hogy megkérdezzem, miért sántítasz, de most már érdekel az is, hogy mi a belső problémád, ami miatt önmagaddal harcolsz – húzódott féloldalas mosolyra a szája, amire a válaszom egy ösztönös szemforgatás volt.

- Tudod miért sántítok, ott voltál – vontam meg avállam, és részemről befejezettnek nyilvánítottam a beszélgetést, ugyanis nem akartam kitérni olyan kicsinységekre, miszerint táncoltam ma, valamint másfél kilométert rohantam habzó szájú rajongók elől.

- Sejtettem ezt a választ – lökte el magát támasztékától, miközben láthatóan mélyen megtöltötte tüdejét friss levegővel. Elém sétált és egyszerűen mondta azt, ami nyilvánvaló volt. – Ezért elmondanám neked, hogy tegnap még nem sántítottál. Tegnap már egész szépen tudtál lépkedni. Nos, mi a magyarázatod? – vonta fel kérdőn a szemöldökét, ami több szempontból is idegesítő és felháborító volt.

Egy, hogy merészel engem kérdőre vonni. Kettő, a stílus, amivel előadta a kérdést nem eltűrhető. Három, mégis mi köze van hozzá? Feltoltam magam az ágyamról, mosolyt varázsoltam ajkaimra, ami inkább gúnyos, és felszínes volt, mintsem kedves és vidám, kihúztam magam és egy lépéssel Liam elé álltam. Nem hátrált el, nem kapta fel a fejét, nem volt szaporább sem a lélegzetvétele, ahogy szinte súrolta a mellkasom az övét, továbbra is lenézett rám azokkal a nyugodt, határozott, és magabiztos barna szemekkel.

- Tűnj a szobámból.

Kijelentés volt, nem kérés, mégis felbosszantott, ahogy Liam elmosolyodott kivillantva tökéletes fehér fogsorát, ellépett előlem, és tartva a rideg, nyugodt felszínt nekem hátat fordítva az ajtó felé indult. Összezavarodva néztem alakja után mindaddig, míg az utolsó lépésnél hátra nem fordult és nevetve meg nem szólalt.

- Ja, és a srácokkal csináltatunk neked és magunknak is egy nyakláncot, „best friends forever” felirattal, ha nincs ellenedre.

Valószínűleg kitűnő reflexeinek köszönhette, hogy a sikerült időben kitérnie felé repülő párnák elől, amik a tőlem telhető legnagyobb sebességgel követték egymást, mindannyian egy célért küzdve, hogy eltalálják a csinos arcot.

Nevetve dobtam le magam egy pillanatra az ágyra, majd feltöltődve valamiféle hihetetlenül feldobó, és kellemes érzéssel felpattantam onnan és folytattam a rendrakást.

/Hannah/

Csöndben ültem a szobámban, miközben az utolsó beadandó dolgozatomat gépeltem. Meleg, fülledt idő volt kint, meglepően gyorsan változott meg az idő, így most pólóban és rövidnadrágban ültem a számítógép mögött, miközben jobb oldalamról a nyitott ablakon keresztül a hűs szellő simogatta a bőröm. Lomhán az órára pillantottam, ami már jócskán éjjel tíz órát mutatott, egészen pontosan tizenegy perccel múlt el. Éreztem, ahogy lassan elhatalmasodik felettem a fáradság, ugyanis a következő, és egyben majdhogynem záró mondatot már negyedszer próbáltam megfogalmazni, mindhiába. Elolvastam az előtte lévők szavakat, de nem fogtam már fel a jelentésüket, a mondatok összemosódtak, és a szöveg is már csak egy fekete paca volt a fejemben.

Hatalmas ásítás közepette dőltem hátra a székben, kezeim a plafon felé nyújtva, hátha így friss oxigént juttatva a szervezetembe képes leszek még minimum öt percig koncentrálni és befejezni a dolgozatot. Könnyes, álmos szemmel néztem újra farkasszemet a betűimmel, amikor a közösségi portálomon egy kis piros egyes jelent meg az új ismerősöknél. Pillanatok alatt eltűnt az előbbi sunyi álmosság a szememből, és érdeklődve nyomtam rá az alakokra, hogy megtudjam ki az új leendő ismerős.

Niall James Horan. Niall. Homlokom megemelkedett, szemöldököm felszökött a csodálkozástól, mégis a pillanat hevében rányomtam az adatlapjára. Tudtam, hogy ostobaság, hisz ezzel a névvel, Niall képével tucatnyian vannak fent a világhálón, mind csak másokat bolondít azzal, hogy elhiteti másokkal, ő az igazi. Ennek a jobbik változata, hogy csak egy fan, aki képeket és híreket posztol ki kedvencéről, és nyilvánvalóan kijelenti, hogy ő csak egy rajongó.

De a lap majdhogynem teljesen üres volt. Nem láthattam rajta semmit, csupán ismerősök neveit, ám azokat bejelölni nem tudtam. Volt köztük Liam Payne, Danielle Peazer, és még Paul Higgins is. Megtiltott az oldal bármilyen bejelölést, képnézegetést, vagy kommentelést, egyszóval elzárt ezen emberek elől, pedig tudtam kik ők, imádtam őket, de fogalmam sem volt róla, hogy van Facebook oldaluk. Már ha ez az övék egyáltalán.

Egyszer élünk alapon nyomtam rá a felkérés elfogadására, és hihetetlen, de ezzel a kattintással bebocsátást nyertem egy életbe. Megnyíltak előttem a képek, és sokkolva ébredtem rá a tényre, miszerint ez Niall személyes, és kissé eltitkolt profilja, amit csak a barátai, vagy legközelebbi ismerősei láthatnak.

- Szia Szépség – villant fel egy kis ablak a monitorom alján, és amikor megpillantottam a hozzá társuló nevet hátraugrottam.

Éreztem, ahogy enyhén megremeg a szék a mozdulatomtól, és éppen csak egy pillanat választott el attól, hogy ne boruljak hátra, valahogyan sikerült ülve maradnom, és hitetlenkedve merednem a monitorra. A férfi neve még mindig kéken villogott, amikor én még csak levegőért kapkodtam, és két perc elteltével egy újabb üzenet érkezett. Kitoltam magam alól a széket, és lassan, kimért mozdulatokkal felálltam. Megkerültem az asztalt, és lábujjhegyen osontam el az ajtómig, ahol beakasztottam ujjaim annak szélébe, és rátámaszkodva kilestem a folyósora, hogy nem-e valami kandi kamera műsorban szerepelek. De a kinti rész sötét volt és elhagyatott. Csöndesen csuktam be az ajtót, majd még mindig szökellve az ablakomhoz siklottam. Se egy létra, se egy sunyi fényképezőgép, sőt mi több, egy lélek sem járt az utcán. Remegve nyeltem, miközben becsuktam az ablakot, bukóra állítottam, majd összerántottam a sötétítőfüggönyt.

- Tudom, hogy ott vagy, most igazoltál vissza, szóval lebuktál – olvastam el a friss üzenetet, amikor újból az asztalnál álltam.

- Szia – ütöttem le hevesen remegő ujjakkal a négy betűs szót, amire válaszul egy mosolygós fejet kaptam. – Te fake vagy – jelentettem ki, és most, hogy meggyőztem magam arról, hogy ez nem az igazi Niall Horan, rögtön jobban éreztem magam.

Hirtelen jött önbizalmam kihasználva visszahuppantam a székbe, és mindössze egy pillanatra rándult össze a gyomrom, amikor láttam, hogy a személy a másik oldalon a csevegőben ír.

- Hm… Megértem az aggályaid, de ezt figyeld – kaptam a frisset, ami felkeltette az érdeklődésem, és immár hátradőlve vártam a nagy meglepetést.

Nem kellett sokáig néznem a fehér képernyőt, a következő pillanatban egy szőke arc bukkant fel a monitoron. Niall lazán összerázta a haját, majd gitárral az ölében integetett nekem a kamera másik oldaláról. A szám elé kaptam a kezem, hogy elfojtsam a hangosan feltörni készülő nevetésem, és másodpercekig csak Niall-t néztem, ahogy hol vidáman integet, hol pedig a billentyűzetet bújja, hogy írjon nekem.

- Na, hiszel nekem?

- Egye-fene, kapsz egy esélyt – nevettem idétlenül, miközben gépeltem, és ha már nem láthatja, egy nevető smiley-t is pöttyintettem a mondatom végére. Idiótának éreztem magam, hogy a teljesen üres szobámban egy magam kacagok, mint valami őrült.

- Skype? – emelte maga elé egy kézzel írott papírlapot, és kérdőn megemelte a szemöldökét. Egy másodperc múlva lapozott egyet, hogy felfedje a szöveg folytatását. – Gitározok és énekelek neked, ha igen.

- Őrült! – küldtem el az üzenetem, majd megnyitottam a kék logós csevegőt, és a fejemre húztam a mikrofonos fülhallgatóm.

Nem hiszem, hogy életemben még egyszer valaha előfordult volna, hogy ilyen sebességben dobogjon a szívem, mint akkor, amikor a hívására vártam, és meghallottam, ahogy megcsendül a program.

/Olivia/

- Kicsim tudom, hogy alszol, de apáddal jelenésünk van egy összejövetelen, az egész nem tart tovább szerintem tíznél, szóval körülbelül három óra múlva itthon vagyunk. Reggelit találsz a hűtőben. Ja, és kölcsön kértem a kis fekete táskád, aminek tartalmát az asztalodra szórtam, válogasd ki – csukta be anya maga mögött az ajtót, miután kopogás nélkül rontott be hozzám, széttúrta a szekrényem azt gondolva, hogy erre a robbanásszerű érkezésére még nem keltem fel.

- Ki a franc rendez bármit is reggel hét órakor? – morogtam immár a csendes szobának, és megelőzésképp a fejemre húztam a nagypárnám, miközben hasra vágtam magam.

Az egyetlen napom a héten, amikor nem kell bemennem az iskolába papírokat intézni és aludhatnék akár délig is, erre megjelenik anya, a tornádó, és bár kedvesen, de határozottan erőszakol ki belőlem egy hajnali kelést.

Percekig, hosszú percekig győzködtem a testem, hogy igenis vissza tud aludni, és csak azért is keljünk legkorábban délben, de erősebbnek bizonyult a test, mint az elme, így pontosan hét óra harmincnyolc perc volt, amikor durván, és erősen szitkozódva lerúgtam magamról a takarót, majd az elkövetkezendő két percben, hogy megbűnhődjön minden eddig és ezután elkövetett hibájáért addig rugdostam, míg kapkodni nem kezdtem a levegőt, és azt nem éreztem, hogy idegesség nélkül ki tudok kelni az eddig meleg fedezékemből.

Anyáék általában korán kelők, és rögtön ahogy tudják, elhagyják az emeleti hálószobájukat, és a nappaliban, illetve a konyhában tevékenykednek tovább indulásukig, amik viszont már a földszinten találhatók. Nem egyszer ért már az a megtiszteltetés, hogy anya kedves keltési módszereit rajtam tesztelte, amit én meghálálva azt a nagyszerű dolgot eszeltem ki, miszerint, amint kipattantam az ágyból erősen dübörögve járkálok fel s alá a szobámban, hogy érezze, kettőn áll a vásár. Ezen a reggelen is ezt a taktikát választottam, érdektelennek mutatkozva afelé a tény felé, hogy már nem tartózkodnak a házban. Mérgesen csaptam be magam mögött a fürdőszobaajtót.

/Harry/

Egy korai interjú után ültünk együtt a villában, lévén, hogy semmi dolgunk nem akadt éppen, valamint, hogy kaptunk egy szokatlanul arrogáns, bántó videót, és ha őszinte akarok lenni, valamint nem túl udvariasan fogalmazni, akkor egy bassza meg is elhagyta a szám. Louis hozta be a gépét a nagyszobába, ahol éppen egymásnak passzolgattuk a kis stressz labdát, azt a célt testesítve meg, hogy éppen akinél landol, mondjon magáról vagy egy bensőséges titkot, vagy egy dalszöveg részletet, ami rajta lehetne az albumon. Hihetetlen, de beválik a terv, ugyanis már nem egy dal kezd ezzel a módszerrel összeállni. Egy mozdulattal ült le az egyik fotelba, az asztalra helyezte a laptopot, és intett minket maga köré, azzal a címszóval, hogy ezt látnunk kell. Már ott nem tetszett a dolog, amikor megpillantottam az első képkockát, amin Max vigyorgott kissé ittasan a kamerába, ráadásul fölötte villogott a cím is, miszerint: The Wanted véleménye a One Directionről. Ezt csak tetőzte ama felfedezésem, hogy ez a videó azon a bennfentes bulin készült, amin a lemezszerződésünket megünnepelni kívánó emberek vettek részt. De ezek szerint a pontosabb megfogalmazás az lenne, hogy olyanok is.

- Ez komoly? – meredt Liam Louis-ra, aki az érdektelen résznél máris megállította a videót, hogy feldolgozhassuk.

- Még nem tudják ezzel mit indítottak el. Mégis mit képzelnek magukról?

Pontosan tudjuk, hogy mit képzelnek magukról, csodálatosak, ők szarták a spanyolviaszt, hogy jól néznek ki, csodálatos a hangjuk, és hogy rajtuk kívül egyetlen másik fiúbanda sem létezhet az országban. Nem kíváncsiak ránk és mindenképpen el akarnak mindet törölni a zenetörténelemből, ahova mellesleg még be sem írtuk magunkat.

- Igazából, ha nagyon pontosak akarunk lenni, akkor csak Max mit képzel magáról – javította ki Louis-t Niall megvonva a vállát.

- Leszarom, és kurvára nem akarok pontosan fogalmazni. Bárhogyan is nézem mindegyik egy szarházi, semmi joguk nincs így fogalmazni és ilyet mondani egy riporternek.

- Ki mit mond a riporternek? – lépett be jókedvűen Zayn a nappaliba, kezében egy almával, amit szórakozásképp dobálgatott a plafon felé.

- Max George azt nyilatkozta a One Directionről, hogy egy „nyávogós buzi banda, akiket csak a helyes pofijuk miatt szeretnek a tizenéves csitrik, és akiknek hangja pontosan egyenlő a nullával. Nem érti, hogy hogyan is hasonlíthatja valaki össze akár szóban is a The Wantedot a One Directionnel.„ – idézett a tőle telhető legnagyobb pontossággal Niall, akit láthatóan inkább szórakoztatta a vélemény, mintsem felhúzta volna.

- Ó, szóval már személyeskedünk is? Mit mondott még? – telepedett le mellénk és Lou már el is indította neki a videót.

Volt még valami az idegesítősségünkről, arról, hogy kisfiúk vagyunk, és hogy gyerekesen viselkedünk, valamit, hogyha szexre vágyunk mindössze a tizenkét éves kislányok rohannának utánunk. Én személy szerint nagyon szívesen felkerestem volna az összes Wantedos kis köcsögöt, és megmutattam volna, hogy mennyire vagyunk kisfiúk, és hogy végeredményben ki is a buzi, de ahogy megláttam Zayn ködös tekintetét, úgy éreztem elvégzi majd helyettem a piszkos munkát. Ujjpercei elfehéredtek, ahogy erősebben szorította az almát, miközben az éppen felbukkanó Tom arcát vizslatta, aki röhögve közölte mégis mi az a haj, amivel Zayn malik rendelkezik?

- Ó, öcsém, ha olyan fejem lenne, mint neked, a hajam lenne az utolsó dolog, ami miatt aggódnék – sziszegte a képernyőre az érintett, majd a következő pillanatban az alma egy roppanással több részbe tört, melyek koppanva értek földet. – Végük van!

Ezzel a végszóval pattant fel a kanapéról és vette célba a bejárati ajtót, ahol megállás nélkül, anélkül, hogy hezitált volna, feltépte azt és kilépett a villából. Előre meggyászoltuk a háborúból vesztesen kikerülő még rejtélyes feleket egy perces néma csönddel, majd mindannyian szinte egyazon pillanatban néztünk egymásra.

- Szerintetek nem kéne hívnunk vagy Pault, vagy a rendőrséget?

- Ja – merengett Louis maga elé nézve, majd egy széles mosoly terült szét az arcán, és csillogó tekintettel nézett fel. – Vagy mehetnénk Zayn után szétverni a gyíkokat.

Nem volt szóban kifejezett válaszunk, egyszerűen kaptuk fel kabátunkat az ajtó melletti fogasról, és csaptuk be magunk után az ajtót.

/Olivia/

Egy hosszú meleg fürdő, egy gyors hajszárítás és felöltözés után lazán felöltözve ültem az ágyam szélén és egy darab cetlit szorongattam. Elgondolkozva forgattam meg ujjaim között újra és újra, miközben a hosszú percek alatt rongyosra hajtogattam. Ajkaimba harapva pislogtam egyre többször az íróasztalomon heverő telefonom felé, de még egyszer sem határoztam el magam oly mértékben, hogy kézbe vegyem azt, és tárcsázzak.

Amikor kijöttem a fürdőből valamiért úgy tettem, ahogy anya kérte, és letelepedve a székemre elkezdtem szétválogatni a kiszórt szemetet, ami az asztalon terült el. Zsebkendők, szájfény és szempillaspirál, egy szemceruza, blokkok, és egy kis papírdarab, amin egy név és telefonszám állt. Hunyorogva néztem a gyűrött betűket, hogy kibogarásszam ki is az, de mikor végre sikerült elolvasnom a nevet, akkor sem lett világosabb, hogy hogyan is került hozzám a szám, ki is ez a bizonyos személy, és hogy mikor adhatta oda ezt nekem.

Először anyára gyanakodtam, és arra, hogy többször is volt nálam a táskája, minta hányszor elkérte, és ez a szám is egy eredménye valamelyik apával közös hajnali találkozójának, aztán beugrott, hogy mióta Angliában vagyok, egyetlen partin vettem részt, és akkor is ez a táska volt nálam. Akkor kissé ittas állapotom miatt csupán halvány emlékek elevenedtek meg lelki szemeim előtt, amikor megpróbáltam felidézni egy arcot, vagy a percet, amikor megkaptam a papírt. Tehetetlenül maradtam a telefonszámmal és a névvel.

Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet lenne felhívni az illetőt, hiszen bármi lehet, akár gyilkos is, aki csak arra vár, hogy csörögjek, lenyomozhasson, és megöljön. Bár akkor nem tudom, hogyan jelenhetett volna meg egy VIP partin. Sosem lehet tudni, hogy hogyan is dolgoznak a mostani bérgyilkosok.

Nő vagyok, kíváncsi vagyok, és ebben az esetben egyetlenegy módja volt annak, hogy megtudjam az igazat, mégpedig, ha csörgetem a telefont. Tudtam, hogyha bárki tanácsát kérném elutasításba, és óva intésbe ütköznék, hacsak egyenesen meg nem tiltják, hogy kutakodjak, így ahelyett, hogy elgondolkoznék a rosszabbik eshetőségeken felálltam az ágyról, és kissé hevesebben dobogó szívvel kezembe vettem a mobilom. Biztos, ami biztos alapon privát számként állítottam be a sajátom, és csak ezután tárcsáztam az angol számot. Lassan emeltem a fülemhez a készüléket, mialatt idegesen nyeltem. Csörgésről csörgésre jobban remegett az egész testem, és szűkült össze a gyomrom, míg végül egy kellemes férfihang nem szólalt meg.

- Halló?

Mély levegőt vettem, és magam elé emeltem a papírt, hogy leolvashassam a nevet.

- Nathan Sykes?

- Kivel beszélek?

Gyanakodón kérdezett vissza, mintha addig nem lenne hajlandó válaszolni, míg el nem mondom, hogy ki vagyok. Mégis ki az, aki megadja másnak a számát, és nem úgy veszi fel a telefont, hogy bemondja a nevét? Idegesen doboltam az ujjammal az asztalom oldalán gondolkozva egy másodpercig az udvarias válaszon, ami még nem fedi fel az igazságot, és nem fogja megtudni rögtön a második percben, hogy hová kell eltaxiznia, ha el akar tenni láb alól.

- Nem mindegy? Én hívtalak, és te adtad meg a számod, szóval gyakorlatilag számítanod kellett volna a hívásomra – tört fel belőlem az elfojtott idegesség szavakban, ami így egy kissé nyersnek és gorombának tűnt. Azt hiszem, az ilyen bemutatkozásaim miatt nem kedvelnek igazán az emberek.

- Ó, Olivia? Olivia White? – mintha mosolygást hallottam volna a hanglejtésében.

- Nem mondom meg, amíg nem tisztázod, hogy gyilkos vagy-e vagy sem – mondtam határozottan, mire a vonal másik végén egy visszafogott, de vidám nevetés harsant fel.

- Nem, nem vagyok. Kissé érdekes helyzet, hogy nem vagy tisztában a nevemmel, de örülök ennek. Tudnánk találkozni?

- Azt sem tudom ki vagy, és hogy miért adtad meg a számod, meg persze, arról sincs fogalmam, hogy mit akarsz tőlem. Szóval csepegtess még információt, ha találkozót akarsz – háborodtam fel a rögtöni kérdésén, miközben az ágyamhoz sétáltam és immár sokkal nyugodtabban ereszkedtem le a szélére.

Talán nálam az ismeretlen, és a hirtelen jövő dolgok félelmetesek ezért izgulok, és egyfajta izgulós idegesség lesz úrrá rajtam, viszont abban a percben,a hogy felbosszantanak az izgulás elszáll, és marad helyette az újfajta érzés. Ilyenkor már az sem számít, ha gyilkos, és már kopogtat az ajtómon.

- Jól van, igaz, igaz – nevetett halkan. – Tudom, hogy táncos vagy, méghozzá a tökéletes fajtából, és hogy voltál meghallgatáson az akadémián. Ismerősöm látott, nekem pedig éppen ilyen lányra lenne szükségem. Elmesélem a részleteket, ha velünk ebédelsz ma.

- Velünk? – szaladt fel a szemöldökömmel együtt a hangom is, ahogy meghallottam a többes számot.

- A csapatommal – válaszolt gyengéden, mire eszembe jutott egy halvány kép, ahogy néhány fiú intett neki azon a bizonyos pár nappal ezelőtti éjszakán. Gondolkozva döntöttem oldalra a fejem.

Körbenéztem üres, tegnap óta rendben tartott szobámon, és még csak most tűnt fel, hogy sütött a Nap. Anyáék nincsenek itthon, Hannah suliban van, nekem pedig van egy sokkolóm. Nagy bajom nem eshet és vágyom a Napsütésre, még ha angol is.

- Hm – botorkáltam el az ablakomig, ahol elhúztam a függönyt, és egy pillanatig élveztem a Napfény forró érintését a bőrömön. – Legyen – bólintottam megadva magam.

- Tökéletes. Akkor fél egykor találkozzunk… Öm, hol is lenne jó neked? – Ó, milyen figyelmes egy leendő gyilkostól.

- Trafalgar Square, Nemzeti Galéria főbejárata.

- Ott találkozunk. Viszlát Olivia – búgta lágyan.

Beleborzongtam a hangjába és csak egy halk sziára futotta tőlem, mielőtt megszakította volna a vonalat. Végighordoztam a tekintetem az embereken az utcán, akik pólókban, és néhol rövidnadrágokban mászkáltak. Akkor azt hiszem, nekem mindenképpen szükségem lesz egy pulcsira, és hosszú nadrágra – vontam le a következtetést, és a gardróbom felé indultam.

Sziasztok!

Nincs mentségem a késésre, sajnálom! Vagyis van, de ez akkor sem magyarázat, szóval csak remélni tudom, hogy vannak még kedves, édes olvasóim! :)
A mai fejezetet szeretném kicsit osztályozni, ugyanis nagyon, nagyon, nagyon, ismétlem, nagyon +18-as!
Kérlek csak akkor olvasd, ha bírod, ha nagy vagy, és ilyesmi. :)
Mindenkitől elnézést a nagyon szexi részért, és az esetleges csúnya szavakért, én szeretlek titeket!
Jó szórakozást!

U.i.: Külön köszönet az utolsó fejezethez érkezett kommentekért! :)
Adél, Jenni, ezt a részt többek közt nektek is ajánlanám a támogatásotokért, és hogy velem vagytok mindig és olvastok! :)))

The night which you'll always remember

Álmosan fordultam át az este folyamán már sokadszor a másik oldalamra, azt hiszem, ezt nevezik szenvedésnek, amikor már nem vagy álmos, csak fáradt, forgolódsz és a rémálmod, hogy ki kelljen kelned a puha párna és a meleg takaró édes fogságából. Laposan pislogtam párat, miközben az üres ágyat néztem, és igyekeztem feleleveníteni, hogy mi is történt tegnap, hiszen adott volt a kérdés, hogy hol is vagyok, ha egyáltalán nem ismerős a terep. Aztán hirtelen, mint valami filmben elevenedett fel előttem Zayn arca, ahogy sarokba szorított, a gondolataim, melyek folyton azon cikáztak, hogy miért is nem mondtam még igent a hétvégére, ha úgyis tudom, hogy igent fogok. Emlékeztem a több órás motor útra, a megérkezésre a takaros kis házhoz és a történetekre, melyekkel Zayn szórakoztatott, míg végül már képtelen voltam nyitva tartani a szemem, és elaludtam mellette az ágyban. Még napközben behúztuk a függönyöket, és körülbelül délután kettő lehetett, amikor a hosszú nap után elnyelt a könnyed sötétség.

Feltoltam az arcom a párnáról, és egy éjjeliszekrényféleséget igyekeztem keresni, amin megpillanthatok egy órát és megtudhatom, hogy mennyire is nyúlt az éjszakába a délutáni alvásom, de csalódnom kellett, se kis szekrény, se óra. Felnyögtem és átvetettem magam a másik oldalamra, ezzel pedig egyidejűleg kattant az ajtó, és lépések zaja ütötte meg a fülem.

- Szép estét Csipkerózsika! – süllyedt be mellettem az ágy, és nem a leülős formában. Az egész hossz besüppedt, mellettem a párna megremegett.

- Mennyi az idő? – nyögtem visszaeresztve arcom a tollas puhaságba. Fáradt voltam.

- Este kilenc. Együnk, aztán fél tizenegy fele indulás.

- Indulás? Mégis hova? – emeltem fel hirtelen a fejem, és értetlenül meredtem az arcára. Egy percig azt is elfelejtettem, hogy elrejtsem magam előle a reggeli borzalmas kinézetem miatt.

- Szórakozni. Azért, amiért jöttünk.

- De hova? – erősködtem tovább, miután egyre inkább az az érzés kerített hatalmába, hogy saját szórakoztatása érdekében hallgat el előlem információkat.

- Gyere enni, aztán mutatok valamit! – intett az ajtó felé, és már fel is tolta magát az ágyról.

Kezét nyújtotta felém, és várakozón nézett, biztosra vette, hogy meg fogom adni magam, hiszen egyrészt egy napja nem ettem, másrészt a kíváncsiság nagy úr.

- Nem! Mutass, aztán eszem. Esetleg – makacsoltam meg magam, ugyanis a pimasz csillogás a szemében, a féloldalas mosoly pedig az arcán nem hagyott nyugodni.

- Olivia White, nem opciókat ajánlottam, hanem kijelentettem hogyan lesz – komoly arcalt fordult felém, szinte egyik pillanatról a másikra tűnt el az arcáról a mosoly, és átmenet nélkül váltott bohókásból ellentmondást nem tűrően határozottá. Ha nem láttam volna azt a bizonyos csillogást a szemében, még el is hittem volna, hogy megharagudott, így viszont csak hihetetlen mértékben meglepett a fellépése. – Szóval, ha nem fogod meg most a kezem, és jössz le velem enni valamit, akkor kimegyek, öt percet kapsz, hogy utánam gyere. Ha egyik sem történik meg, nem állok jót magamért!

Egy percre elfordítottam róla a tekintetem és mérlegeltem az esélyeim. Zayn nem éppen úgy nézett ki, mint aki viccel, vagy akit meghat a hisztim, ha most belekezdek. Talán éppen az a baj vele, hogy hatalmas az egója, nagy az arca, kioktat, ha kell durva és határozott, nagyszájú, és veszélyes. Túl sok olyan tulajdonsággal rendelkezik, mint én hasonlóak vagyunk, én pedig ehhez nem vagyok hozzászokva. Nem szeretem, ha irányítanak, ha megmondják mit csináljak, és eddig ezzel nem is volt semmi problémám, mert általában a fellépésem háttérbe szorítja a gyenge jellemmel rendelkező egyedeket. De most itt van Zayn, aki simán lealáz kihasználva azt, hogy férfi, és hogy a legkevésbé sem érdekli, hogy én éppen milyen határozottan is lépek fel ellene. Gyenge vagyok mellette. Egy senki. Ez pedig…

Lassan nyújtottam felé a kezem, amit ő készséggel el is kapott, és lassan felhúzott az ágyról. Maga mögött húzva lépkedett az ajtó felé, én pedig kómásan és teljesen összezavarodva hagytam.

… Tetszik?

***

Szótlanul telt a vacsoraidőben felszolgált reggelink, hiszen legnagyobb meglepetésemre Zayn már mindent előkészített az asztalon, így némán szolgálhattam ki magam az étkekből. Tojásrántotta, toast, sonka, bab, apró kolbászok, és főtt tojás is várt, a müzli és a tej mellett. Elképedve léptem az asztal mellé toltam fel magam a bárszékre, miközben a fiú kérdés nélkül töltött a narancsléből. Ennél a pontnál mér kétség sem férhetett ahhoz, hogy biztosra vette, le fogok jönni enni minden ellenkezésem ellenére. Nem tudom mi tehette, de képtelen voltam túllépni kábultságomon és olyan dolgokon gondolkodni, mint a mit keresünk itt, mégis miért jöttem el vele, hova készülünk, mi a meglepetés, mikor jutunk haza, és hogyan, egyszerűen csak üveges tekintettel, fáradtan bambultam magam elé, és komótosan fogyasztottam a reggelim.

Sötét volt a garázs, ahova egy szűk folyosón sétáltunk ki és rettenetesen erős festékszagú. Torz fintorba fordult az arcom, ahogy megcsapott a szag, de nem volt időm megtorpanni és szokni a sötétet, vagy a szagot, ugyanis a fiú már el is indult előttem, én pedig a sötét homályban követtem az alakját. Középen egy hatalmas meghatározatlan tárgy foglalt helyet, amely egy lepellel volt letakarva, így nekünk az mellett kell oldalaznunk előre. Egyetlen apró információt sem árult el nekem Zayn arról, hogy mi is a terve a mai estére, vagy, hogy mit keresünk a sötét garázsban, de ez még a legkisebb gondom volt. Sokkal jobban izgatott, hogy vajon Hannah tudja-e tartani a hátát, és fedez-e folyamatosan, ha anyáék érdeklődnének a hollétemet illetően, ugyanis mindössze maximum reggelig bírja ki a telefonom akkumulátora, így egyetlen hívást tudok lefolytatni, amivel biztosítom anyáékat afelől, hogy otthon vagyok Nanáéknál, és jól vagyok.

- Zayn!

- Hm?

- Mit keresünk itt? Aú – szisszentem fel, ahogy véleményem és fájdalmam szerint belerúgtam egy teli festékesdobozba, amit nem csak a lábfejem és lábujjaim, hanem a sípcsontom is bánt.

Egy ideig egy lában ugrálva követtem Zayn sötét és lassan előre haladó alakját, majd elkaptam a vállát, amivel megállásra kényszerítettem.

- Jól vagy? – fordult hátra, és közelről már láttam az arcát is, ahol kivehető volt, hogy értetlenül, összevont szemöldökkel vizsgálja az arcom.

- Nem mondanád inkább mégis el, hogy miért botladozunk a sötétben?

- Mert fogalmam sincs, hogy hol van a villanykapcsoló – vonta meg a vállát, majd visszafordult előre, lerázta magáról a kezem, de mielőtt még időm lett volna felháborodni megfogta azt és maga mögött húzva indult tovább.

- Ja, hát ezzel még nem kerültem közelebb ahhoz a rengeteg válaszhoz, amit várok – morogtam inkább csak magamnak. Egyre jobban éreztem azt, hogy csak egy szélmalomharc az, amit vívok az információkért, és lassan a feladás gondolata egyre jobban foglalkoztatott.

- Á, a büdös francba – torpant meg, majd egyik lábát felemelve járta el ugyanazt az egy lábon ugrálós táncot, mint én néhány másodperce. Lenéztem a lábához, és egy hasonló festékes vödör formája is kirajzolódott, így most már szinte biztos, hogy ugyanolyan áldozatává vált a színezőanyagnak, mint jómagam. Képtelen voltam visszafojtani a nevetésem, hangos kacagásban törtem ki, amit Malik egy horkantással nyugtázott. – Állj meg itt, és várj. Megkeresem azt a kibaszott kapcsolót – morogta elengedve a kezem és lassan ellépett előlem, most már feltűnően darabos és elővigyázatos mozgással.

Ha időm, és lehetőségeim engedik biztos, hogy körbefordultam volna, hogy tudjam honnan is jön Zayn, milyen a Malik család öröksége, hogyan is néz ki a ház, kupi van, vagy rendben tartja, de csak álltam esetlenül karjaim magam előtt tartva és vártam a világosságot, ami pár másodperc múlva egy hangos „tádám” után meg is jelent.

- Na, jó vagyok?

- Nagyon fergeteges! Hihetetlenül nagy intelligenciát sejtet a tény maga, hogy a saját házadban röpke öt perc után sikerült megtalálnod a villanykapcsolót, miközben arról a tényről, hogy festékes cuccok vannak szétszórva mindenhol elfelejtettél mind engem, mind pedig magadat tájékoztatni.

- Azaz, okoskodjál csak, alig húsz perc múlva már nem fogsz! Sőt, meg merem kockáztatni, hogy megszólalni sem bírsz majd!

- Remélem nem a farkadra utalsz ilyen nagy felhanggal – horkantam fel nevetve, mire Zayn mosolyogva megrázta a fejét, és közelebb lépett a letakart tárgyhoz. Világosban a kirajzolódott formák alapján megállapítottam, hogy egy autót takar a lepel, a másik eshetőséggel ellentétben, ami megfordult a fejemben, miszerint időgép.

- Hidd el, akkor is csak majd tátod a szád, ha érted mire gondolok – kacsintott rám, amire bár vissza akartam vágni, egyszerűen képtelen voltam, így csak kissé pirosló arccal követtem mozdulatait, és a gép hátsó részére helyeztem a kezem.

- Szép forma – állapítottam meg elismerően, amivel azt hiszem újabb mögöttes szexuális tartalmat vélhetett felfedezni, ugyanis hangos röhögésben tört ki. – Istenem Zayn, fejezd be! Nem lehetne, hogy egyszerűen csak lerántod a leplet és megnézhetem végre?

- Hé, hé, hé, ezt ki kell várni! Hónapok óta nem láttam a kicsikémet. Kerülgetjük egymást, végre beszippantom az illatát, simogatom, aztán jöhet a java.

Elképedve néztem a fiúra, aki minden szavát halálosan komolyan is gondolta. Mosolyogva, szinte még sohasem látott gyöngédséggel húzta végig a kezét az autó oldalán, miközben a lehető legnagyobbat szippantotta a vaníliás, olajos, festékes, kissé poros levegőből, ami az arcán tükröződő érzelmekből következtetve élvezetet okozott neki, és imádta. Megráztam a fejem, becsuktam a szám, magam előtt karba fontam a kezem, és így néztem fel Zaynre.

- Esetleg kettesben hagyjalak titeket?

- Esetleg féltékeny vagy? – vágott vissza mosolyogva, miközben kihúzta magát.

- Nem, csak nem érdekel a petting része a dolognak – magyaráztam a tőlem telhető legnagyobb közönyösséggel, miközben éreztem, hogy forr bennem indulat. Fogalmam sincs mi korbácsolhatta fel bennem, de egyszerűen képtelen voltam elfojtani, bármennyire is igyekeztem.

Néztem, ahogy az énekes lassan elsétál az autó oldalától a motor felé, és lassan, szorosan két kézzel rámarkol a kocsit takaró lepedőre.

- Izgulsz, mi? – fordult felém, és ökölbe szorított kezeim bámulta.

- Megütlek!

Egy percbe sem telt, hogy Zayn lerántsa az autóról az anyagot, előrántsa a zsebéből a kulcsokat, bepattanjon a vezető ülésre, kinyissa nekem az oldalajtót és türelmesen várja, hogy magamra találjak és beüljek mellé.

Képtelen voltam levenni a tekintetem a járműről, egyszerűen maga volt a tökéletesség, a veszély, a szépség, és az az autó, amibe én soha az életben nem ülök bele, tudva, hogy a legalsó sebessége is legalább 300km/h, és ezt körülbelül két másodperc alatt el is éri. Izgatott a tudat, hogy milyen lehet a végsebességével száguldani, hogy milyen lehet vezetni, de az is elég lett volna, ha csak nézhetem.

- Ez…ez egy…

- Na, most mi van? Beülsz?

- Ez egy Lamborghini – böktem ki végre és hátráltam egy lépést. – Én ebbe nem ülök be.

- Mert?

- Mert megölsz! Tudod mennyivel tud menni ez az állat? – böktem a fehér szépségre kitágult pupillákkal.

- Oké, először is elég sokk nekem az is, hogy van fogalmad milyen kocsi ez, de esküszöm, átadom a vezetőülést, ha a végsebességét is megmondod.

Szinte hallottam a saját nyelésem zaját, miközben feszülten mindkét kezem a zsebembe dugtam.

- Akkor inkább nem tudom.

- Ez igen White! Napról napra több meglepetéssel szolgálsz! Na, szállj be! – intett a fejével.

Darabos mozgással fordítottam fejem az égbe nyúló szélső ajtó felé. Igazából nem tudom mitől félek, hiszen általában az ilyen dolgok nem ijesztenek meg, nem riasztanak el, mégis ha Zayn neve merül fel többek közt a kocsik, gyorsulás, motorozás, bulizás szavak mellett egyfajta vad félelem fog el, ami egyben izgat és megrémít. Lehet, hogy beteges, amit érzek, de szinte biztos vagyok benne, hogy meg van a férfiban az a vadság, ami miatt egyszer nagyon meg fogom szívni.

- Hova megyünk? – tudakoltam egy lépést megtéve felé.

Akaratomon kívül hajlottam a beleegyezés végkimenetelébe. Tartottam tőle, hogy könnyűszerrel lecsapja az ajtót és itt hagy, elvégre nem tudok sehova menni az irányítása nélkül. Sohasem találnék haza. Ráadásul az, ha magamra hagy azzal jár, hogy mellőznöm kell a társaságát, nem fogom érezni az illatát, nem látom a mosolyát, és nem fog megborzongatni a tudat, hogy mellettem van.

Jesszus, mi történt velem?

- A kocsiban elmondom – zárta rövidre, elfordult tőlem, gyújtást adott a kocsira, és a motor felbőgött.

Menjek, ne menjek. Menjek, ne menjek. Menjek, ne…

- Istenem, egyszer a saját önfejűségem fog a sírba vinni – morogtam, majd bevágtam magam az anyósülésre.

Lábaim szorosan egymás mellé zártam, karjaim esetlenül pihentek az ölemben, miközben szigorú arccal, izgatottságtól zihálva és a dübörgő mellkassal bámultam ki a szélvédőn.

- Fogalmad sincs, hogy kell lecsukni az ajtót, igaz? – kacagott igazán jókedvűen Zayn, mire csak felé fordítottam a fejem, és arcizmom sem rándult.

Bal kezével lazán fogta a kormány tetejét, miközben másik keze a sebességváltón nyugodott. A letörölhetetlen vigyor természetesen az arcán ült, és élvezte. Annyira élvezte…

- Igaz – válaszoltam sértődötten és hagytam, hogy Zayn mosolyogva átnyúljon a testem felett, és megmutassa hogyan is „csukom be” magam mögött az ajtót.

/Harry/

Lágyan csókoltam bele a nyakába, miközben kezemmel körülöleltem törékeny testét és közelebb húztam magamhoz. Könnyedén az ölembe tudtam ültetni a hatalmas cabben, miközben a sofőr zavartalanul vezethetett, a fekete elválasztó üveg pedig biztosított minket afelől, hogy ő nem láthat be, mindössze a mi oldalunkról zavartalanul az áttekintés.

Volt valami ebben a lányban, ami miatt képtelen voltam elszakadni tőle. Talán az illata, vagy a megjelenése, a szépsége, az alakja, a kisugárzása, vagy éppen mindegyik egyszerre, nem tudom, csak azt tudtam, hogy az ellenállás hiába való. Magába szippantott, akartam minden egyes porcikáját, kívántam minden csókját, érintését, érezni akartam az illatát, látni az arcát, a mosolyát, az élvezetet az arcán, a kéjt, a mohó csillogást a szemében. Szükségem volt rá, hogy minden lehető formában érezzem a testének minden részét, akartam őt minden egyes pillanatban, mégis nyújtani kívántam, húzni, hogy az összes érintés elnyúljon, mindegyik élvezet legyen és sose érjen véget az éjszaka. Olyan volt számomra, még anonimként is, mint szomjazó, sivatagban eltévedt embernek akár egy csepp víz. Még többet akartam, még tovább és végtelenül.

Hátradöntöttem a fejem, ahogy megéreztem a lány apró kezeit a nyakamon, miközben apró csókokkal borította be az arcom elindulva a fülemtől egészen a szám sarkáig. Megremegtem, ahogy meleg lehelete az arcom csiklandozta, majd pedig az ajkak a nyakam oldalán suhantak végig. Beharaptam a szám, erősen a fenekébe markoltam és közelebb húztam magamhoz, szinte szorítottam a testemhez, hogy a mellkasa erősen az enyémnek préselődjön, ágyéka pedig az farmerom feszülő cipzárjához nyomódjon. Belenyögött a csókba a kulcscsontomnál, majd aprót harapott a puha bőrbe. Felszisszenve ragadtam meg a hajánál fogva, és óvatosan, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat okozzam elhúztam onnan a fejét.

- Ezért megfizetsz! – néztem a szépen kiemelt íves mélybarna szemekbe.

- Fenyegetsz? – húzta fel a szemöldökét kacéran, miközben alsó ajkába vájta fogait.

- Ígérek – villantottam rá a legszélesebb mosolyom, egy másodpercig még gyönyörködve néztem az arcát, majd a puha ajkakra vetettem magam és eszem ágában sem elválni tőlük, amíg nem muszáj.

Karjait gyengéden fűzte át a fejem mögött, miközben én ráérősen simítottam végig a formás combokon, melyek az enyémeken pihentek enyhe terpeszben. Visszafelé haladva nem tűrtem fel a ruha alját, lomhán siklott be a kézfejem a ruha alá, míg végül el nem értem a combjának felső részét, csípőjét és a bugyija szegélyét. Éreztem, ahogy mellkasa egyre gyorsabban emelkedik és süllyed, én pedig önkéntelenül is belemosolyogtam a csókba.

- Tudom, hogy már nagyon akarod – suttogtam leheletnyire elválva az ajkaitól.

A lány perzselő tekintettel nézett az szemembe, mindössze pár centire az arcomtól, én pedig már attól teljesen felizgultam, hogy csak elképzeltem milyen lehet az ágyban. Kihúztam az egyik kezem a ruhája alól, felemeltem azt, és gyengéden eltűrtem egy kósza hajtincset az arcából, miközben pihe könnyedséggel a bőréhez értem. Mindössze egy másodperc tört részéig hunyta le a szemét, de tudtam, hogy élvezi, mégsem adja meg magát.

- De ne aggódj, addig húzom, ameddig csak lehet, minden pillanatát élvezni fogod, miközben a pokolban érzed magad, és könyörögni fogsz.

- Soha – mondta ki a szót halkan, pontosan abban a percben, amikor a taxi lefékezett a lakásunk előtt.

Lendületesen ugrott le az ölemből, felpattintotta az ajtót, és már ki is szállt. Villámgyorsan rendeztem a számlát, és a lány után eredtem, aki nem a ház ajtaja felé, sokkal inkább az ellentétes irányba sétát.

- Mit művelsz? – kaptam el a karját, mire megállt, majd lassan felém fordult.

Illata egy lágy szellővel könnyedén eljutott hozzám, amikor pedig megéreztem minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne vessem rá magam erőszakosan a nőre.

- Fogok egy taxit és haza megyek – mondta enyhe akcentussal, amit egészen ideg észre sem vettem, mégsem volt annyira fontos, hogy foglalkoztasson maga a tény.

Két szemével természetesen, áthatóan nézett rám, miközben egyik kezével a retiküljét fogta, másikat pedig enyhe rántással az én szorításomból akarta kiszabadítani. Elmosolyodtam, ahogy végignéztem rajta és felmértem szavai jelentését, majd elengedtem és hátrébb léptem. Kezeim lazán zsebre vágtam és vidáman néztem fel a lányra.

- Nem fogsz elmenni – jelentettem ki a lehető legtermészetesebben, hogy ne érezze, bármennyire is magabiztosan állítom, megöl a tudat, hogy talán ma nem velem tölti az estét.

- Ezt mégis miből gondolod – fordul immár felém teljes testével, ezzel végleg feladva a tervét, hogy leintsen magának egy taxit.

- Kívánsz és nem hagy nyugodni a gondolat, hogy mégis milyen lehet velem egy este. Kínozni fog a gondolat, hogy talán kihagytad ezt a vissza nem térő lehetőséget.

- Hm – ennyit mondott és tekintetét a földre szegezte. – Vagy talán neked van rám szükséged, és minden hülye szöveget bevetsz, hogy visszacsalj magadhoz, végül megtörténik, és te majd az hiszed, jól csináltad – mosolygott miközben közelebb lépett hozzám, és kihúzta magát. A szemében átsuhant az a bizonyos fény, én pedig egy pillanatra elfeledkezve magamról megdermedtem. – Pedig az igazság az, hogy tudtam, kellek neked, és harcolni fogsz akkor is, mikor én azt mondom nem. Elhitetem veled, hogy megadom magam, miközben fokozatosan te hódolsz be. Na, ez milyen? – mosolygott mindentudóan, és megállt előttem egy lépésnyire.

Nem válaszoltam, nem mozdultam, képtelen voltam. Ennyire látszott, hogy kétségbeesett vagyok? Most mondjam, hogy menjen a francba, vagy kit érdekel a férfiúi hiúság, és valljam be, hogy van benne valami? De hiszen, kihasznál! Istenem, imádom ezt a lányt! Majd revanst veszek a hálószobában, de akkor nem akármilyet.

- Jó éjt, Harry – hajolt közelebb és lágy csókot lehelt az arcomra, majd épp fordult volna el, hogy valóban elkapja azt a taxit, amikor megragadtam a derekát, magamhoz rántottam és erősen tapasztottam számat az övére.

Kiszaladt belőle a szusz, ahogyan mellkasa az enyémnek ütődött, elnyílt a szája, így esélyt kaptam, hogy elmélyítsem a csókot. Szorosan öleltem körbe a lányt, miközben másik kezemmel hátulról a hajába túrtam és közelebb vontam a testemhez. Viszonzott minden egyes érintést, minden nyögést és csókja még annál is sürgetőbb, és forróbb volt, mint amikor az autóban hagyta magát nekem. Játékosan haraptam az alsó ajkába, mire erősen markolta meg a hajam, ezzel egyre jobban felizgatva.

Ledobta kezéből a laptáskát, miközben én combjai alá nyúltam és könnyedén az ölembe vontam.

- Menj, mielőtt meggondolom magam – suttogta ágyékát az enyémnek nyomva, én pedig hallgatva rá a bejárati ajtónk felé indultam.

- És a táska? – néztem vissza, mire a lány elvonta arcát az enyémtől, és hátrapillantott.

- Nincs benne semmi, ha holnap itt lesz felkapom.

- Ha nem lesz, száz másikat kapsz helyette – néztem immár fénylő szemébe a járda földje helyett.

A lány szája szegletében apró mosoly bujkált, majd miközben előhúzta kezét és lágyan végigszántott tincseim között, megszólalt.

- Ne ígérj olyat, amit nem tartasz be.

- Éppen ezért fogod megkapni azt is, amit a taxiban mondtam – komolyodtam el, és leengedtem a lányt.

Pillanatok alatt juttattam be magunkat az üres, és sötét lakásba, és amint ledobáltuk cipőinket újból felkaptam a lányt, és meg sem szakítva szenvedélyes csókunkat indultam a szobám felé. Fél kézzel löktem be az ajtót, majd magunk mögött a lábammal löktem be. Hirtelen megfordultam és karjaimmal védve a lányt vetettem neki őt az ajtónak, és nyomatékosítva szavaim, miszerint élvezve fogja utálni az elkövetkezendő órákat, enyhén nyomtam magam neki, hogy érezze meredező keménységem minden egyes pillanatban. Lihegve harapott bele a fülcimpámba, amivel halk morgást kényszerített ki belőlem, és képtelen voltam lassan, vagy gyengéden csinálni, egyszerűen megfogtam a ruháját a mélyen dekoltált résznél és gondolkodás nélkül széttéptem kívánatos testén. Láttam rajta, ahogy egy pillanatra megdermedt hirtelen tettemtől, vagy talán az állatias fénytől a szememben, és egy pillanatig csak nézett, majd leeresztve rólam két lábát megállt, ellökött magától, és megismételve tettem, rámarkoltam az ingemre és nem törődve a gombok ellenállásával, szétszakította azt.

Hallgattuk, ahogy a gombok halkan kopognak a parkettán, majd szétgurulnak a szoba különböző pontjai felé. Képtele voltam levenni tekintetem a lányról, aki előttem állt egy szál fekete fehérneműben, méghozzá magán hagyva a magas sarkúját. Hosszú lábait előnyösen kiemelte a cipő, mellei gyönyörű feszességgel kiáltottak értem, miközben egyre gyötört a gondolat, hogy megfordíthassam és megnézhessem a fenekét. Hogy belemarkoljak, miközben mellei a felsőtestemhez nyomódnak. Hangosan nyeltem, és láttam, ahogy a lány is tekintetével a felsőtestem nézi, láthatóan elégedetten.

- Idióta! Imádtam ezt a ruhát!

- Így jobban nézel ki – szeltem át kettőnk között a távolságot, megfordítottam, és az ágyra löktem.

Végigcsókoltam a nyaka vonalát, a kulcscsontját, apró szívott foltokkal tarkított bőrét kényeztettem édes csókokkal, miközben mind egyre lejjebb mentem. Kitártam két karját a teste mellé, összefűztem ujjainkat és szorosan leszegeztem a puha ágyhoz, miközben élveztem, ahogy tehetetlenül vergődik egy-egy izgató pont megcsókolásakor, vagy amikor oldalához érve ajkaim gyengéden csiklandozzák. Mellei közé fúrtam az arcom, és nyelvemmel leheletkönnyedén érintve végignyaltam a keblek vonalát, ahol a melltartó fogta. Hallgattam a lány zihálását, éreztem testének hőjét, és mosolyogva konstatáltam, ahogy karjaival szabadulni próbál, mégis erősebben szorítja ujjait az enyémekre, mialatt lábait felemelve átkulcsolja a hátam.

- Édes a szenvedés, nem? – suttogtam csókjaimmal borzolva a kedélyeit. Lágyan lehelve haladtam végig a hasán keresve azokat a pontokat, melyektől elgyengül és megadja magát nekem.

- Ha egyszer innen kiszabadulok – morogta feszülten, de a következő pillanatban elértem az alsóneműje széléhez, megmozgattam a fogammal, majd lejjebb haladva erősebben fogtam a lányt, és a fehérneműn keresztül rácsókoltam a csiklójára, mire éreztem, hogy egy pillanatra teljesen elgyengül, és minden eddigi erőlködése és erőfeszítése tovaszáll.

- Hosszú este lesz – vigyorodtam el, ahogy felemeltem a fejem, hogy rálássak a lány arcára, majd kihasználva, hogy még mindig teljes önkívületi állapotban van eleresztettem a kezét, lerántottam róla a tangát, majd széttárva lábait közéjük fúrtam az arcom.

Az illata, a tapintása, a látványa, mindene vonzott ebben a nőben. Erősen megmarkolva a lábait akartam neki minden kényeztetést megadni, hallani hangos nyögéseit, érezni, ahogy ellenáll, küszködik és végül mégis, a saját teste ellen, elveszíti a harcot.

Mind szélesebbre és szélesebbre tártam lábait, éreztem, ahogy egyre jobban megfeszül, kétségbeesetten keresi a kontaktust velem, kezei keményen túrnak a hajamba, megragadják azt és még közelebb húzzák a fejem élvezete forrásához. Nem hagytam abba, amíg meg nem hallottam, ahogy a nevemet nyögve először ívbe feszül, majd elernyed a teste, ahogyan kezei markolása enyhül és már nem szorít, sokkal inkább simogat, addig, amíg minden nyomát el nem tüntettem az iménti hangos orgazmusának.

Elégedetten emeltem fel a fejem, majd feltoltam magam pontosan addig, hogy a fejem pontosan a még csukott szeme lány feje fölé essen, és lenézhessek pihegő, kimerült arcára.

- Üdv a pokolban – simogattam meg a haját, mire a lány lassan kinyitotta a fejét és rám nézett.

- Soha nem akartam a mennybe menni. Most csak még jobban megerősítetted – helyezkedett el alattam úgy, hogy kezét a mellkasomra tehesse.

Lassan simított végig a mellemtől a hasamig, majd vissza, miközben elismerősen bólogatott.

- Nem is rossz, Styles – mosolyodott el bókolva, amit én egy csókkal köszöntem meg.

Nyelve vad táncot járt az enyémmel, miközben már nem támasztottam magam felette, ráereszkedtem a testére. Éreztem, ahogy kezével kioldotta a nadrágom övcsatját, lehúzta a sliccet, és máris csak egy mozdulat választott el minket attól, hogy immár rajtam is csak alsónadrág maradjon. A szoba másik végébe hajítva a ruhadarabot ereszkedtem volna vissza a lányra, aki viszont kezét a mellkasomnak tapasztotta, és megállított. Értetlenül meredtem rá.

Reméltem, hogy nem megint a „na, jó, most elmegyek, mert én vagyok a manipulatívabb” akcióját akarja előadni. Szememmel követtem a keze mozdulatát, hogy az alsóm gumija felé nyúl, és lassan lehúzza rólam, ezzel szeme elé tárva a büszkeségem. Lassan felemeltem mindkét lábam, és kiléptem a feszélyező ruhadarabból, így már nem is ütköztem akadályba, amikor újból a lány hívogató ajkaira készültem lecsapni.

Szorosan öleltem át a testét karjaim átfűzve a háta mögött, miközben ő a nyakam átölelve vont mind és mind közelebb magához, lábai pedig újból megtaláltam a csípőm és szorosan rátekeredtek, magához szorítva a testem. Imádtam a percek minden egyes másodpercét, a kínzóan lassú mozdulatokat, a csókcsatákat, az érintéseket, és azt, hogy bármikor megmozdulhatnék, és magamévá tehetném, mégis inkább játszunk, és kóstolgatjuk a másikat. Éreztem, ahogy a péniszem csupasz domborulatának nyomódik, és akaratlanul is belenyögtem a csókba. Benne akartam tudni magam. Óvatosan távolodtam el az arcától, kissé feltoltam magam, kinyitottam a szemem, és a csokoládébarna mélységbe néztem.

- Nem kéne…? – kérdeztem a lehető legbénábban, mire elmosolyodott, és elkezdett egy kiálló hajtinccsel játszani.

- Tablettázom – világosított fel, majd felemelkedett az ágytól, és lágyan belecsókolt a nyakamba, lefelé csúszva a mellkasomra, majd mindkét mellbimbómra apró puszikat nyomott.

Lehunytam a szemem, ahogy egy másodperccel később megéreztem ajkait az enyémekben, ahogy bebocsátást kérnek, én pedig megadtam neki. Visszanyomtam a lány az ágyra, és egy egyszerű mozdulattal kioldottam az elől kapcsos melltartó által felállított akadályt. A látványtól eltelve néztem le a lányra, majd ujjainkat összefűzve belenéztem a szemébe, és egy határozott mozdulattal elmerültem benne. Hangos, kéjes nyögés hagyta el a száját, amit egy csókkal tompítottam és újabb lökéssel adtam meg neki azt, amire a találkozásunk óta vágyik. Amire én vágyom.

Sziasztok Kedvesek!

Itt a suli, én pedig sajnálom, hogy ez történik, így enyhítésképp hoztam egy fejezetet, remélem annak, aki olvassa, valamennyire feldobja a napját! :)
Kellemes időtöltést kívánok hozzá, és újfent köszönöm, hogy olvastok! :)

U.i.: Ebben is van egy kicsit - nagyon - szexuálisabb rész, szóval +18 lánykák! :)

Sex, danger, love

/Harry/

A mobilom rezgésére ébredtem, ami hamar abba is maradt, csak egy üzenetem érkezett. Erősen dörzsöltem az arcom, miközben a hátamra gurultam, magammal rántva a hőségnek köszönhetően takaróként használt ágyneműhuzatot, amely a lábamra tekeredett. Bal kezemnél éreztem, ahogy a Nap már magasan jár, hiszen erősen tűzött be az ablakomon, amit előző este se nem csuktam be, se nem sötétítettem el. Álmos voltam, mégis vidám, nyugodt, kiegyensúlyozott – még úgy is, hogy ez utóbbival nem lehetett vádolni mostanság - és még szívesen ejtőztem volna az ágyamban órákat, ha nem érzem úgy, hogy valami kiesett a fejemből. Akaratlanul is a tegnapi napon kezdtem el gondolkodni, hogy hogyan jutottam haza, amikor szinte fejbe vágott a felismerés, hogy megint részegre ittam magam, és egy lánnyal töltöttem az éjszakát.
Meglódult a szívverésem, ahogy eszembe jutottak a tegnapi este emlékei, ezzel egyrészt bizonyítva, hogy annyit mégsem ihattam, másrészt, hogy ha nem ittam kiütésig magam, akkor a lányt sem azért akartam megkapni arra az éjszakára, mert szükségem volt valakire, akit megbaszok az este, hanem vágytam Ő rá. Nem másra. Elvettem mindkét kezem a szemem elől és oldalra fordulva megpillantottam a békésen szuszogó lányt. Egész testét aranyszínbe vonták a Napsugarak, miközben ő a hasán feküdt, esetlenül becsavarva az ágyneműbe, ami mindössze néhány testrészét takarta el kíváncsi szemem elől. Sötétbarna haja a hátán, és a feje mögött terült szét, miközben arcával az én testem felé nézett. Szemtelenül bájos volt, szép, és bőrének minden egyes centimétere hamvasan hívogató. Pontosan olyan gyönyörű volt és kívánatos, mint amilyen az éjjel is.
Mosolyra húzódott a szám, miközben a hajamba túrtam és eszembe jutott a tegnap esti, és hajnalba nyúló vad éjszaka minden egyes momentuma. Hányszor és hányszor juttattam a csúcsra, hányszor adta meg nekem a végső kielégülést azzal, hogy a nevemet kiáltva élvezett el.
A mobilom újra rezegni kezdett, én pedig idegesen nyúltam érte a lehető leggyorsabban, nehogy felébresszem a lányt, hiszen azzal közelebb hoznám a valóságot, és azt a tényt, hogy jó volt, de vége. Hiszen még a nevét sem tudom, azt sem, hogy mit gondol az estéről, hiba volt-e, vagy sem. Kikászálódtam a fehér lepedők és ágyneműhuzatok egyvelegéből, és meztelenül indultam ki a folyosóra a rezgő telefonnal a kezemben, miközben ügyesen manővereztem a szétszórt gombok, és ruhadarabok között, amelyek a földön feküdtek.
-          Nem lehet, hogy ez a nő ennyire tökéletes legyen – mormoltam, mialatt behúztam magam mögött az ajtót, és rányomtam a hívás fogadása gombra. – Igen?
-          Nálad van még? – hallottam meg Louis kissé még álmos hangját.
-          Ja – bólintottam, és ezzel egyidejűleg megvilágosodtam, hogyha felhív és így rákérdezz, akkor biztos, hogy nem tartózkodik itthon. Már csak a többi hármat kell kiderítenem.
-          Nem lesz jó Harry, ha ezt így folytatod. Minden este más lány, és ez most még kedvesnek is tűnt. Ha bunkó leszel vele is, egyszer meg fogod szívni és valaki kíméletlenül kitálal a médiának – kezdett bele abba a szentbeszédbe, amit már végighallgattam kismilliószor. Viszont ezúttal nem forgattam a szemem némán, nem vágtam pofákat és még késztetést sem éreztem arra, hogy visszaszóljak, vagy, hogy leállítsam.
-          Ez a csaj más. Ez… ez hihetetlen – kerestem a szavakat, amelyek közül akár egy is lefesthetné a tegnap estét, vagy azt, amit érzek, de nem találtam. Semmi.
-          Te tudod haver – hagyta rám. – A srácokkal délután öt fele találkozunk a stúdióban, meghallgatjuk az eddigi felvételeket. Ha van kedved, persze nem erről szól hogy van-e vagy nincs, gyere.
A fürdő felé indultam elgondolkozva, és rá kellett jönnöm, hogy a lányon kívül semmi más nem jár a fejemben. Már a zuhany alá képzeltem magam, és az is csak úgy ment, ha Ő is ott állt velem. Képtelenség, hogy ne tudjak betelni vele. Úristen, mi lett veled Styles?
-          Na Hazz, ott leszel?
-          Ja, ja, persze – motyogtam, és szinte meg sem hallgatva, hogy van-e további mondanivalója kinyomtam a hívást.
Beléptem a fürdőbe, megnyitottam a meleg vizes csapot, és beálltam a frissítő zuhany alá, ugyanis ott kívántam kitalálni, hogy hogyan is folytatódik a mai nap, azaz a gondolkodás, ahol megszülöm, hogyan kerüljük el a kényes és ciki reggeli szembesülést.
Mintha csak majd az illatommal akarnám lehengerelni, kentem háromembernyi tusfürdő adagot a testemre, borotválkoztam, és mindezt meghintettem egy kis arcszesszel. Törülközőt csavartam a csípőmre, majd csendben visszasétáltam a szobámba, ahol viszont az ágyra pillantva hűlt helyét találtam a lánynak, a tegnapi szétszakított ingemmel egyetemben.
Valamiért sokként ért. Megdermedtem az ajtóban, lélegzetvételem szaporább lett, miközben éreztem, a gyomrom egyszerűen eltűnt a helyéről. Elment? Csak úgy egy szó nélkül? Vagy csak egy helyes arc volt, aki be akart jutni a lakásomba, én pedig egyedül hagytam, ezzel lehetőséget biztosítva neki ahhoz, hogy kilopjon dolgokat a szobámról, információt gyűjtsön a médiának, vagy éppen konkrétan kirabolhassa a házat? Én mekkora egy barom vagyok! Istenem, még a nevét sem tudom!
Hirtelen fordultam meg és szinte futólépésben haladtam át a lakáson a konyha felé. Utam alatt minden egyes helyiségbe bepillantottam, hogy ott van-e, esetleg hiányzik-e valami, és mindannyiszor rettegtem, hogy valamelyik srác szobájában találom őt, miközben kutakodik a szekrényekben. Ha ez megtörténne, soha nem bocsátanának meg nekem, és száz százalék, hogy az életben már ide nem hozhatok fel csajt, akár ismerem, akár nem. Halk csörömpölés ütötte meg a fülem, mire abbahagytam a szobák kémlelését, és sebesen dobogó szívvel rohantam a konyhába, ahol már az ajtókeretnél megtorpantam, amikor megláttam Őt.
Háttal állt, lábujjhegyen nyújtózkodva próbálta elérni a felső polcon található bögréket, sikertelenül, miközben ingem rövidsége miatt, formás feneke jól láthatóvá vált előttem. Vállam neki döntöttem a keretnek, karjaim összefűztem mellkasom előtt és mosolyogva figyeltem nyújtózkodó alakját. Teljes szívemből a bögrének szurkoltam, és hogy lehetőleg a legtávolabb legyen a kezétől, eszemben sem volt segíteni, hogyha ezt a kilátást élvezhetem. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor beismerném, hogy el tudnám viselni, hogy minden éjjelt egy ilyen nővel töltsek és minden reggel valami hasonló attrakcióra keljek, vagy, hogy megpillantsam magam mellett, ahogy mosolyogva alszik, de az igazság az, hogy nem tudtam ezt megtenni. Mindig is féltem a kötöttségektől, attól, hogy többet teszek egy kapcsolatba, és végül megbántanak és én szívom meg. Fájt a tudat, hogy ha kapcsolatban vagyok, nem flörtölhetek, ugyanazzal a nővel kell lefeküdnöm, ugyanazt a nőt viszem haza, nincs lehetőség, hogy minden este kedvemre valót szedjek fel, és tegyem emlékezetessé az estéjét. Minden nőt akartam és közben egyiket sem. Fájt a kötődés gondolata, a feltételezés, hogy mi van, ha egy hét múlva találok jobbat, és össze kell törnöm a szívét, vagy ha az a következő sem lesz az igazi, és mindössze csak egy körre kell. Nem tudom, hogyan csinálják az emberek, akik képesek több hónapos kapcsolatokat kialakítani, és fent tartani. Nem félnek, hogy mi lesz, ha vége? Vagy ha megbántják a másikat? Vagy, hogy talán rosszul döntöttek?
-          Csináljak neked is? – hallottam meg a kedves hangot, mire visszatértem gondolataimból a jelenbe, és a lány arcára irányítottam a figyelmem.
-          Az jól esne – bólintottam, majd ellöktem magam a támasztékomtól. – Hogy aludtál? – lépkedtem felé mezítláb a hideg kőburkolaton, és éreztem, ahogy egy felszabadult mosoly kúszik az arcomra az este emlékei nyomán.
-          Abban a pár órában, amit szabadon hagytál? – kérdezett vissza vidámsággal a hangjában, miközben hátra sem fordulva töltött forró vizet a két teásbögrébe. Haja hullámosan omlott a hátára és a vállára, amit én oldalra húzva eltüntettem, és miközben másik kezem a derekára simítottam lágyan a nyakába csókoltam. – Meglepően jól – hangzott el a pihekönnyű válasz, majd megfordult a karomban és szembeállt velem.
Gondolkodás nélkül csaptam le ajkaira, és a kezdeti egyszerű csókot egyre hevesebben mélyítettem el. Nem is tudtam mi történik velem, hogy miért kívánom őt minden egyes másodpercben és ráadásul egyre jobban, csak meg akartam adni magam neki. Keze eltűnt a mellkasomról, és a következő pillanatban enyhe szorítást éreztem a golyóimon. Belenyögtem a csókba, miközben közelebb húztam magamhoz a lányt, mire ő elmosolyodott és lágyan elhúzódott.
-          Harry Styles, ha nem tévedek – lépett egyet hátra és nyújtotta felém a kezét.
Magamhoz és a reggelhez képest egész gyorsan reagálva bólintottam, majd nagy tenyerembe helyeztem az apró kézfejét.
-          Pontosan. És Önben kit tisztelhetek meg, Miss?
-          Szelina. Szelina Polgár.
-          Tessék? – kérdeztem vissza a tőlem telhető legnagyobb bunkósággal mindamellett, hogy eszem ágában sem volt így viselkedni.
A lány ahelyett, hogy megsértődött volna, vagy bármilyen tárgyat a fejemhez vágott volna felkacagott, és a kezébe vette a teáját.
-          Magyar vagyok, Budapesten születtem – magyarázta mosolyogva, így pedig értelmet nyert mind páratlan szépsége, mind pedig néha furcsa akcentusa.
Aprót kortyolt a bögréből, majd lerakta a bárpultra, aminek immár nekitámaszkodtam és még mindig esetlenül néztem őt. Kérdőn lesett fel az arcomra.
-          Esetleg probléma? Vagy nem tetszik a nevem? Vagy fel sem fogtad – lépett közelebb és meztelen mellkasomra helyezte mindkét kezét.
Tekintetével követte ujjai vonalát, ahogy körbefuttatta azt a kockák között, majd elérve a törülköző tetejéhez elmosolyodott és felpillantott rám. Ingem alatt nem viselt melltartót és helyzetemből pedig tökéletes rálátás nyílt telt kebleire. Hangosan nyeltem, ahogy rájöttem mire készül, mégis továbbra is esetlenül álltam előtte.
-          Szerintem erre nincs szükség – oldotta ki egyetlen mozdulattal a betűrt törülköző csücsköt és másodperceken belül lekerült rólam az anyag.

/Szelina/

Láttam Harry szemében először a vágyat, majd a felismerést, végül pedig már nem akartam a szemébe nézni, csak kínozni és kényeztetni, ahogy ő tette velem tegnap.
Vállaira helyeztem mindkét kezem, miközben álla alá csókoltam, végighaladtam a nyakán, a kulcscsontja gödröcskéjébe pusziltam, és fokozatosan haladtam lefelé a mellkasától a hasa felé. Ott csókoltam, ahol a kezem már áthaladt, ahol éreztem, hogy megremeg, ott ahol az apró pihék izgalomtól meredten csiklandozták a bőröm, mialatt lassan, úgy, hogy szinte észre sem vette térdre ereszkedtem előtte és elérkeztem a legnemesebb pontra.
Óvatosan, könnyedén vettem kezembe a meredező férfiasságát, mire Harry halkan felsóhajtott, és fellesve megláttam, hogy csukott szemmel, elgyengülve támaszkodik még erősebben a pultba.
Mosolyogva konstatáltam kezdeti sikerem, és ujjaimmal végigsimítottam a falloszán két oldalt, majd nyelvemmel megnyaltam a makkja tetejét.
-          Szelina, kérlek – suttogta a nevem majdhogynem tökéletes kiejtéssel, ami őszintén meglepett.
Apró csókot leheltem férfiassága tetejére, miközben másik kezemmel a heréire szorítottam rá lágyan. A férfi megremegett ujjaim között, én pedig ettől felbátorodva ismételtem meg az előző lépéseket annyi különbséggel, hogy ezután nem értem be annyival, hogy csupán a nyelvem használjam. Rámarkoltam a keménységre, és miközben kényelmesen bepozicionáltam magam, figyeltem Harry minden rezdülését, végül pedig úgy kényeztettem a számmal, hogy bebiztosítsam, ezt a napot sosem felejti el.
Meg-megremegett játékom alatt, és ahogy egyre jobban izgultam fel én is, és engedtem még mélyebbre a számban, éreztem, hogy már nem bírja sokáig. Kezem kényelmesen húztam végig a V – vonalán, hasa kockáin, amik izmosan domborultak a napbarnított bőr alatt. Megszaporáztam mozdulataim, akartam, hogy érezze, amit én éreztem, de nem tudtam befejezni, ugyanis egy határozott, és erős rántással felhúzott maga elé, és vad tekintettel nézett a szemeimbe. Egy pillanatra megrémültem, fogalmam sem volt arról, hogy mit csináltam, vagy, hogy rosszul csináltam-e valamit, azért húzott fel, de nem kellett sokat várnom a magyarázatra.
-          Nem így akarok, túl jó vagy – nyögte szinte fájdalmasan, hogy beszélnie kellett cselekvés helyett. Egy egyszerű mozdulattal lesöpört mindent a pultról, megfogta a derekam, és mintha csak valami könnyű kisgyerek lennék felemelt, és felültetett maga elé.
Meg sem várva a reakcióm feszítette szét a lábam, és fészkelte közé magát, majd megragadta a tarkóm, és hevesen, férfias erővel húzott magához a szenvedélyes csókra. Viszonoztam a gesztust, mialatt szorosan öleltem a nyakát, ő pedig a lábamhoz nyúlt és egy mozdulattal lerántotta rólam a bugyimat. Apró sikkantás hagyta el a szám, ahogy meztelen fenekem a hideg pulthoz ért, de Harryt nem érdekelte, sőt, szerintem kifejezetten élvezte, ugyanis egy perverz mosoly terült szét az arcán, miközben elvált a számtól és rám nézett.
-          Kibírod – suttogta, majd átölelve a hátam lehúzott a pultról, és egyből éreztem, ahogy tövig hatol belém, és kitölti minden egyes centiméterem.
Sosem éreztem még ilyen teljességet, ekkora élvezetet ilyen intenzitással, levegőért kapkodva borultam a férfi nyakába, aki erősen tartott mindkettőnket és várta, hogy megszokjam a mélységet.
-          Jól vagy? – fordította oldalra a fejét, hogy az arcomra lásson, én pedig bólintottam, számat a nyakára tapasztottam és egy lágy igenlő csók után szívni kezdtem a bőrét.
Éreztem, ahogy megfordul a testemmel az övén, majd pedig a hűsítő fal érzése ért el hozzám, ahogy a hátam keményen nekinyomódott.
-          Készülj, mert esküszöm nem kegyelmezek – lihegte a fülembe, majd újból megéreztem az erőteljes lökéseket, amik először fokozták az élvezetem, majd végül a csúcsra röpítettek.

/Olivia/

A kelleténél szerintem gyorsabban mentünk az utakon, amelyek teljesen kihaltak voltak attól függetlenül, hogy még éjfél sem volt. Úgy tűnt ez egy tipikusan olyan kisváros, ami él, amíg a Nap magasról süt le rá, majd sötétedéskor az emberek elhagyják a munkahelyüket, hazamennek, és ilyenkorra már pizsamában nézik közkedvelt sorozataikat, vagy éppen talk showikat. Kifejezetten nem Londonban voltunk, és ezt minden egyes perc elteltével erősebben éreztem. Megkockáztatnám, hogy alig várják a következő X-faktor szériát, amikor is újból letehetik voksaikat kedvenceikre és szülhetnek csillagokat, mely ritka példányokból éppen itt ül mellettem egy, lazán fogva az normál típusú, bal oldali vezetőüléssel ellátott száguldó halált. Éreztem a fenekem alatt, hogy mind a kocsinak, mind vezetőjének nagy erőfeszítésébe kerül a megengedett tempóval haladni, vagy pedig azt csak kicsit átlépni, ugyanis dübörgött alattam a sportautó, és szinte már annyira visszafogott, és hívogató volt a dorombolása, hogy én megkívántam, bárcsak lépne rá Zayn a gázpedálra erősen és megmutatná mit is tud a szépség. De mivel még inkább tartottam magam látszólagos duzzogásomhoz – ami már amúgy rég elmúlt –, inkább nem szóltam semmit, csak karba tett kézzel fordultam az ablakom felé, és néztem ki a suhanó városra. Egyre kijjebb értünk a városból, és ezzel egyidejűleg a várt teljes elhagyatottság és sötétség helyett megváltozott minden hangulata. Fénycsíkok jelezték az út két oldalán, hogy az autó merre kell, hogy haladjon, és bár megannyiszor volt elágazás, vagy kereszteződés, Zayn megrögzötten követte a fénysávokat. Lámpások lógtak a fákon, szalagok, és sálak lengedeztek az ágakról a szellőben, én pedig ekkora elvesztettem az önkontrollom és magamról megfeledkezve engedtem, hogy karjaim az ölembe hulljanak, miközben előre dőlve bámultam az előttünk elterülő területre.
-          Mi a… - suttogtam magam elé elképedve, mire egyből megéreztem magamon Zayn pillantását, oldalra pillantva pedig még láttam is a hatalmas vigyort az arcán, de szerencséjére egy szó sem hagyta el a száját.
Az aszfalt mentén egyre több valami világított a földön, képtelen voltam kivenni, hogy azok vajon mécsesek, vagy valamiféle lámpák, vagy gömbök, csak azt láttam, hogy ahogyan egyre közeledünk egy hatalmas kőből épült kapuhoz, ami lassan hasonlított a Diadal ívhez, úgy sokszorozódott meg a szétszóródott fények száma, úgy hallottam egyre hangosabban a dübörgő zenét. Úgy tűntek fel a távoli alakok, akik táncoltak, nevettek, és beszélgettek, miközben kocsikon álltak, vagy éppen annak dőlve támaszkodtak, és úgy éreztem, hogy a Lamborghini alattam egyre jobban gyorsul és már kevésbé akarja visszafogni magát. Mi történik itt?
-          Ez itt – bökött fejével előre Zayn, miközben lazán átváltott egy kisebb fokozatba – az a hely, amihez foghatót még nem láttál. Ez a korábbi életem.
-          Mi ez verseny? Te versenyezel?
-          Csak múlt időben. Körülbelül egy év után ez az első alkalom, hogy visszanézek.
Emésztettem, amit mondott, és próbáltam nem arra gondolni, ami majdnem biztos, hogy a fejében jár. Eddig csak filmekben láttam ezt a felhajtást, a nagy csapatot, ahogy mindenki mindenkit ismerve nevetgél, beszélget, táncol, vagy éppen smárol, miközben a srácok a gépeiket túráztatják, hogy imponáljanak. Nagy részük még így távolról is észrevehetően részeg volt, pontosan azok, akiknek közben a kezükben ott virított a slusszkulcs is. Rengeteg fiatal élvezte az este fülledt melegét és hirtelenjében, ahogy rájuk néztem, akármennyire is érzem magam nagyszájúnak, vagy öntörvényűnek, ahogy rájuk néztem azt a piszkos kis legyet láttam meg magamban, amit én érzek, ha a suliban járva egy gyíkot látok meg, aki vastag keretes szemüvegben, kockás ingen, szűk, rövid nadrágban járja a suli folyosóit leszegett fejjel. Ő is meglehet, hogy a saját társaságában nagy szájú, és tiszteletet parancsoló, de ahogyan ő a suliban, én itt vagyok a semmirekellő, aki azon kívül, hogy tök józan még csak nem is olyan cuccban jelent meg, amiben kellene, és vezetni sem tud. Ja, és nem vagyok senki kurvája. Innen csak kiutálni lehet majd.
-          Szóval, te most… – kezdtem, miközben vészesen közel értünk a többi autóhoz, és lassan megkerültünk több emberből álló tömböt, hogy beálljunk a megfelelő helyre. – Versenyezni fogsz?
-          Ühüm – bólintott vigyorogva, majd megálltunk, ő behúzta a kéziféket és lazán kivette a slusszkulcsot. – De nem egyedül.
-          Nem? – kérdezte egy oktávval magasabb hangon, és jól észrevehetően még a szemöldököm is kétségbeesetten emelkedett fel.
-          Mitől félsz? – oldotta ki a biztonsági övét, miközben felém fordult. Miért nem tűnik el az a vigyor az arcáról? – Itt vagyok, és ha nem akarod, nem kell majd mellém ülnöd. De ismerlek, tudom, hogy vonz a veszély és az izgalom, a tiltott dolgok, így idehoztalak. Ja, ha elmondod a zsaruknak, halott ember vagy – nevetett fel, majd felém nyúlt, és egy gyöngéd mozdulattal a fülem mögé tűrte az oldalra zuhanó hajtincseim.
Úgy döntöttem, ha ilyen nyugodt, bensőséges viszonyt színlelve – mintha nem gyorsult volna fel százra a pulzusom, ahogy megéreztem a kezét az arcomnak érintve, és nem láttam volna, ahogy a gesztus előtt egy pillanatra megremeg a keze –, és tiszta lapokkal játszunk, hát legyen, elmondom az érveim.
-          Ide hoztál szín józanon, úgy, hogy teljesen fel vagyok öltözve. Tudod, mint egy ember, nem pedig éppen úgy, mint aki egy ilyen versenyre készül. Nincs rajtam forró nadrág, mini szoknya szoknya nélkül, ráadásul a melltartómra még rávettem egy felsőt is, ami láthatóan a többi lányon nincs. Nem magas sarkúban vagyok ribancosan, és azt sem tudom mi a francot keresek itt. Amúgy pedig normális vagy, hogy az életedet kockáztatod egy kis adrenalinért?
-          Ez nem kis adrenalin édes, hanem…
-          Hagyd, hogy befejezzem! – intettem feltéve arca elé az egyik ujjam. – És ha egyszer belehalsz? Mégis milyen folyamatok játszódtak le a fejedben, amikor eldöntötted, hogy az én életemmel is játszani szeretnél?
-          Ne tégy úgy, mintha nem szeretnéd!
-          És ha az izgatott érzésének megkapásánál fontosabb az életem, akkor takarodjak?
-          Nem – rázta meg mosolyogva lehajtott fejét, majd felemelte azt és egyenesen a szemembe nézett. – Akkor is akarom, hogy itt legyél, és nézd, ahogy nyerek.
-          Vagy meghalsz – vágtam hozzá a szavakat idegesen, mert képtelen voltam elhinni, hogy egyrészt ennyire hihetetlenül magabiztos, hogy másrészt, hogy ekkora nemtörődöm seggfej.
-          Vagy meghalok – bólintott megismételve a mondatom, és innentől éreztem, hogy lezártnak tekinthetjük a beszélgetés ezen részét.
Ám ekkor előrehajolt és elkezdte mindkét karjáról lehúzni a fekete inget, amit viselt.
-          Mit művelsz? – kapcsoltam ki a biztonsági övem, és érdeklődve fordultam a mostanra félmeztelen fiú felé.
-          Vedd le a nadrágod!
-          Mi van?
-          Segítek az előző problémádon, szóval vedd le a nadrágod!
-          Aha! Szóval arra, hogy ne légy hülye, az a megoldás, hogy előjáték nélkül leveteted velem a nadrágot?
-          Előjáték? – szaladt fel a szemöldöke meglepetten, és kacér mosolyra húzta a száját.
-          Jó, inkább fogd be, leveszem!
A művelet közben láttam, ahogy letépi az inge két ujját, úgy, hogy csak a gallér, és amellett egy kis anyagrész maradjon, eltűnt az egész ujj, és váll rész. Miközben kibújtam a cipőmből odavetette nekem a „felsődet is légy szíves” mondatot, amit mostanra igazán nem értettem, de tettem, amit mondd, remélve, hogy tényleg valamiféle megoldást hoz ki ebből a szituációból korábbi problémámra, és hogy nem éppen így, ilyenkor és éppen ezen a szűk helyen akar megerőszakolni.
Csendben dobtam át neki nadrágom, és a rövid ujjú felsőm, mire ő előkapott egy bicskát és ízléstelenül, mégis hihetetlen sebességgel szabadította meg a ruhadarabokat legtöbb, és legfőbb részeiktől. A nadrágom a végére beillett volna bugyinak is, a felsőm egy nagyon apró, és rövid melltartó takarónak, amely felől azért kikandikált a fekete csipke, amikor magamra kaptam, a szétszaggatott fekete ing pedig legfelülre került, takarva azt a testemből, ami még nem kiáltotta, hogy „dugj meg”.
-          Kész is – kötött apró csomót a mellem alá az ingből Zayn, majd magával teljes mértékben megelégedve dőlt hátrébb, hogy szemügyre vehessen. – Istenem, ha lehetséges, most még dögösebb vagy! Megnézlek hátulról, ha kiszálltunk – kacsintott, mire nekem gondolkodás nélkül lendült a kezem, és a pofon csattanva érkezett meg.
-          Bunkó – tettem hozzá, majd visszaemlékezve hogyan is nyílik az ajtó megnyomtam a gombot, és kiléptem az ajtó alatt a friss levegőre.
Mielőtt még visszacsuktam volna, kihúztam a hajamból a gumit, és enyhén megráztam a hajam, hogy érezhessem, ahogy a szellő belekap, és az előbbi felhevült testem kissé lenyugtatja. Nehezen viseltem Zayn kutakodó, kíváncsi tekintetét, ahogy hosszan, és elidőzve vezette végig az éppen meztelen lábamon, vagy pedig csak melltartóval takart felsőtestemen.
-          Azt nézzétek, Malik visszatért! – kiáltott fel valaki mögöttem, mire megfordultam, és szembe találtam magam minimum ötven emberrel, aki most a hangos zenével szöges ellentétben csendben voltak és mind engem bámultak.
Oldalra tekintve láttam, hogy Zayn a fejét nevetve rázza, miközben óvatos mozdulatokkal a pofon helyét simogatja az arcán, megmozgatja az állkapcsát, majd egyenesen rám néz, nem foglalkozva a többi emberrel, a konkrét nézőközönségünkkel.
-          Szép ütés, de még visszakapod! – csapta le a kocsi vezető felöli oldalát, majd megkerülte a kocsi elejét, és felém tartott. Kihúztam magam, ahogy elém ért, és kíváncsian néztem az arcára.
-          Ez most fenyegetés?
-          Nem – mondta, majd egy laza mozdulattal immár az én ajtóm is a helyén landolt. Közelebb lépve megfogta a bal kezem, majd újra szóra nyitotta a száját. – Ígéret.
Nem hagyott időt reagálni, felemelte a kezem, majd lassan, körülményesen megforgatott maga előtt. A 360°-os kör végeztével elengedte a kezem, majd nem foglalkozva többet velem, és döbbent tekintetemmel elfordult, és a banda felé sétált.
-          Hátulról még jobb – szólt még vissza nekem hátra, majd az erre hangosan kurjongató tömeg közepébe vetette magát és elkezdődött a pacsi parti.
Kicsi, igazán kicsi hiányzott, hogy be ne vágjam magam a kocsiba és el ne húzzam onnan a csíkot. Igazán kicsi.

/Hannah/

Az ágyon ültem egy dalszöveges füzetet lapozva, amiben többnyire csak sorok voltak értelem és rímek nélkül, firkálások nemi szervekről, mellekről, és kiskutyákról. Szinte a szemem előtt, lapról lapra jött bele az illető, miként is kell a legaranyosabb, legtökéletesebb vonásokkal rendelkező kutyát összehozni. Bámulatos!
Elismerőn bólintottam a láthatóan utolsó és mégis tökéletes állat láttán, majd tovább lapoztam, ahol immár a többi egy – két soros szöveggel ellentétben most hosszú betűk sorok töltötték be az oldalt.

Don't even care about the table breaking
We only wanna have a laugh
I'm only thinking 'bout this girl I'm seeing
I hope she’ll wanna kiss me back

I wanna stay up all night
And jump around until we see the sun
I wanna stay up all night
And find a girl and tell her she's the one
Hold on to the feeling
And don't let it go
'Cause we got the floor now
Get out of control
I wanna stay up all night
And do it all with you

-          Hm – mondtam akaratomon kívül, ahogy elolvastam a sorokat.
-          Hm? – hagyta abba Niall a gitározást velem szemben a székben, és most érdeklődve lesett fel rám. – Ez a „hm” most jó, vagy rossz?
-          Ez a dal egész jó – fordítottam felé a füzetet, mire hunyorogva kicsit előrébb dőlt, hogy szemügyre vehesse a sorokat.
-          Ja, hogy ez? Elég semmit mondó, de Liam egész jó dallamot talált ki hozzá, azt hiszem. Még várólistás – mosolygott rám, majd visszafordult a gitárjához, szájába vette a pengetőt, és tovább játszott véletlenszerű akkordokat, amik az ő kezében szépen hangzottak, akár egy dal is összeállhatott volna, míg az enyémben elcsúszott hangok, amik egyáltalán nem illetek egymás mellé, és húr szakadások voltak az eredmények.
-          Ahá – állapítottam meg, majd tovább lapoztam.
Már esteledett, én pedig Niall ágyában foglaltam helyet, hátam a falnak döntve, és miközben hallgattam az andalító dallamokat, olvastam a füzetet, és három dolgon járt az agyam. A mai napon, amikor már kora reggel megkezdődött az egész napos randim Niallel, visszaemlékeztem a hosszú beszélgetéseinkre a gyerekkorunkról, a ciki sztorijainkról, arról, hogy ő hogyan is ismerkedett meg a fiúkkal, hogy én hol tartok az életben és miképp is lettem szerelmes magába a One Directionbe. Bevallom, nem ez volt életem legkevésbé kínos része, amikor is rájött, tényleg majdnem mindent tudok róluk, és hogy majdnem minden képet és videót láttam a bandáról, hiszen miközben meséltem már saját magamat is megijesztettem, nemhogy Őt magát. De valami hihetetlen csoda folytán nem ábrándítottam ki magamból, nem futott el üvöltve, hogy őrült, sőt, inkább elismerősen csodálkozott rá, hogy mennyit is tudok. Emlékeztem a St. James parkos mókusetetésünkre, amikor is rajongók kisebb hada talált meg minket, amit, azt hiszem mindketten jól kezeltünk, hiszen míg én kissé eltávolodtam, és nyugodtan csalogattam magamhoz az állatokat – nem tagadva, hogy mindvégig Niall-ön tartottam a szemem –, ő aláírást osztogatott, képeket csinált, és egy fél óra múlva megunva a jelenetet intett nekem, hogy mehet az akció. Ugyanis Mr. Horan mindenre gondolt. Kitaláltuk még a legelső randevúnk előtt, hogy ha bármilyen ilyen akció fordulna elő hívjam fel, ő pedig úgy tesz, mintha fontos dolga lenne, és sajnos el kell mennie. Sajnáltam a lányokat, amiért egyszer csak hoppon maradnak, hiszen úgymond én is egy voltam közülük, de mindeközben nem akartam, hogy taperolják, és puszilgassák Niall-t, aki nemrég még engem lepett meg egy édes, és hosszú csókkal.
Megnyomtam a hívás gombot, és miközben olyan összefüggéstelen dolgokat, mint a „paprikát kell még ma vennem”, „Szereted a zsíros kenyeret?” és „hajaj, ma lehet, hogy esni fog” mondtam a telefonba, ő bőszen bólogatott, elfojtott minden feltörni készülő mosolyt, helyeselt, majd a végén biztosított afelől, hogy tíz percen belül megjelenik az irodában. Ezután elköszönt a lányoktól, és elindult felém. Mindenki utána fordult, kattintgatták a gépeiket, videóztak, nevettek, és sugdolóztak, akadtak, akik sírtak, vagy csak szimplán sikították Niall nevét, aki kacagva sétált felém, én felegyenesedve vártam, és mikor kérdőn felvontam a szemöldököm és mögé tekintettem, ő bocsánatkérően megvonta a vállát. Mellém érve átvetette egyik karját a vállamon, és teljesen kiszámíthatatlanul magához húzott.
-          Szabad?
-          Kérdezni kell? – mosolyogtam, és még abban a pillanatban megéreztem ajkait az enyémen, ahogy birtoklón, közlőn, és hevesen megcsókolt.
Ha ezek után nem jut a média fülébe, hogy lehetséges, Niall-nek barátnője van, akkor soha. Nem tudtam, hogy utálnom, vagy imádnom kéne ezért most a fiút. Várhattunk volna. Azt hiszem.
A második dolog, amin gondolkodtam, hogy vajon Olivia mit művelhet Zaynnel, jól van-e, nem kéne-e valahogy felhívnom, és egyáltalán jó ötlet-e, hogy azzal a sráccal van a szülei tudta nélkül. Én soha nem lennék képes ezt megtenni, az első pillanatban lebuknék és megtudnák, hogy elszöktem.
-          Niall? – emeltem fel a fejem, és bántam, vagy sem, félbe kellett szakítanom a nagyszerű dallamot. Újra.
-          Igen?
-          Szerinted jó ötlet, hogy Olivia és Zayn kavarnak? Úgy értem, nem lenne jobb neki más? – nyomtam meg az utolsó szót kissé más stílusban, de akartam.
-          Más a bandából? – kérdezett vissza máris szavaim mögé látva, én pedig nyögve becsuktam a füzetet, és magam elé dobtam.
-          Mondjuk – vontam meg a vállam, mialatt le sem vettem szemem a szőke fiúról. Istenem, de jól néz ki trikóban, és mackó nadrágban, miközben egyetlen gitár van csak az ölében. Soha nem láttam még ennél szexibb dolgot. De talán ezt is csak addig állítom, míg nem látom meztelenül – gondoltam bele elpirulva, és egy pillanatra mégiscsak megszakítottam a szemkontaktust.
-          Igazság szerint Olivia megérkezése bomba volt a csapatnak – kezdte, majd újra megpengette a húrokat és úgy mesélt tovább, hogy az általam már jól ismert „What makes you beautiful” című dalt játszotta. – Mindenkit megőrjített. És nem csak azzal, hogy kétszer is belé mentünk, aminek következtében még kórházba is került, hanem azért, mert egyszerre gyönyörű, tehetséges, kedves, és nagyszájú, hm, hogyan is fogalmazzak kedvesen? – emelte fel a tekintetét szavakat keresve, én pedig pontosan tudtam melyik szó jutott eszébe, csak mivel nőről beszéltünk, és a barátnőmről, nem merte kimondani.
-          Seggfej – segítettem ki, mire rám nézett és szélesen elmosolyodott.
-          Ja, az. Szóval soktényezős volt, és bár néhányan titkolják, mindenkinek megtetszett. Az igazság az, hogy Zayn volt az, aki konkrét célokkal legelőször kinézte magának, így ő uralta a terepet. Kezdetben – húzta el a száját, és elkezdődött a refrén.
-          Kezdetben? – próbáltam visszaterelni Niallt a témához, miközben nem lepleztem a kíváncsiságom. Úgy tudtam csak ő érdeklődött Olivia iránt komolyan, és nem akadt vetélytársa, de úgy látszik, tévedtem. Már ha Niall még ma folytatja a sztorit.
-          Harry nem igazán arra ment rá az elején, amire Zayn, inkább csak a testiségekre. Sőt az igazat megvallva nem állítom, hogy most sem csak arra menne rá. De kérdésedre válaszolva az a nagy helyzet, hogy Olivia White annyira összetett személyiség, annyira sokszínű, és más, mint azok a lányok, akikkel a bandának eddig dolguk akadt, hogy szinte mindenki jó lenne neki. Persze a különbség a kapcsolatok hosszában lenne.
-          Nem értelek – ráztam meg a fejem zavarodottan, és egy párnát vettem magamhoz, amit az ölembe húztam és szorosan magamhoz öleltem, miközben előre dőltem, és a gitározást is abbahagyó Niallre figyeltem.
-          Nos, Harry és Olivia a testiségben egyeznek. Úgy néznek egymásra, szinte ugyanaz a vérmérséklet és perzselő tekintet. Nincs köntörfalazás, viszont temérdek tagadás. Ha ők összejönnének, az leginkább a szexen alapulna.
-          És Ő? – intettem fejemmel az ajtó felé, ahol elvileg nem régen távozott Harry új szerzeménye, egy csinos, ámbár enyhe akcentussal rendelkező szépség. Akaratlanul is be kellett ismernem, hogy kis mértékben hasonlított Oliviára, és tényleg szemtelenül jó nő volt.
-          Gondolom vagy megint egy egyéjszakás kaland, mint oly sokszor, vagy valami más. Ám ezt utóbbit kétlem abból, hogy hogyan is hagyták el a klubbot. Na, az ő rövid kapcsolatuk is a szexre épült. És ezzel nem azt mondom, hogy nem lehet benne szeretet, vagy kedvelés, közös téma, és egymásra hangolódás, persze, hogy lehet, és ebből alakulna ki a kapcsolatuk, csakhogy nem mindig van meg Harrynél. Oliviánál meg lett volna. Vagy meg lesz, nem tudom – vonta meg a vállát, és abbahagyta a dalt. Átváltott valami másra, amit nem ismertem fel, de szinte biztos, hogy nem csak sorrend nélküli akkordok összeolvadása volt. Egy dal, amit az ismeretlenség borított. – Louis… - sóhajtott színpadiasan, majd folytatta. - Tomlinson bolond. Olivia is az, ha ők együtt lennének, akkor valami brutális keletkezne. Járhatnánk börtönbe, hogy kihozzuk őket onnan, mókából művelnének vicces, ámbár teljesen ostoba dolgokat. Vadság. Őket ez hozná össze. Ja, és Lou nem olyan hülye értelmileg, mint néha tűnik, Olivia, pedig egyenesen okos, tehát ők intellektuálisan is tökéletes pár lennének, bár le fogják szarni, és nem lenne túl sok magasröptű beszélgetésük.
-          Liam?
-          Liam nehéz esett. Rajta sokáig gondolkodtam, hogy vajon miért akarhatta annyira Oliviát, ugyanis, ha hiszed, ha nem, mi rólatok is beszélgettünk itthon – villantott felém egy széles mosolyt, majd visszatemetkezett a zenélésbe. – De Liam nagyon romantikus alkat. Szereti meglepni a barátnőit, és mindeközben vicces és határozott is egyben. Ő a komoly kapcsolatok híve, hacsak nem tudja, hogy a nő csak a futó kalandot éri meg. Bocs, ez parasztul hangzott, de ez az igazság.
Legyintettem, de imádtam, hogy néha mocskos a szája, bunkó, mégis észreveszi és bocsánatot kér. Vajon meddig bírom ki, hogy ne vessem magam a szájára?
-          Liamnek Oli egy kihívás lett volna. Előhozta volna a romantikus énjét, megnevettette volna, és lehet, hogy az, ahogyan Liam bánik vele, amit kihoz belőle az egy időre, amíg a szerelem illúziójában él, vagy amíg az a bizonyos köd ott lebeg, teljesen megváltoztatta volna. Egy aranyos, kedves, mosolygós lányt kaptunk volna, aki mindennek örül, mindenben a jót látja, és eltűnik a szarkazmus, a beszólogatós énje is.
-          Na, ennek azért lehet örültem volna egy kicsit – nevettem fel hangosan, és szinte már láttam magam előtt, ahogy Oli mindig mosolyogva közelít felém, semmi sem bosszantja fel, csak a jót látja.
-          Hát nem tudom. Én élvezem a piszkálódós, savanyú énjét, mulattató.
-          Végül is… Igazad van – bólintottam, majd visszatértem. – Zayn pedig azért jó, amiért most is vele van?
-          Pontosan! Veszély, kijátszás, rajtakapás veszélye, óvás, megrettentés, nevetés, szexualitás, minden, ami a lányban meg van, benne is. És azt adja neki, amit a lány nem kér. Olivia mindig azt szokta meg, hogy ő irányít, és az van, amit ő akar. Nos, Zayn mellett ezt nem teheti meg, mert nem számít rá. Akkor tűnik fel Malik, amikor a lány nem számít rá, és megmondja neki, hogy mi lesz. Akkor irányítja, amikor csak akarja, és persze a legjobb ebben az, hogy a lány is akarja. Mikor tagadja is tudja, hogy akarja, és élvezi, hogy ellenkezhet. Zayn pedig megadja neki azt az örömöt, hogy legyőzi. Erővel, vagy anélkül. Amikor pedig olyan ponthoz érkeznek, amikor Olivia nem akarja csinálni azt a dolgot, amit Zayn utasít, annyi a dolga, hogy ezt nyomatékosítja. Tud ellenállni, ha akar, és akkor eltűnik a játék. Irányítják egymást, játszanak, feszegetik a határokat. Csodálatos egy kapcsolat – fejezte be, oldalra fordult és belehelyezte az állványba a gitárt.
-          Honnan tudod ezt mind? Ezeket megbeszéltétek?
-          Dehogyis – nevette fel halkan, miközben felém fordult. – Legtöbbjük tagad, és ilyenekről a fiúkkal nem lehet beszélni. Azt hiszem, jó emberismerő vagyok, és apró jelek összességéből simán kiolvasom a lényeget és azon felül, hogy kiismerem az embert, a kapcsolatait is.
-          Lenyűgöző – suttogtam, miközben karom szorítása lassan enyhült a párnán, és néztem, ahogy Niall felém sétál, majd pár percen belül a lábamhoz ér, és onnan néz le rám. – Egy valakit még nem mondtál. Te megfelelő lennél? – emeltem meg a szemöldököm kihívón, mire fogait kivillantva szélesen elmosolyodott, lehajolt, megfogta a lábam, és egy rántással maga felé húzott, minek következtében elterültem az ágyon, és pillanatok alatt a fiú felém tornyosuló alakja alatt feküdtem.
-          Ha hiszed, ha nem, én foglalt vagyok – hajolt le, hogy apró csókot leheljen az ajkamra, de nem hagytam elhúzódni.
És mostanában nem is fogom.

Sziasztok Törpikék!

Van egy hírem, ami se nem rossz, se nem jó kifejezetten, inkább csak egy hír. :)
Szerettem volna, tényleg nagyon szerettem volna hetente jelentkezni egy-egy fejezettel, de eddig sem igazán tudtam ezt tartani, és sajnos ezután sem fogom.
Nem tagadom, hogy reméltem, ennek a blognak is lesz olyan népes olvasótábora, mint anno az Eric Saades történetemnek, de nem lett, és ez nem is baj. Imádom írni ezt a sztorit is, és nincs az az ok, amiért végleg abbahagynám itt most, amikor még épp csak a kibontakozásnál tartunk. Viszont kaptam egy állást, ahol is napi 12 órában fogok dolgozni, így csak a szabadnapjaimon, és éppen, amikor erőt érzek, akkor tudok csak majd írni. Ez viszont azt eredményezi, hogy fogalmam sincs mikor jönnek majd a friss fejezetek, de ígérem, hogy jönni fognak, nem hagyom abba.
Akkor sem, ha csak egy ember olvassa, sem akkor, ha egy se. De hál'istennek, vannak, akik ide látogatnak, pipát raknak, esetleg kommentárt is hagynak. Itt ki kell emelnem Jennit, akinek hihetetlenül sokat köszönhetek, ugyanis, mindig van egy - két kedves szava hozzám, bőven kifejti a véleményét, nézőpontját a fejezettel kapcsolatban, és tudom, hogy ő az, akire bármikor számíthatok. Köszönöm! :)))
Emellett pedig Adél! Adél neked is nagyon, nagyon köszönöm, hogy olvasol, és leírod nekem általában chaten a véleményed, nagyon sokat segít és imádlak érte! :)
Szóval néktek köszönöm csajok, és az összes többi kis 8 olvasómnak is, aki szán időt a történetre!

Lényeg a lényeg, hogy írni fogok, jönnek a fejezetek, csak meghatározatlan időközönként!

Szeretetem Kiscsillagok! :)))))

Sziasztok!

Kissé vontatott, nehézkesen beinduló, és nem a legjobb fejezetem, de kész.
Igyekszem jobban teljesíteni, mert ez még tőlem is katasztrofális.
Kellemes olvasást! :)

„You’re disappointed”

Távoltól néztem Zaynt, aki már sokadik perce a haveri körrel állt a kocsik között. Hihetetlen hangosak voltak, ormótlan nevetésük töltötte meg a teret, trágár szavak röpködtek indokolatlan szövegkörnyezetekben, megszínesítve az akár csak alap esetben négy szóból álló mondatot. Vagy nagyon vicces látványt nyújthattam, vagy csak külön vicceset és látványt magát, ugyanis a fiúk a körből elég sokszor nevettek fel, halkultak el, suttogtak, majd lopva felém pillantottak, és újra felnevettek. Kényelmetlenül éreztem magam, és ezen nem segített az a második üveg sör sem, amit épp a kezemben tartottam. Haza akartam menni. És még ha nem is kifejezetten Londonba, Zayn lakása most hívogató volt, és esküdni mernék, hogy tudtam az útvonalat. Azt hiszem legalábbis, hogy emlékszem.

Egyre többször éreztem kinevetve, kiközösítve magam, és egyre inkább érlelődött bennem a gondolat, hogy amint kiürül a sör a kezemből, megkeresem az utat haza fele, és ha megtalálom, ha nem, innen el kell mennem.

Úgy tűnt a társaság jól érzi magát, mindenki ismer mindenkit, sztorik vannak, vidámság, önfeledt nevetés, amit jó nézni kívülről, de jobb benne lenni és nem kívülállóként sértve érezni magam, hogy fogalmam sincs kik ezek az emberek, és hogy mit keresek itt. Lehet, hogy az a csaj éppen Zayn exe? Vagy talán az a másik is? Vagy, hogy az a srác túlságosan jóképű ahhoz, hogy egyedülálló legyen, és csak azért néz felém állandóan, mert röhejes, ahogy itt állok egyedül egy kocsinak dőlve semmit sem csinálva? Semmit nem tudok Zayn Malikról, mégis belementem abba, hogy megszökjek vele szüleimtől egy egész hétvégére, és megengedjem neki, hogy bemutassa az életét.

Képtelen vagyok eldönteni, hogy jó értelemben őrült, amiért fiatal kora óta autó versenyzik, vagy ez valami beteg adrenalin függőség a részéről, és inkább félnem kéne, hogy ebbe is belerángat. De vajon a többiek miért csinálják? Nem úgy tűnnek, mint akik börtön viselt fiatalok, vagy akiknek drog esetleg súlyos alkoholproblémáik vannak, sokkal inkább festenek sima egyszerű embereknek, akik még élik a húszas éveik elejét, főiskolára járnak, és szórakozásképp alkoholtól mámorosan ülnek be volán mögé, hogy nem kis sebességtúllépéssel bebizonyítsák a másiknak ki is a jobb sofőr. Egyszerű szórakozásnak tűnik egy baráti társaságon belül, ahol engem senki nem ismer, így nem is lát szívesen, én ezt pedig pontosan érzem. Nyomorult egy érzés. Komolyan haza akarok menni.

Lenéztem a sörömre, körbetöröltem mutatóujjammal az üveg száját, majd nagy levegőt véve – lévén, hogy ez a sör sem nyerne már a leghidegebb frissítő kategóriában, és mind tudjuk, hogy a meleg malátakomlós italnál nincs rosszabb – nagyot kortyoltam. Megborzongtam, ahogy lenyeltem a kesernyés langyos löttyöt, és igyekeztem minél távolabb fogni az üveget a sör szintjétől, hátha így lassabban melegszik.

- Ne idd ezt a meleg szart! Tessék – nyújtott valaki felém egy gyöngyöző zöld üveget, amiről szinte kiáltott, hogy most vették ki egy jéggel teli hűtőtáskából.

- Megmentettél – vettem ki a férfi kezéből és meghúztam a friss üveget, amiből a nedű hűsen gurult le a torkomon. – Olivia – fordultam felé az első kortyom után, hogy némi jó modort tanúsítsak irányába.

- Tudom – bólintott nevetve, majd ő is nekitámaszkodott a kocsi oldalának, és Zayn fele nézett, akinek épp ebben a pillanatban kaptam el a tekintetét egyetlen röpke másodpercre. – Versenyzel ma?

- Úgy nézek ki, mint aki meg akar halni? Malik rángatott bele ebbe, ő is fog innen kihúzni.

A pasi halkan nevetett, majd mélyen meghúzta az üveget és rám nézett.

- Úgy érzem még elég keveset ittál ahhoz, hogy azt az oldalát lásd ennek az egész dolognak, amelyik színes. Nem azért vagyunk itt, gyűlünk össze és iszunk, hogy sírjunk egymás vállán, megosszuk egymással a problémáinkat, és aztán feladva az életünket a halálba kergessük egymást és magunkat. Ez játék. Kiskorunkban matchboxal nyomtuk, most ezekkel – bökött fejével a kocsik irányába.

- Ki vagy te?

- Zayn azon barátja, akit nem kedvel, és ha meglátja, hogy velem beszélgetsz nem fog elengedni maga mellől az est hátralévő részében. Ha pedig jól láttam rajtad, neked pontosan ez esne a legjobban.

- Mi történt köztetek?

- Nők – adta az egyszavas választ felhorkanva, majd egy üveg vodkát nyomott a kezembe, és lassan elsétált.

Egy pillanatig még utána néztem, figyeltem, ahogy becsatlakozik egy nagyobb csapatba, majd magához ránt egy lányt és szenvedélyesen megcsókolja. Önkéntelenül is Zayn felé pillantottam, majd az üvegre a kezemben.

- Színes oldal? Nos, egy üvegből nem lehet probléma…

Az első korty rossz volt. Égette a nyelőcsövem a vodka, az íze nem kimondottan finom, és a sört kifejezetten jó kísérőnek sem mondtam volna. A második könnyedebbén csúszott. Hátracsapva a fejem engedtem, hogy az alkohol végigszántsa a torkom, majd leérkezzen a gyomromba, ezzel kikényszerítve a melegség érzését. Kissé megráztam a fejem, hogy felkavarjam magam körül a fülledt levegőt, és a hajam ne tapadjon a bőrömhöz, majd visszaemeltem a fejem és egyenesen Zayn társasága felé pillantottam. Beszélgettek, és egyáltalán nem figyelt rám.

Egy újabb dühös kortyot tüntettem el a számban, amitől megborzongtam és már kísérőt sem ittam utána. Nem érdekelt. Miért törjem magam, hogy nőies, igényes nő benyomását keltsem Zaynben, vagy, hogy azt akarjam azért figyeljen rám, mert jó kislány vagyok, ha egyáltalán nem érdekli? Eddig az voltam, érdekelt mit gondol rólam, de láthatóan körülbelül le se szarja.

Féltékeny lennék? Nem lehetek féltékeny. És ez nem is az. Pontosan, ez csak egy rossz érzés, hogy miután elrángatott ide, miért nem foglalkozik velem. Megráztam a fejem, hogy elűzzem az ilyen hülye féltékenységgel kapcsolatos rossz érzéseim, és újra meghúztam az üveget, immár egymás után három kortyot eltüntetve. Francba Malikkal!

Letettem mindkét üveget magam mellé az autó motorháztetejére, és végignéztem magamon. Feljebb húztam a nadrágom, hogy a fenekem majdhogynem kilátszódjon, megigazítottam a melleim, majd göndörödő hajam egy csapzottan összefogott kontyba tekertem a fejem tetejére. Megmarkoltam a vodkás üveget, nagyokat nyeltem belőle, miközben tekintetemmel Zayn „nem haverját” kerestem, akit meg is találtam immár egy másik társaságnál, ahol éppen most egy másik lány száját térképezte fel. Magamban felhorkanva ittam ki a söröm, majd a többiek példáját követve kisebb fenntartásokkal ugyan, de eldobtam valahova magam mellé a dobozt, és ellöktem magam az autótól. Lehet, hogy azért, mert majdhogynem éhgyomorra ittam, vagy azért mert rég fogyasztottam ilyen töményet, hirtelen megéreztem a hatását, és egy pillanatra megtántorodtam, és igyekeznem kellett, hogy figyeljek magamra és arra merre akarok indulni, vagy, hogy egyáltalán hova érkezni.

Figyeltem a fűcsomókat, az egyenetlen talajt, de percek múltán rájöttem, hogy még tudom uralni a testem, úgyhogy immár ugrándozva siettem az egyetlen ismerős arc felé, aki épp ekkor fordult el az eddig szóval tartott csoportjától.

- Ide értem! – kiáltottam fel győzelemittasan pont abban a másodpercben, ahogy elértem a srácot, és amikor meg is botlottam az egyik kis rögben. Hál’istennek pont annyira közel voltam a megmentőmhöz, hogy neki mindössze annyit kellett megtennie, közelebb lép egy fél centit, így esés helyett csak lazán a testének dőltem.

Megkönnyebbülten és mosolyogva helyeztem vissza súlyom a lábaimra, és felnéztem a helyes arcra.

- Mizu? – húztam szélesre a szám, miközben lazán ivásra emeltem az üveget.

- Látom máris jobban szórakozol kislány. De igazság szerint nem utánam kellett volna jönnöd, hanem Malikkal smúzolnod – indult el, én pedig nyomban utána fordultam és követtem.

- De csak téged ismerlek, Malik buzi, meg amúgy is, még a nevedet sem tudom – fecsegtem kertelés és gondolkodás nélkül.

- Jake – mosolygott – És add ezt ide – kapta ki a kezemből a vodkát.

Ellenkezni sem volt időm, olyan gyorsan emelte az ajkaihoz és tüntette el a már úgyis gyanúsan kevés alkoholt tartalmazó üveg tartalmának felét.

- Mi volt az a válasz, hogy nő történt köztetek? Lenyúltad a csaját?

Nem tudom miért erőltettem annyira, hogy beszélgessünk, vagy, hogy miért ezt a témát sikerült felhoznom, de igazság szerint érdekelt, hogy mi történt. Éreztem, hogy nem nagyon van ínyére, hogy követem és beszélgetni próbálok, de a legkevésbé sem érdekelt. Információkra volt szükségem, szórakozni akartam, hogyha már ilyen csúnyán magamra lettem hagyva.

- Komolyan rajtam akarsz lógni és ezen a témán? Kár volt megsajnálnom téged! – mondta ki a kissé szíven ütő szavakat, de nem törődtem vele. Minél jobban le akar rázni, annál jobban érdekelt ki is ez a kék szemű, Zaynnél kicsivel idősebb srác.

- Ne hisztizz már! Beletaláltam, igaz? Ezért nem vagytok jóban!

Csönd. Utálom a csöndet. Felnéztem Jake arcára és mintha valami megváltozott volna benne.

- Mit tudsz te Zaynről, meg az új életéről kislány? Ismered az a másik négy féleszűt? – próbálta mintegy félvállról kérdezni, de sütött róla, hogy a válasz, valamint Zayn élete valóban érdekli.

Húztam a válaszadást, érdekelt, hogy meddig bírja a nemtörődöm, büszke macsót adni, ám fele addig sem bírta, mint vártam. Idegesen túrt bele a hajába és söpörte ki a homlokából az előreeső tincseket, akaratlanul is lassította lépteit, és mereven bámulta a földet. Meg vagy Jake!

- Sajnos igen – bólintottam megadón, mire halk kacaj hagyta el Jake száját. – Mind seggfej.

- Örülök, hogy legalább ezen egy véleményen vagyunk – mosolygott, miközben a szájához emelte az üveget.

- Nem csak ebben. Mindkét picsa szép volt, akit lesmároltál – nevettem az arcába, mire végre megállt, és szembefordult velem.

- Szórakozol velem? Mit akarsz tőlem?

- Félek, hogy éppen összeesel valami miatt, ezért vagy távolságtartó velem, ezért iszol gondolkodás nélkül, és ezért csókolsz meg minden utadba eső lányt, nem érdekelve semmiféle következmény.

- Ez nem igaz! – csattant fel, és fenyegetőn, idegesen emelte rám mutatóujját, miközben résnyire összehúzott szemmel pásztázott. – Egyrészt téged sem kaptalak le, mert tudom, hogy van pasid, szóval azért tisztelettudó vagyok, és valamennyire érdekelnek a következmények, nem akarok senkit megbántani. Annyira- tette hozzá melleslegesen, ami mosolyra késztetett.

- De…

- Hagy fejezzem be – mutatta fel az ujját újból, de mit sem törődtem vele.

- De nekem nincs pasim!

- Tessék? És Malik?

- Még csak meg sem csókolt, ha ez érdekelt.

Jake egy pillanatra lemerevedett, tekintetét véletlenül, vagy sem, de végighordozta a testemen, hosszabban megállapodva a mellemen, majd elkapta a tekintetét, és kiitta a vodkás üveget.

- Barom – mormolta inkább szerintem csak magának, majd ujjait újra feltartotta felém, és folytatta a listát. – Másrészt, te is pontosan úgy vedeltél, mint én. Tíz percre hagytalak szinte csak magadra.

- És én is pontosan azért tettem, mint ami okot neked is levezettem.

- Szóval épp összeesel? – emelte meg szemöldökét lekicsinylően, miközben szája szegletében idegesítően tudálékos mosoly bujkált.

- Nem – vontam meg a vállam, és immár én indultam tovább, és ekkor dördült el egy fényjelző pisztoly lövése.

Néztem, ahogy a fény szép ívben felszáll, majd lassan elhalványul, ezután pedig már csak azt láttam, ahogy mindenki egy helyre gyülekezik, és az autók motorjai beindulnak.

- Ez az én kocsim, szóval, hacsak nem akarsz mellém beülni, és versenyezni a pasid ellen, most el kell válnunk. Amit, hidd el, nem bánnék, idegesítesz.

- Ez esetben örömmel veled tartok!

- Nem te mondtad megismerkedésünk első tíz másodpercében, hogy olyan isten nincs, hogy autóba ülj és meghalj?

- Nem tűnsz vesztes típusnak – adtam meg a meglepő módon még számomra is kielégítő választ. Nem kéne többet innom, ha ilyen hülyeségeket csinálok pár kortytól is.

- Zayn sem az, sőt! Ezért megölne minket.

- A legkevésbé sem érdekel.

- Téged – morogta oda nekem, miközben kinyitotta a vezetőoldal felöli ajtót.

Néztem, ahogy beszállni készül, és épp mérlegeltem magamban, hogy mennyire vagyok felelőtlen, ha beülök mellé, amikor Zayn toppant mellém, és a karomat meglökve egy szempillantás alatt maga felé fordított. Sosem láttam még ennyire dühösnek, és idegesnek egyszerre, pedig sejtéseim szerint nem egyszer provokáltam ki akaratlanul is ezt a hatást. Megszeppenve húzódtam kissé hátrébb, miközben félve vártam a robbanását.

- Olivia, te mi a francot keresel itt? Vele – ejtette ki gúnnyal és undorral a száján az utolsó szót.

- Beszélgettünk – válaszoltam kerülve a határozottságot, mert bár reméltem és sejtettem, hogy nem olyan férfi, aki megüt egy nőt, most nem úgy tűnt, soha az életben nem követne el hasonlót.

- Nem hiszem, hogy abban állapodtunk meg, eltűnhetsz a szemem elől.

Egészen eddig a mondatáig éreztem úgy, hogy félek tőle és megijeszt a dühe. Beképzelt barom, aki miután magamra hagyott egy csapat ismeretlen ember között, most azt hiszi beleszólhat abba mit csinálok.

- Úgy tűnt nem idegesít a dolog, miközben vidáman dumálsz a haverjaiddal magamra hagyva – fontam magam előtt karba a kezem, immár kiállva ellene.

- Jake veszélyes ember, menjünk!

- Ő legalább foglalkozott velem!

- Bár ne tettem volna – sóhajtott, én pedig idegesen kaptam felé a tekintetem.

- Tessék?

- Olivia, gyere! – kapta el a karom Zayn, és rántott egyet rajtam, mire én lecövekeltem, és minden erőmmel azon voltam, hogy elhúzódjak tőle.

- Zayn hagyd! Ha nem akar veled menni, úgysem fog! – lépett el az autójától ezúttal Jake is, és feltűnően hasonló temperamentummal állt ki Zayn elé, akinek ekkor őszinte gyűlölet csillant meg a szemében.

- Te már csak tudod! Örömmel lopod el más barátnőjét, nem Jake?

- Tudtommal egy ilyenhez ketten kellenek, szóval tedd meg nekem azt a szívességet, hogy visszahúzol a kocsidba, és sírsz, amikor lekörözlek!

- Álmodban, Bilgren, álmodban. Olivia!

- Ő velem jön!

- Hogy?

- Tessék? – emelkedett meg Zayn szemöldöke is az enyémmel egyetemben értetlenül, mire kissé remegve, de bólintottam.

Fogalmam sem volt miért gondolta meg magát ilyen hamar és ennyire durván Jake, de ha ezzel elérem azt, hogy Zayn ne természetesen kezelje azt, hogy az övé vagyok, vagy azt, hogy foglalkozzon velem, és észrevegye, egy nő nem értékeli, ha egy társaságban magára hagyják, akkor igen, szívesen megyek Jakekel, még ha töredéke annyi időt töltöttem vele, mint Zaynnel. Attól is eltekintve, hogy igen tárgyiasítottnak is érzem magam.

- Igen, vele vagyok Zayn – néztem a szemébe, majd megfordultam, felnyitottam az ajtót, és beültem az utas ülésre. – Istenem mi lesz ebből? – temettem az arcom két tenyerembe, majd amikor hallottam, hogy csapódik a másik oldalamon az ajtó, felnéztem a férfira.

- Ezt jól megcsináltad. Engem egy életen át fog ezért utálni, téged veszélybe sodortalak, én meg egy idióta vagyok – morogta idegesen, miközben behelyezte a slusszkulcsot az indítóba.

- Veszélybe sodortál?

- Nem veszélymentes sport, amit most fogunk űzni, simán meghalhatunk, de ezt nyílván tudod. Ne hidd, hogy 120-szal fogunk versenyezni, kislány.

- Oks – nyeltem szinte túl hangosan, bekötöttem magam, és figyeltem, ahogy az emberek kettényílnak előttünk, mi pedig lassan begurulunk Zayn aventadora mellé.

Egy idióta vagyok.

/Harry/

Eltűnt. Egyszerűen mire magamhoz tértem délután az ágyban Ő már nem volt sehol. Se egy cetlit nem hagyott, se egy telefonszámot esetlegesen a mobilomban, semmi.

Pedig igyekeztem jelek után kutatni, hátha a maga őrült és idegesítően kiismerhetetlen módján valahova máshova dugott egy levelet, vagy jeleket, hogy mégis mi a terve a jövőben, de nem. Semmi.

Csöndben ültem egy szürke mackónadrágban és fehér, kinyúlt pólóban a nappaliban, kezemben a telefonommal és csak annyira próbáltam rájönni – immár ötödik napja –, hogy hol szúrtam el.

Talán ott, amikor annyira megkedveltem egy éjszaka alatt, hogy nem csak a szexre gondoltam reggel, hanem, hogy majd ott fekszik mellettem, rám mosolyog és megcsókolhatom. Vagy pedig ott, amikor reggel valóban felkeltem és nem volt mellettem, a szívem pedig a realizálás első másodpercétől kezdve olyan hevesen vert, hogy képtelen voltam nem azt hinni, hogy megijedtem elment. Féltem, hogy elment mellőlem köszönés nélkül. Féltem. Én.

Röhej.

De az is lehet, hogy ott basztam el, amikor még egy menetre invitáltam úgy, hogy el sem gondolkodtam hogyan képzelem ezt. Miért volt még mindig nálam, mikor jócskán elmúlt dél? Miért mentem bele egy második körbe? Sosem, sosem szabad, hogy egy lány nálam legyen tizenkét óránál többet. Nem gondoltam a karrieremre, a szabályokra, vagy arra, hogy mi van, ha hírnévre utazik. Semmire, csak rá, arra, hogy mennyire akarom őt. Egy barom vagyok. Egy istenverte barom!

De az is lehet, hogy szimplán ott csesztem el, mikor nem kértem el sem a telefonszámát, sem egy e-mail címet, a nevét sem íratattam le vele, vagy a lakcímét. Öreg hiba, főleg, ha egy külföldi csajnál próbálkozom. Mindössze annyi maradt meg bennem, hogy Szelina. De milyen Szelina?

És egyáltalán miért érdekel? Miért gondolok még mindig rá? Vagy arra, hogy megkeresem? Arra, hogy este visszamegyek a klubba, hátha megint ott lesz? Arra, hogy miért gondolkozom még mindig ezeken, mikor egyértelműen nem akar tőlem semmit, hiszen lelépett egyetlen levél, vagy szó nélkül, miközben mellette aludtam? Az alakjára? A csókjaira? Vagy arra az arrogáns beszédstílusára, amivel megtisztelt?

- Cső Harry! Mizu?

- Barom vagyok! – fordultam a mellém leülő Louis felé, aki csak nevetett egyet, és kezébe vette a bulvárújságokat.

- Még mindig az a csaj? Neked valami nagy gondod van. Lassan többet agyalsz rajta, mint azon az Olivián!

- Jaaaaj, mint azon az Olivián – vettem fel a Louis-t utánzó, nyálas stílusom. – Mintha te nem utána epekednél! Csorgatod a nyálad, közben meg játszod, hogy egyáltalán nem érdekel. „Mint azon az Olivián…” Persze – horkantam föl, és csak ekkor emeltem barátomra a tekintetem.

Tudtam, hogy bunkó voltam, de hogy ennyire felszívja magát, csak annak köszönhető, hogy igazam volt. Néztem, ahogy a leglenézőbb tekintetével illet meg, ahogy teljes erőből visszacsapja az újságokat az asztalra, majd felpattan, bevágja maga mögött az ajtót, és már csak autójának távoli hangja emlékeztet, hogy nem kis mértékben felidegesítettem. Nem érdekel.

Tudtam, hogy a nők csak problémát okoznak az életemben. Ezért álltam rá az egyéjszakás kalandokra. Semmi elkötelezettség, nincs sértődés, minden tiszta. Én tudok koncentrálni a munkámra, ők pedig boldogok, hogy velem voltak. Most miért nem jó ez?

- Az isten verje meg! – vágtam földhöz a telefonom majd még egyszer ököllel a falba verve elhagytam a nappalit.

A szobám fele tartva még hallottam, ahogy Niall kinyitja az ajtót, és kiszól, hogy holnap délután díjátadóra vagyunk hivatalosak, ami egyet jelentett azzal, hogy még ma el kell mennem kiválasztani az öltönyt és inget kell vennem és a többi szarságot, de mindössze annyira futotta tőlem, hogy a lehető leghangosabban „csuktam be” az ajtómat. Idegtől remegő kezekkel szinte letéptem magamról a laza öltözetet és beálltam egy forró zuhany alá, hátha a romantikus filmekhez hasonlóan, nálam is ellazító, nyugtató hatása lesz. Muszáj megoldanom ezt a nő problémát!

***

Kezemben két Armanis szatyorral léptem ki az üzletből, és a sikeres vásárlás némileg lenyugtatott és feldobta a hangulatom. Könnyen lehetséges, hogy tévhit, miszerint csak a nőket nyugtatja meg a vásárlás, vagy csak ők tudnak tömérdek számra vásárolni. Igaz, ami igaz, egészen addig, míg fel nem költöztünk Londonba, és el nem kezdődött a karrierünk, nem érdekelt miben vagyok, vagy kik miben látnak. Azóta viszont a képem visszaköszön majdnem mindegyik újság címlapjáról és nem festettem kimondottan jól a szakadt nadrágomban, zsíros hajammal kiáltva, hogy a „One Direction legszexibb tagja”.

- Elnézést Mr Styles, de szabad egy szóra?

- Nem – húztam a szememre a napszemüveget, ezzel elrejtve magam a firkászok, és paparazzik elől, akik becsléseim szerint már azóta követnek, hogy kiléptem a villa ajtaján.

Állandóan megpróbálok róluk nem tudomást venni, hátha így élhetek normálisan. Már beletörődtem, hogy nem nézhetek ki jól minden képen, hiszen képtelenség minden egyes pillanatban mosolyogni, vagy éppen úgy nézni. Rengeteg szar kép készül rólam naponta csak azért, mert ember vagyok. Én is tüsszentek, ásítok, vagy éppen rettenetesen szétesett arccal bambulok, esetleg csak gondolkodom. Csakhogy az átlagemberrel ellentétben az én mozdulataimat mind megörökítik. Így inkább amellett döntöttem, hogy igyekszem az arcom nagy részét eltüntetni és észre sem venni az engem követőket. Még szarul megy, és sajnos a zsigerből jövő pózolást sem tudtam teljesen kizárni.

Lehajtottam a fejem, és felvettem a kapucnit a fejemre, amikor éppen elhaladtam egy kisebb színház mellett. Sosem voltam még itt, igazából nem hiszem, hogy sok embert vonzana magához, tényleg nagyon kicsi, és helyi, londoni kis társulatok adják itt elő a darabjaikat, amik ismert nevek hiányában nem kapnak nagy figyelmet. Engem sem a kirakat, vagy poszterek fogtak meg, hanem egy rövid szoknyába bújtatott lány, aki éppen kinyitotta az ajtókat és görgette ki a piros szőnyeget már jóval előre a később érkező vendégek számára. Megtorpantam, ahogy felvezettem tekintetem a hosszú lábon, az egyen felsőn, majd tekintetem megállapodott a haján, ugyanis mindössze ennyit láttam belőle, hála annak, hogy hátat fordított, ahogy visszaindult az épületbe. Villámsebességgel kezdett el járni az agyam azon, hogy éppen mit csinálok, hogy mire készülök, és mégis honnan veszem, hogy ez jó ötlet lenne, és miért vagyok bolond, miért nem engedem el? Hiszen éppen ma ecseteltem magamnak, hogy csak egy éjszakára kéne nőket szereznem, most mégis, ahogy felcsillant a remény, hogy talán ő az, megállok, és remélek. Lehúztam a fejemről a kapucnit, kezembe vettem a napszemüvegem, és letettem magam mellé oldalra a zacskókat. Nagy levegőt vettem, és reméltem, hogy mire kifújom, tudom mit kell majd tennem.

- Hé! – kiáltottam el magam előre feszülve, miközben máris úgy dobogott a szívem, hogy csak zihálva voltam képes levegőt venni.

Kíváncsian nyújtottam előre a nyakam, vállaimat hátrafeszítettem és reméltem, hogy önkéntelenül is megfordul, hátha neki szóltak. Többen felém tekintettek, de senkire nem figyeltem csak rá. Akarom, hogy Ő legyen.

- Azt mondtam, hé! – kiabáltam rá, mire megállt az ajtóban, és bosszúsan megszólalt, miközben már éppen fordult felém.

- Én meg azért nem reagáltam, mert… - állt meg velem szemben és nézett a szemembe. – Harry? – sokkolódott le, én pedig tanúbizonyságot nyertem, ez Ő volt.

Láttam a szemében, hogy teljesen szétesett egy pillanat alatt, fogalma sem volt hogyan történhetett meg az az egész vele, mikor ő fantasztikusan kitervelte, hogy öt napja találkozik velem, majd pontosan azon a napon ki is sétál az életemből. Értelmetlenül és ijedten állt előttem, szeme ide-oda cikázott a bejárat és én köztem, gondolkodva, hogy hova meneküljön. Ugrásra készen álltam, ha a közelebb lévő ajtót választotta volna, de nem akartam, hogy elfusson. Akkor sosem lesz nála újra esélyem egy beszélgetésre. Vagy hasonlóra – vigyorodtam el magamban az éjszakára utalva és egyben azt fel is idézve.

- Te mi a jó francot keresel itt Styles? Meg sem kellett volna találnod! Nem ez így nem jó! Nem így kellett volna lennie!

- Ez úgy hangzik, mintha aznap este te akartál volna kihasználni – hökkentem meg.

Szelina széttárta a kezeit, majd erősen a combjaihoz verte őket, ahogy azok lezuhantak megadva magát állt előttem.

- Mégis mit akarsz tőlem? Tudtuk mi lesz abból az éjszakából. Pont annyi. Öt napja volt, most miért vagy itt? – vont kérdőre, nekem pedig a legfrappánsabb válaszom mindössze annyi volt, hogy…

- Én… Én csak…

- Te csak mi az Isten? Ne csináld ezt velem! Azonnal menj el, és felejtsd el, hogy láttál!

- Te most komolyan lekoptatsz? Engem? – rökönyödésemben még a szám is eltátottam, ahogy próbáltam feldolgozni, hogy egy csajnak csak azért kellettem, hogy jól megdugassa magát velem, hogy aztán lelépjen és ennyi. Hogy legyen egy jó éjszakája. Kihasznált és nem akar még csak látni sem. El sem hittem, hogy ilyen létezik. Egy nő erre képes? Lehet, hogy hím soviniszta vagyok, de ez akkor sem így járja.

- Ja, hogy most a nagy Harry Styles nem érti, hogyan dobhatja őt ki bárki a hírnevére fittyet sem hányva?

- Mit nem hányva? – kérdeztem vissza értetlenül, miközben egyrészt akcentusát nem értettem, mégis imádtam egyszerre, ami teljesen összezavart, másrészről, igen, igaza volt, engem nem dobhat csak így ki, Harry Styles vagyok, harmadrészt elvette az eszem a rövid szoknya és az utolsó pár szóra, végképp nem tudtam odafigyelni.

- Fittyet – ismételte meg, mintha csak valami gyengeelméjűnek magyarázna, majd megnyugodva nagyot sóhajtott. Úgy látszik, ha egy esetlen benyomását keltem megsajnál, hogy csak egy hülye vagyok, és úgy is kezd kezelni. – Menj haza Harold, kérlek. Felejtsük el ezt az napot, és csak az estére emlékezzünk, jó? Már most fotók töménytelen mennyisége készült rólunk, nekem erre nincs szükségem. Vége – ejtette ki a halálos ítéletet lemondón, majd megfordult és becsukta maga mögött a hatalmas kétszárnyú ajtót, és hogy csak nyomatékosítsa szavait, elforgatta a kulcsot is. Vége.

Sziasztok!

Köszönöm mindenkinek a türelmet, megértést és azt, ha van még aki olvas! Boldog karácsonyt kívánok így utólag, és előre pedig hihetetlen boldog új évet! Sikerekben, álmokban és azok megvalósulásában, boldogságban és egészségben gazdagot kívánok! :)

Zenék vannak a fejezet alatt, kérlek hallgassátok, mindössze talán három darab van!

Jó szórakozást nektek! :)

Oh, és Ági darling, thank you for your comment, you made my day! :)

"I wanna lay beside you"

/Olivia/

(Coming home)

Emlékszem mindenre. Minden egyes jelentéktelen pillanatra, érzésre. Emlékszem az illatokra. A gondolataimra. Az érzéseimre és az arcára. Láttam az arcát, és akkor éreztem először azt a fajta félelmet, amit soha többet életemben nem szeretnék átélni. Kezdetben hallottam a sikítozó, őrjöngő tömeget, láttam az izgatott arcokat és éreztem, hogy bennem is megfogan egy érzés. Az a fajta izgatottság, amiről Jake beszélt. Amitől egyszerre éreztem, hogy félnem kéne, de mégis izgatott voltam és vidám. Akartam, hogy abbamaradjon az autók motorjának túráztatása, akartam, hogy halljam, ahogy megcsikordulnak a kerekek, és kilövünk előre, leelőzve a másik kocsit, és akartam érezni, ahogy szinte a semmibe száguldunk, és hangsebességgel vesszük be a kanyarokat.

Azt hiszem éppen ez volt a lényeg, hogy érezzek. Élni akartam és érezni azt.

Tudtam, hogy amikor bevesszük a kanyart, fékeznie kell és visszaváltani, hogy a maximális erőt fejtsük ki, és a sebesség megfelelő legyen. Izgatottan markoltam a bőrülésem szélét, ahogy Jake csak húzta, és egyre jobban húzta ki a kocsit, majd a megfelelő pillanatban kuplungra tette a lábát és váltott. A szeme tágra nyílt és a fékre lépett. Láttam, hogy teljesen lenyomta a lábát, satuféket nyomott, mi pedig pont ugyanúgy gyorsultunk tovább. Ijedten néztem az arcára, miközben ő csak az utat figyelte, és igyekezete a kocsit uralma alatt tartani.

Mindent pontosan jól láttam, és éreztem, mintha minden érzékem az általános, mindennapi tompaságát levetette volna magáról és kifinomult volna. Féltem és reszketve vettem levegőt. Láttam a fényeket, éreztem a motor felől jövő éget szagot, és az általános tévhittel kapcsolatban nem az életem pörgött le előttem, hanem a jövőt láttam. Ahogy az autó először nekicsapódik a fának, majd a mellette lévő betonfalnak, ami végleg megállítja. Az egyetlen dolog, ami a leginkább elborzasztott az az a tény volt, hogy minden becsapódás legjobb esetben is az én oldalamat éri. Minden becsapódás.

/Zayn/

Ahogy satuféket nyomtam és kivágódtam a kocsiból, hogy Jake-é felé induljak, gondolatok ezrei kavarogtak a fejemben. Féltem, hogy valami baja esett. Rettegtem, hogy nem mondtam neki, és lehet, hogy soha többé nem is mondhatom, hogy kedvelem. Könnyekkel küszködtem mikor arra gondoltam, hogy mindkettőjüktől úgy váltam el, hogy megbeszéletlen problémáink voltak és nem tudták, fontosak nekem, nem számít mi történt. Összeszorult a gyomrom, szinte görcsben volt az egész testem, és bár minden erőmmel futni akartam és mozgásra ösztönözni az izmaim, képtelen voltam akár mozdulni is. Futottam, de mintha csak távolabb lett volna a füstölgő autó. Remegett a kezem, miközben a zsebemhez nyúltam, nálam van-e a telefon, ha mentőt kéne hívnom.

Semmire sem tudtam gondolni, csak arra, hogy mi van, ha már nem él, és nem tehetek érte semmit? Nem akartam ezt a képet látni, még csak erre gondolni se és magamban kántáltam a szöveget, mégis tisztán láttam lelki szemeim előtt az összeroncsolódott testeket. Olyan volt a bensőm, mintha az eszem és a szívem a szemem előtt háborúztak volna, és most mindennél jobban akartam, hogy a szív győzzön, és a reményeim, az imáim igazolódjanak be.

Mintha a sötét gondolatok, és a félelem egy létező szörny lett volna, úgy szívta el körülem a levegőt. Fáradtam és féltem, ahogy közelebb érve megpillantottam az autót a füstön át, melynek oldala a betonfalnak csapódott. Az Ő oldala.

/Liam/

Csöndes kávézó otthont idéző hangulattal, sehol egy fotós, vagy illetlen rajongó, aki sikítozással adná tudtom, hogy imádja a munkásságom, és sehol egy riporter, firkász, kivéve azt az egyet, aki éppen velem szemben ül, és aki a húgom legkedvesebb és legjobb barátnője, egyben családi barát.

Nem tudom mivel beszélhetett rá erre a kisebb beszélgetésre, tudom, hogy nem adhatja ki a cikket a menedzsmentem beleegyezése nélkül, én pedig nem is adhatok interjút szintén a menedzsment nélkül, arról nem is beszélve, hogy pontosan tudom képtelen kihagyni a rengeteg számomra kínos, és egyáltalán nem vicces gyerekkori emléket, miközben majd lepötyögi miről is szólt ez a délután. Aztán publikálja és nekem végem.

- És a nagyközönség mikor hallhat egy jó kis One Direction dalt? Esetleg elárulhatnád mikor jön egy klip – vigyorgott rám Katie szélesen a gépe mögül, én pedig immár sokadszor fáradtan felsóhajtottam, és nagyot kortyoltam a kávémból.

- Tudod, hogy nem árulhatok el semmit. Nem is értem miért ragaszkodsz ehhez az „interjúhoz” – rajzoltam a levegőbe macskakörmöt. – Ha jön klip, az a közeljövőben fog megjelenni.

- Meglehetősen undok vagy, és már most fennhordod az orrod. Arrogáns lettél Payne!

- Jól hallottam? – akadt belém a szó. Érdeklődve hajoltam előre, könyökömet az asztalra támasztva, hogy megbizonyosodjam, azt mondta, amit gondolok, hogy mondott, és hogy meg meri ismételni. – Szóval?

- Arrogáns vagy!

- Tudod te mit jelent ez a szó? – nevettem fel hátradőlve, és hallgattam, ahogy a női ujjak megállás nélkül pötyögnek a klaviatúrán. A baj csak az volt, hogy fogalmam sincs mit írt. – Amúgy pedig pontosan három perce még azt taglaltad, hogy szerinted fél évet sem fogok kibírni a kamerák kereszttüzében, hiszen túl kedves vagyok és gyáva. Vagy valami hasonló – legyintettem, és tekintetemmel az utcát kezdtem el pásztázni.

Tökéletes rálátásom nyílt London Hyde – parkjára a kávézónkból, így az embertömegtől sem elrettenő mókusoktól kezdve a dolgukra igyekvő embereken át, mindenkit szemmel tarthattam. Persze tagadhatatlan, hogy leginkább a mini shortos, és szoknyás lányok kötötték le a figyelmem, de remekül adtam a rideg, és érdektelen srácot. Legalábbis én így éreztem.

- Mert az is vagy! – csukta le a gépe kijelzőjét, és határozottan húzta ki magát előttem.

- Akkor meg?! – kérdeztem vissza nem várva választ, mire Katie megvonta a vállát, és tekintetét körbehordozta a helyiségen.

- Lehet, hogy bennem van a hiba, de nem idevalónak érezlek – emelte fel a tekintetét, hogy a szemembe nézzen. – Többnyire egész kedves srácnak ismerlek, aki normális, és nem olyan seggfej, mint a fővárosban élők többsége. Attól félek, hogy a vidéki kedvesség és udvariasság egy szempillantás alatt el fog tűnni belőled, és paff, annyi volt annak a Liam Payne-nek, akit én ismertem – tárta szét a karját demonstrálva a „paff”-ot, ahogy ő hívta, ami mosolyt csalt az arcomra, de itt még bőven nem volt vége. – A másik lehetőség, hogy nem vagy annyira erős, mint amennyire hiszed magad, azt a Liamet fogod adni, akit az előbb mondtam, viszont azzal a stílussal itt nem fogsz érvényesülni. Nem leszel hajlandó átvenni a bunkó stílust, egyszerűen nem fog menni, így London bedarál. Ennyi – emelte meg a vállát újfent, majd maga elé húzta a poharát, és nagyot szívott a szívószálon át.

Nem válaszoltam, csak elvettem tekintetem a lányról, és újból a járókelőket néztem, akik most már szaporábban lépkedtek, megsejtvén, hogy a baljósan sötét felhők pár percen belül szinte biztos, hogy elöntik London utcáit. Nem feleltem, mert nem tudtam mit. Biztosan nem ismerem be, hogy igaza van, még akkor sem, ha tényleg így van. De nem tudtam, hogy így van-e. Lehet, hogy egyáltalán nem sejt semmit, és tökéletesen be fogok tudni majd illeszkedni a pörgő életbe és Londonba úgy, hogy nem változom meg. És ahogyan ezt a gondolat átsiklott a fejemen, rögtön tudtam, hogy hülyeség. Biztos, hogy változni fogok. Az fáj a legjobban, hogy jófiúnak tart, aki gyáva, és nem tesz semmit a rendszer ellen, mert nem a lázadó típus. Még ha tudom is magamról, hogy ilyen vagyok, még ha boldog is vagyok így, egy lánytól hallani szemtől szembe ilyen kritikát igen fájdalmas minden férfinak. Ilyenkor merül fel bennem a kérdés, hogy vajon ez az, amiért most sincs barátnőm? Talán nem ez kell a nőknek. Amúgy meg pontosan tudom, hogy milyen vagyok, és igenis van bennem vakmerőség és őrület.

- Nincs igazad! – jelentettem ki határozottan és eszem ágában sem volt még tovább gondolkodni azon, hogy most hazudtam-e, vagy sem.

- Értem – bólintott, majd mosolyogva leszegte a fejét, és az abroszt tanulmányozta egy pár másodpercig. – És mit gondolsz hol fog tartani a csapat egy fél év múlva? Belefér ebbe egy barátnő? Mit tennél meg a csajért, ha a munkáddal, és a társaiddal kéne konfrontálódnod érte?

- Milyen kérdés ez? Ismersz, mindig tisztelettel bántam a barátnőimmel, és én sosem…

- Jó, nem a rizsára vagyok kíváncsi, Rómeó. Sokkal inkább arra, hogy tudod-e, nem elég a tisztelet egy nőnek, az unalmas. Izgalom kell. Ha pedig eljön a reflektorfény, az életed tele lesz meglepetésekkel, mindenhol mindig mindenki ott lesz, az életed egy nyitott könyvvé növi ki magát. A kérdés az, hogyan bírnál el ilyen terhek mellett egy nővel.

- Van egy olyan érzésem, hogy te nem egy nőről beszélsz, hanem konkrétan magadról Katie. Te vágy izgalomra? Mi van, téged untatott, ahogy a nőimmel bántam?

- Ugyan Payne, menj már! – sütötte le a szemét, majd egy pillanat múlva már fel is nézett, és hirtelen minden villámgyors lett.

Összepakolta a gépét, minden papírját bedobta a táskába, kiszürcsölte a poharából az innivalót, és tíz másodperccel később úgy nézett rám, mint, aki el akar köszönni. Az a tipikus előrehajolás, feszült mosolygás, kapkodó lélegzetvétel, és a partner felé hajoló test egy pusziért.

- Csá Payne, mennem kell, kezdődik az órám, de örültem – villantott felém újból egy az eddigieket is felülmúló leghamisabb mosolyt, majd felkapta a táskáját, és az esernyőjét.

Reflexből én is felálltam vele egyetemben, holott még eszem ágában sem volt elindulni. Érdekelt mi ütött belé, hogy miért rohan, és mégis miért hiszi, hogy így leléphet, de ezen kérdések közül egy sem jött a számra, csak a leghaszontalanabb.

- És a cikk?

- Amint kész, küldöm mailben – kaptam egy utolsó mosolyt, majd behúzódott mögötte a kávézó ajtaja, én pedig visszarogytam a székemre, és önkéntelenül is a Katie által mondott dolgokon kezdtem agyalni.

Lehet, hogy igaza van és kiesem?

/Louis/

Megijedek még magamtól is, amikor olyan düh tombol bennem, mint amilyet Harry gerjesztett, és tudom, hogy hova fog vezetni az utam. Nem tudom, ha nálam lenne egy egész kis kaliberű pisztoly, mikor használnám. Soha ne adjanak a lőtéren kívül nekem fegyvert.

Reszkettem a dühtől, ahogy leeresztettem a Colt Governmentemet, levettem a szemüveget a fejemről, és hátratűrtem a hangtompítót is. Kellemesen bizsergett a kezem a lövések erejétől, és végigsimítva az ujjtöveimnél, éreztem, ahogy lassan egy óra után kezd megkeményedni a bőr.

A szívem, mint mindig, most is egyre erősebben, és gyorsabban vert, ahogy a pisztoly kilövellte a golyókat az előttem több száz méterre lévő papírbábura. Éreztem az erőteljes lüktetést a bizsergő, zsibbadó csuklómban, a torkomban, és hallottam a fejemben a vér zubogását, miközben újra előtörtek bennem az érzések, a visszafojtott, kimondatlan szavak és gondolatok, így újra a töltények felé nyúltam, és megtöltöttem a pisztolyt. Még levegőt vettem, és anélkül, hogy visszahúztam volna a hangtompítót egy teljes tárat eresztettem a bábu fejébe és szívébe olyan ijesztő pontossággal, amit Carl már többször megdicsért. Állítólag soha nem szabad személyekre gondolni, vagy legalábbis olyanokra biztosan nem, akikkel napi kontaktusban vagyunk, és akiknél előfordul, hogy egy héten több összetűzésbe is keveredünk, hiszen akkor nagyobb az esélye, hogy megbolondulok, és egyszer a rácsok mögött végzem. Ezt szem előtt tartva soha senkinek nem mondtam még el, hogy Harry most épp az imént öltem meg, azt a Nate orvos gyereket vagy hatvanszor biztos, Liamet párszor, és azt a gondolatot, hogy megint Olivia jár a fejemben már egymilliószor, és ez az egyetlen dolog, ami nem öltött arcot. Ennél az érzésnél célirányosan csakis a szívre koncentrálok, és golyók százait eresztem a bábuba.

- Végeztél, vagy kérsz még tárat? – érintette meg hátulról a vállam Carl, miközben lassan, komótosan mellém sétált.

- Szerintem megleszek – válaszoltam kezemből letéve a pisztolyt, miközben a bábut méregettem, és az érzelmeimre, a dühömre koncentráltam, van-e bennem, de érezhetően máris sokkal nyugodtabb voltam, mint amikor megérkeztem, alig kevesebb, mint két órája.

- Örülök – veregette meg a vállam kedvesen. – Még mindig azt mondom, meg kéne próbálkoznod azzal a katonai egyetemmel.

- Ugyan Carl, egy nyálas popsztár vagyok, akit el fognak kényeztetni, miközben bedarálnak egy működő gépezetbe. El fogok tűnni. Mikor majd leáldozott nekünk, talán. De addigra kiöregedem. És most még élvezem, amit csinálunk. Nem vagyok elég kemény, hogy felvegyenek.

- Tudod, hogy van egy ismerősöm az Interpol-nál, jó lennél – mosolygott kedvesen, majd elvette tőlem a pisztolyt és a kellékeket, majd magamra hagyott a szétlőtt bábuval.

Hogy mit kezdek az életemmel esetleg, ha a bandának nem jön be ez az éneklősdi, nem tudom. Igazság szerint semmiről sincs még a leghalványabb fogalmam se. Szerencsém, hogy van egy menedzsment, ami irányít minket így semmire sincs gondunk. Kapóra jönne egy pont ilyen a magánéletembe is, aki ha kell tudja milyen csaj kell nekem, és összehoz vele, ha pedig másra vágyom, csak egy kalandra, akkor azt oldja meg. Csakhogy ezt egyrészt gyávaságnak, másrészt lustaságnak hívják. Egy Tomlinson pedig csak nem hagyhatja ezt!

/Jake/

(Recovery)

Olivia. Olivia volt az első és egyben egyetlen gondolatom is. Köhögve kaptam a mellkasom felé, ahogy a pillanatnyi ájulásomból újra magamhoz tértem, és beszívtam a levegőt. Élesen ért a tüdőmbe az oxigén, és hirtelen irdatlan fájdalmat éreztem a mellkasomban. Köhögő roham jött rám, de tudtam, hogyha elkezdem, csak még jobban fog fájni minden mozdulat, így igyekeztem szaporán nyelni, és megállítani a köhögést. Füst töltötte meg a kocsi belső terét, és az amúgy is homályos tekintetem sehol nem találta a lányt. Előrenyújtottam a fejem, és megpróbáltam a testem elhúzni az üléstől, amikor éreztem, ahogy valami ott tart. A biztonsági öv. Megmentette az életem, bár erősen a bőrömbe vájt. Gyenge, lassú mozdulatokkal nyúltam az övcsat felé, miközben igyekeztem minden halvány jelre figyelni: halk lélegzetvétel, szuszogás, esetleg motyogás, vagy a puha bőr érintése, de semmi.

Felszisszentem, ahogy az övvel együtt a bőrömből egy rész is távozott, majd a lány oldala felé fordultam, és megérintettem. A nyaki ütőeret kerestem, de nem tudom mit hittem, hiszen össze voltam zavarodva, remegett a kezem, és minden jel szerint én sem voltam teljesen jól, nem hogy valakiről megállapítsam van-e valami baja. Reményvesztetten vettem el felőle a kezem, és arc át kerestem a nevét kántálva, amikor kivágódott az autó mellettem lévő ajtaja, és Zayn fejét pillantottam meg.

- Élsz? Bajod esett? Olivia hogy van?

- Ne… nem tudom – nyögtem, és tudtam mi lenne a dolgom. Ki kéne pattannom a kocsiból, hogy Zayn bevethesse magát, és megmentse a lányt.

De mindenem fájt, és egyszerűen képtelen voltam a mozgásra. Alig kaptam levegőt, kapart a torkom, és nőtt a szúró fájdalom a mellkasomban. Nyögve dőltem hátra, miközben éreztem Zayn felém áradó nyugtalanságát és néma sürgetését. Tudtam, hogy a lány miatt aggódik.

- Ki tudsz szállni?

Mindössze egy fejrázásra futotta, de ő ebből is mindent értett. Azonnal belül intett a többieknek, akik pillanatokon belül már meg is jelentek, és óvatos kezekkel alám nyúltak, hogy kihúzzanak az autóból. Zayn utasította őket, hogy vigyázzanak a mellkasomra, mert feltűnően szorítottam azt, és valószínűleg baj van. Hálásan hunytam le a szemem. Fáradt voltam, riadt, és mindenem fájt. Tudtam, hogy biztonságban vagyok, tudtam, hogy innentől minden rendben lesz. Ahogy megéreztem a kezeket a hátam mögött, a nyakam alatt és a karomnál, csak egy nevet mondogattam, és hagytam, hogy a fáradtság elnyeljen magával. Olivia.

/Zayn/

Remegtem, hevesen vert a szívem, és rettenetesen féltem. Képtelen voltam segíteni a többieknek kiemelni Jake-et, mert tudtam, ha hozzányúlnék, csak kirántanám, és máris arrébb tenném, hogy végre Olivia közelébe férkőzzek. Tudnom kell, hogy hogy van. Jól kell lennie.

Nem Jake oldala csapódott a falnak, ő mégis szarul nézett ki, és minden jel szerint megsérült. Ha neki ennyi elég volt, mi lehet a lánnyal?

- Menj! – utasított Chuck, amikor Jake már nem volt a kocsiban, én pedig habozás nélkül a kocsiba vetettem magam, és a lány felé nyúltam.

A füst még a nyitott ajtók ellenére sem hagyta el a légteret, így alig láttam valamit, miközben Olivia arcát próbáltam megtalálni. Hajat, rengeteg sok hajat tapintottam a selymes bőr alatt, így tudtam, hogy célt értem. Magam felé fordítottam a kedves arcot, és felé hajoltam, hogy ellenőrizzem lélegzik-e. Egyenletes, de gyenge kifújások érintették az arcom, én pedig a megkönnyebbüléstől elmosolyodtam. Az övét a pillanat tört része alatt kikapcsoltam, és egyből ernyedt testét karoltam át, hogy kihúzhassam a még mindig füstölő, és életveszélyes autóból.

- Hátrébb! Menjetek hátrébb! – üvöltöttem hátrafordulva, majd elkezdtem kúszva óvatosan magammal húzni Olivia ernyedt testét.

- Zayn…Zayn – lehelte a nevem halkan, bennem pedig valami felszabadult. Egyrészt elöntött a megkönnyebbülés, hogy nagy baja nem lehetett, másrészről pedig az én nevemet mondta még úgyis, hogy nem volt eszméleténél. – Zayn.

***

Sosem volt még semmi olyan nyugodt, természetes, és megkönnyebbüléstől boldog, mint amikor Oliviával a fűben feküdtünk, kapkodtuk a levegőt, és a felhőmentes eget kémleltük.

Szorosan fogtam a kezét, miközben ujjainkat összefűztem, és a csillagok néma, és csendes táncát néztem. Nem örültem még ennyire soha egyetlen szuszogásnak sem magam mellett. Éreztem kezem alatt a bőre melegét, láttam oldalról, ahogy emelkedik és visszaesik a mellkasa, és minden tökéletes volt. Eltűnt az őrjítő félelem, és reszketés, ami mindaddig magához láncolva tartott, míg Jack meg nem vizsgálta a lányt, és kijelentette, hogy semmi komoly baja nem esett a sokkon kívül. Olivia magához tért, én pedig éppen felette söpörtem ki az arcából a haját, amikor kinyitotta a szemét, és hörgőn magába szippantotta a friss, lehűlt levegőt. Gondolkodás nélkül emeltem meg a felsőtestét, és a mellkasomnak szorítottam, miközben éreztem, hogy a megkönnyebbülés elönti a testem és egyszerre minden feszültség kiszáll belőlem.

- Soha többet nem ülsz kocsiba, megértetted? - suttogtam miközben erősen megszorítottam az ujjait az enyémek körül. Óvatosan és a lehető leglassabban fordítottam felé a fejem, mikor megpillantottam, hogy ő már rég így néz rám. – Senki, soha senki mellé nem ülhetsz be nélkülem. Én vagyok az egyetlen. Nem mehetsz el mellőlem. Soha – szögeztem le fáradtan a szemébe nézve, ahonnan tiszta fáradtságot, és megnyugvást olvastam ki.

- Te vagy az egyetlen – formálta némán a szavakat még egy másodpercig a szemembe nézve, majd újra az ég felé fordította az arcát, és nagyot sóhajtott. – Az egyetlen.

/Hannah/

Vasárnap. A vasárnapok mindig annyira szépek és megnyugtatóak számomra. Egy buli után tudom, hogy ez a nap még itt van, hogy kipihenjem magam, mióta Niall az enyém tudom, hogy ezen a napon még vele lehetek lelkiismeret furdalás nélkül. Szép nap, amikor esik az eső, és kakaót szürcsölve az ablakomban ülve nézem az esőcseppeket, és szép nap arra is, hogy jó idő esetén a kertben olvashassak, vagy lustálkodva filmet nézzek egész nap.

A mai vasárnap viszont teljesen más. Élvezem, hogy a Nap besüt a vékony vajszínű selyemfüggöny mögött, amit néha meglibbent a szellő, így a sugarak melegséggel mosolyognak meztelen bőrömre, de a legjobb azért mégiscsak az benne, hogy az ébredés a csendesen szuszogó Niall mellkasán ért a csodálatos és egyben első bensőséges éjszakám után.

Sosem féltem még ennyire az ismeretlentől, az állítólagos fájdalomtól, mégis oly annyira megbíztam benne, és adtam át magam mindenestül, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy bármi rosszul sülhetne el. Amint a karjai közre zártak, és lágy csókokkal hintette be a testem, semmi sem volt félelmetes, vagy váratlan. Tökéletesnek és természetesnek tűnt minden mozdulata, tette és szava. Minden olyan volt, mintha előre meg lett volna írva. Minden.

Furán jó érzés volt lomhán mozogni és végigsimítani a meztelen mellkason, miközben fellestem, hátha felébred a szőke fiú, de egyelőre semmi jelét nem adta annak, hogy a számára láthatóan édes álmot elengedje. Innen nézve elképzelhetetlennek tűnt bármiféle rossz. Hogy bárhol a világban most szenvedjen valaki, éhezzen, vagy fázzon. Kizárt, hogy bármilyen rossz történjen a világban.

Az a furcsán marihuánás érzésem támadt, hogy szeretettel bármit helyre kehet hozni, és az megoldja az élet problémáit. Elmosolyodtam a gondolatokon, és azon, hogy egyáltalán ilyenek járnak a fejemben, nyilvánvalóan kiütközik rajtam, hogy több napja nem láttam a két lábon a földön járó, szarkasztikus, és zsémbes Oliviát. Ha hallotta volna előbbi eszmefuttatásom, nem kétséges, hogy képen röhögött volna. De semmi baj, ma hazajön, én pedig újra egy kicsit cinikussá válhatok.

/Szelina/

Elküldtem őt, és tényleg ki akartam törölni az életemből, hiszen úgy csöppent bele, hogy nem számoltam vele, és egyáltalán nem akartam, hogy részese legyen akárminek, ami velem kapcsolatos, mégis elmentem vele aznap este, mégis megadtam neki magam, teljesen meghazudtolva saját magam. Most pedig eltüntetném, tagadnám és kerülném, de megtalál. Véletlenül. Hiszen ahogy ott állt, látszott rajta, nem számított arra, hogy aznap este összefutunk. Fogalmam sincs mi van velem. Törlés, törlés, törlés. Csak ez jár a fejemben, de ezzel egyidejűleg megjelenik az arca is, az illata, a mozdulatai, felelevenedik az éjjel, és érzem, hogy képtelen vagyok arra, hogy ne gondoljak rá. Pedig nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Nem is értem, hogy képzeltem ezt az egészet. Hiszen csak kihasznál. Ide utazom Angliába, Londonba egy évre, hogy tanulhassak, nyelvet gyakorolhassak és piti munkákból megéljek, míg itt vagyok, és erre olyan történik velem, amiről legvadabb álmaimban sem gondoltam. Hiszen egy kisvárosi lány vagyok, akinek a legnagyobb dolog az életében is maximum egy Calvin Harris koncert volt, amire elért egy fesztiválon. Egész életemben tanultam, a barátaimmal és a családommal voltam, buliztam, és jól éreztem magam.

Aznap este is még csak szoktam mindent. Végre szabad napom volt, nem kellett sem a színházban, sem a kávézóban dolgoznom, és kiutazott hozzám a húgom, és az egyik kedves ismerősöm. Elmentünk bulizni, elvégre már legalább két hónapja az angol fővárosban éltem, és még soha nem volt alkalmam elengedni magam és a féktelen, mámoros éjszakába süppedni, ami lassan, de elnyel. Rengeteg alkoholt ittunk aznap este, és rengeteg férfi dörgölőzött hozzám hátulról, akiket szépen lassan, de udvariasan az ismerősöm elküldött, mégis Őt nem. Ő volt az az egy, aki úgy simult hozzám, és olyan lágy, és erőszakmentes volt, mégis határozott, mint azon az éjszakán még senki. Teljesen elvette az eszem a mozdulata, az érintései, végül pedig az, amikor azokba a szemekbe néztem. Egyből felismertem az arcát, tudtam ki ő, mégsem úgy reagáltam, min számítottam. Megremegtem az ijedtségtől, ahogy belém hasított a felismerés, de rögtön ezután nyugtató hangja elűzött belőlem minden kétséget és félelmet. Engem akart, nekem pedig férfira volt szükségem, és ő az volt. Tudtam, hogy aznap este olyat nyújthat, amit még soha nem éltem át, de azt is tudtam, hogy még soha életemben nem mentem bele ilyenbe, én nem az a fajta lány voltam. Ő mégis mindenével elragadott. Teljesen megbolondultam. Olyan éjszaka volt, amit soha nem fogok elfelejteni, és amit boldog emlékkel fogok a gyerekeimnek, és az unokáimnak mesélni. Mert büszke leszek arra, hogy kivel voltam. De a hangsúly éppen azon van, hogy emlék. Egy szép, szexi, de maradandó emlék. Nem úgy kellett volna történnie, hogy újra találkozunk. El kellett volna tűnnie. Nem szabadna találkoznunk újra. Nem szabadna rá gondolnom, vagy újságokat olvasnom, ahol megtalálom az arcát, mert tudom, hogy minél többször látom, annál gyengébb leszek, és akarni fogok tőle valamit.

De nem tehetem. Nem engedhetek a gyengeségeimnek. Nem akarom, hogy kihasználjon és összetörjön. Ő egy híresség, egy sztár, én pedig egy magyar, kisvárosi lány vagyok. Nem leszek az, akiről azt terjesztik, hogy csak a hírnévért kavar akárkivel is. Nem az én szívem fog a bulvár előtt darabokra hullni, így esélyt sem adok a férfinak. Harrynek esélye sincs.

- Szel, tíz perce várok arra a kávéra. Ideje lenne ideadnod, ha kész – mordult fel Cathy mellőlem, aki már tényleg tagadhatatlanul tíz perccel ez előtt kérte az italt.

Bocsánatkérőn elmosolyodtam, fogtam a műanyag poharat, a kávéhab tetejére szórtam még egy kis fahéjat, majd átnyújtottam a munkatársamnak.

- Köszönöm, még így késéssel is. Te vagy a legjobb – nyomott egy puszit az arcomra, majd elsuhant mellőlem, hogy tovább folytassa a beosztás megírását és a ma esti program fixálását.

Megszoktam, hogy már itt a színházban is mindenki engem kér meg a kávéja elkészítésére, hiszen az a másfél hónapi gyakorlat, amire a Costa kávézóban szert tettem, elegendő volt ahhoz, hogy szinte mindenhol mindenki kedvenc kávékészítője legyek. Ami amúgy nem volt terhemre, szerettem díszíteni és elkészíteni a különbféle italokat, de azért mégsem ez volt az álmom. Szórakozásnak viszont kitűnő volt. Meleg Napsütötte vasárnap volt, minden tökéletesnek bizonyult egy új nap kezdéséhez, egy újrakezdéshez, nekem mégis szüntelenül csak Mr Styleson járt az eszem. Azon, ahogy tegnap elküldtem, azon, ami köztünk történt, ahogy nézett rám tegnap, és bár tudtam, el kéne felejtenem, minduntalan felsejlett előttem az arca, ami azt eredményezte, hogy az éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam. Reméltem, őszintén reméltem, hogy ő nem így volt ezzel, elfelejtett, elkönyvelt egy hisztis picsának és vége. Felsóhajtottam, és az ajtó felé fordultam.

Hazugság. Mindent, amit állítok hazugság. Igenis azt remélem, hogy rám gondon. Azt, hogy nem tud elfelejteni, eljön értem, és minden rendben lesz. Randizunk, és talán járunk majd. És nem fog fájni. Semmi sem fog fájni. Nem fog elhagyni, és a média nem készítené ki a kapcsolatunkat. Nem tör majd össze.

- Szel, idejönnél kérlek, és folytatnád a táblázatot, kész kéne lennie tíz percen belül és még sehol sem tartok vele, közben pedig valaki be akar jönni. Zárva vagyunk, fogalmam sincs, akkor miért erőlteti – fortyogott magával Cat, ahogy kiszáguldott az üvegfallal elhatárolt pult mögül, és elszaladt mellettem.

Felpillantottam, és meg kellett állapítanom, hogy valaki tényleg áll az ajtóban, de nem egyedül van. Legalább tíz öltönybe öltözött ember várt a bejárat előtt, mögöttük pedig egy felirat nélküli fekete furgon parkolt. Megvontam a vállam – nem az én problémám volt, ha valaki nem érti mi is az az esti fél nyolcas kezdés, és ahogy Cat megkért, hátrasétáltam lehuppantam a gép elé, és elkezdtem bepötyögni a vendégek neveit.

Cathy a főnököm volt, bár csak fél évvel volt idősebb, mint én. Régóta dolgozott már a színháznál, szinte ez volt az élete. Vékony, átlagos magasságú lány volt barna hajjal, barna szemmel és rengeteg elszántsággal, és ambícióval. Hihetetlen jövőképe az volt, hogy egyszer övé lesz ez a színház a benne lévő mozival, és ő lesz az igazgatója. Ő lesz felelős mindenért, ő választja meg az alkalmazottakat, hogy milyen színdaraboknak ad majd otthont, hogy mikor nyitva és zárva, és milyen filmeket adnak majd le. Meghívhat bármilyen hírességet filmpremierekre, meet and greateket szervezhet, és nem foglalkozott azzal a ténnyel, hogy bár az épület tényleg Londonban van, csak egy kis színházról beszélünk, és a lakosság fele azt sem tudja, hogy létezik. Nagy tervei voltak, de félő volt, hogy a gondolkodása nem túl realista, inkább optimista. De ráhagytam, remélem, hogy majd egyszer sikerül neki. Megérdemelné.

(Fly with me)

- Szelina – hallottam meg a lány hangját bizonytalanul csengeni mellettem, én pedig egyből rá kaptam a tekintetem.

- Hm?

- Azt hiszem, ez neked jött – nyújtott át egy üdvözlőkártyát enyhén elfehéredett és remegő kézzel.

Aggódva vizslattam az arcát, miközben elvettem tőle a papírt, és egyik kézfejem a homlokára fektettem. Rettenetesen nézett ki. Mint, aki bármelyik percben elhányhatja magát, vagy elájul. Esetleg a kettőt egyszerre. Belőle simán kinézném.

- Jól vagy? – kérdeztem tekintetemmel az övét keresve, de ő megrögzötten csak a kezemben lévő kártyát nézte.

- Jól, jól, csak olvasd már el! – hadonászott felém életet lehelve magába, én pedig értetlenül, de kissé megkönnyebbülten elmosolyodtam, és kihajtogattam a kártyát.

Száz és még több. Nem felejtek! Használd egészséggel!

Szeretettel,

Styles

- Ez nem lehet igaz – suttogtam elkerekedett szemmel, majd újra és újra elolvastam a három sort. Ilyen nincs. Hogyan…

- Úristen Szel! – kiáltott fel Cathy, én pedig ijedtemben azonnal elfeledkeztem a levélről és felkaptam a tekintetem. - Ez Prada, ez pedig Gucci! Jesszus, és ez Armani! Chanel és Louis Vuitton!

Táskák. Táskák érkeztem tízesével, mindegyik egy öltönyös férfival behozatva. Lassan minden asztal, szék és alkalmatosság betelt a táskákkal. A legmárkásabb és legszebb táskákkal. Gyönyörűek voltak. Csodálatos volt minden.

- Ez pedig az Öné kisasszony – lépett elém az egyik öltönyös, miközben az összes többi lassan a bejárathoz hátrált, és a hátuk mögé dugott kézzel néztek rám.

Egyetlen szál vörös rózsát tartott a kezében felém nyújtva, én pedig habozva, és a saját érzéseimtől megijedve majdnem sírva vettem el tőle.

Nem teheti ezt velem. Styles nem teheti ezt velem!

- És a táska? – néztem vissza, mire a lány elvonta arcát az enyémtől, és hátrapillantott.

- Nincs benne semmi, ha holnap itt lesz, felkapom.

- Ha nem lesz, száz másikat kapsz helyette – néztem immár fénylő szemébe a járda földje helyett.

Sziasztok!

Sajnálom, hogy késett a fejezet, de felléptek problémák.

Nagyon szépen köszönöm a kommentárokat az előző fejezetnél, végtelenül boldoggá tetettek, a válaszaim már ott is vannak.

Kellemes olvasást kívánok ehhez a részhez is!

Csók néktek

'Beautiful’

Nem tudom, hogy vajon önkínzás-e amit művelek, vagy pedig tényleg lehetséges, hogy ez segít mind a mentális, mint a testi problémáimon és fájdalmaimon. Immár hatodik napja nyomom az ágyat bármiféle ellenszegülés nélkül, hisz ama próbálkozásomat, hogy kijussak a szobából, és valahogyan leverjem magamról a gipszet, vagy akár apa flexét használva levágjam azt, elvágták már az első nap, amikor a nyolcadik szobámba parancsolás alkalmával sem tartózkodtam öt másodpercnél többet a helyiségben. Anyák nem láttak más lehetőséget a megállításomra, mint a fogva tartást, ennél fogva egy egyszerű mozdulattal apa felkapott, bevágott az ágyamba, majd pillanatokkal később simán rám zárta az ajtót.

Nem mondanám, hogy a leghumánusabb megoldás, sem azt, hogy kifejezetten örültem neki, mert így minden egyes percben csak azt éreztem, hogy ez egy börtön. Ha legalább ki lehetne nyitni az ajtót, vagy bármi hasonló előttem állna, hogy van kiút, az megnyugtatóbb lenne, de így… Így feküdtem, és elkezdtem videókat nézni, amik táncversenyeken készültek, hogy fejben egy hét múlva profi táncos lehessek. Azt hiszem, ezzel semmi gond nincs, így ha a technológia mire kijutok odáig fejlődik, hogy fejben kell letáncolni az egész előadást, nem kétséges a győzelmem.

Sóhajtva lesek az ölemben fekvő gépem mögé a lábamra, miközben elkalandozva nézek hol a képernyőre, hol az ajtó felé, ahonnan reménykedve várom betoppanni a szőke hercegem, akitől nem kérek mást, csak hogyha belép, akkor hagyja maga mögött nyitva az ajtót.

A hét végére egyre jobban éreztem kényszert arra, hogy az előírt fájdalomcsillapítók számának kétszeresét vegyem be, ugyanis az otthon töltött órák száma azzal járt, hogy a híres közösségi oldal is állandó jelleggel meg volt nyitva a notebookom tálcáján. Tömegszámra néztem a hülyét is még jobban megbolondító nyálad, kedves, néhol vicces posztokat, valamint a szám nélküli idézeteket. Ezek olyan közhelyek voltak, amelyeket, ha szívvel olvasok, és képes vagyok áthelyezni a saját, magánvéleményem szerint nyomorult életembe, akkor valahogy tovább léphettem volna, esetleg valamiféle boldogság csöppenhetett volna az életembe ezek által a szent szövegek által. Én ellenben sajnos, vagy nem sajnos, nem ez a típus vagyok, így hiába akartam átérezni a vigasztaló szavakat, nem sikerült. A közhelyek jók. Szépek. Nagyon okosnak érzed magad, ha leírod, és többen is úgy érzik, hogy ez fellendítő az otthon ülős, sírós, depressziós életüket. De amikor esetemben azt a gyönyörűséget látom, hogy Ne sírj, hogy elmúlt, mosolyogj, hogy megtörtént”, egyszerűen nem lendíti fel az életem. Nem leszek boldog, hogy fellöktek, és képtelen vagyok letáncolni életem táncát. Sírok.

Az, hogy „Minden okkal történik, és ha valami nem úgy sült el, ahogy tervezted, még nem jelenti azt, hogy elúszott a remény”, arra az a válaszom, hogy, „Ó, dehogyisnem elúszott, hisz hiába lenne legjobb barátnőm a táncakadémia vezérigazgatója, attól még a királynőt is valahogy meg kéne győznöm, nem igaz?” Szóval nekem csak ne történjenek ilyenek okkal.

A költözéstől elkezdve az ütközésig bezárva úgy érzem, hogy az itt eltöltött hónapjaim megkeserítik az eddigi egész szép életem. Nem tudom mit tartogat nekem még Anglia, de ha továbbra is így folytatja, nem tudom hogyan fogunk megbirkózni egymással.

Kattan valami az ajtóm irányában, mire odakapom a fejem.

- Gyere, az orvosod lent vár, és a vacsora is kész – nyit be anyu, én pedig rá kapom egy másodpercig a tekintetem

Mondanivalója nem érint meg, és egyébként is:

- „Az élet túl rövid ahhoz, hogy egyetlen másodpercig is olyasvalakire pazarold, aki nem becsül meg téged” – mosolygok rá, miután felolvastam az egyik barátnőm által kiposztolt gyöngyszemet.

- Ez csúnya volt. Most szarkasztikus vagy, és ezzel vágsz vissza? – Tárja szélesre az ajtót, és az oldalának dőlve veti keresztbe a lábát, és mellén szorosan fűzi össze a karját.

Szigorúnak tűnik, de látom rajta, hogy örül, amiért abbahagytam a néma hisztimet, és ha normális megnyilvánulásom nincs is, legalább ebből az iróniából jut a hangomba.

- Anyu! – Húzom ki magam, miközben tárgyilagos arcot próbálok vágni, és leteszem ölemből a gépet, hogy törzsemmel felé fordulhassak. – Bezártatok egy szobába a gépemmel együtt, amin internet van. Megrontottak – tárom szét a karom tetettet felháborodással, és lassan úgy érzem egy színészi iskolában lenne a helyem. Első évben kibuknék.

- Értem, viszont nem tudok mit kezdeni ezzel a ténnyel. Magadnak köszönheted, hogy nem engedtünk ki.

- „Bánj úgy másokkal, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak” – vonom meg a vállam magyarázatképp, mire anya megforgatja a szemét.

- Befejezted Olivia? – löki el magát az ajtótól, majd a mankóm felé indul, hogy azokat a kezembe adja, és kiszabadulhassak.

- Nem értékeled a művészetet – vetem oda neki kikelve az ágyból.

Bár nem efféle szabadságra vágyom leginkább, jól esett sétálni a mankóval, még ha ez a táv az emeleti szobámtól a földszinti nappaliig is tartott. Jó oldala is lehetne az egész láb begipszelős dolognak, ha csak iskolába kéne járnom, és arra erősítenék rá, hogy sajnáljanak, és ne kelljen iskolába járnom, valamint tanulnom. Ezekből az okokból egyetlen egy sem valósult meg, éppen ellenkezőleg. Ahelyett, hogy osztálytársaim és barátnőm sajnált volna amiért ekkora bajom esett, és hogy kórházban kellett feküdnöm, egyenesen majdhogynem utáltak, amiért mindezt a One Direction okozta, valamint, hogy a srácok velem töltötték az egész éjjelt bűnbánatuk jeleképp. A sajnálunk Olivia, gyógyulj meg hamar, várunk vissza, és a reméljük hamar elfelejted ezt a csúnya balesetet szavak helyett csupán ezeket kaptam: „Te akkora egy mázlista vagy!” , „Hát, ha a helyedben lennék még sajnáltattam volna magam egy picit, hogy semmiféleképp ne hagyjon magamra ez az öt félisten. Mit fél? Úúúristen!”, „És ott voltak? Mind? Valaki felemelt, és veled futott?”, „Hogy lehettél velük bunkó? Bánták, ami történt, és veled voltak végig. Én komolyan nem ismerlek Olivia White!” Lényegében azt szűrtem le, hogy én vagyok mindenki szemében a rossz, a szemét, amiért Harrynek mentem, és nem sírtam, hogy megütöttem a vállát. Én semmirekellő pornép!

Mindenképpen el kell kerülnöm bármilyen közlési módszerét annak, hogy mi történt velem, és csak azt mondani, hogy semmi – remélve, hogy elhiszik, mikor begipszelt lábamra siklik a tekintetük -,vagy pedig egy teljesen hamis történetet kidolgoznom pontos részletességgel.

A részleteken morfondírozva nézegettem a telefirkált gipszet, miután lerendeztem az orvosommal való köszönést és most némán néztem zavart arcát. Azt hiszem, napok után most először éreztem magam nyeregben, úgyhogy mosolyogva forgattam a csuklóm, és a Napfényben megcsillanó karkötő apró szépségeit nézegettem, zavartanul várva, hogy hármójuk valamelyike érezze magában az erőt a megszólaláshoz.

- A doktor úr azért jött, mert megtaláltuk nálad a számát, és miután nem ettél sokat és csak gyógyszereket szedtél, nyugodtabbak lennénk, ha valaki megvizsgálna – kezdte anya nyugodtan, amivel végre felkeltette szunnyadó érdeklődésem és az orvosra pillantottam.

Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint legutóbb; csillogott a barna szem, sötét barna haja tökéletesen beállítva a fején úgy, hogy legszívesebben beletúrtam volna, hogy érezhessem a tincseket, miközben azzal a mosolyával néz rám, ami mögött feltűnnek hófehér fogai. Egyszerűen édesen hívogató az egész lénye, ellenben ebben a pillanatban nem érzem azt az erős vonzást, hogy menten elájulok, ha a közelembe jön, sem azt, amelyiktől hevesebben ver a szívem. Egyszerűen csak helyes, és ezt meg is állapítottam most másodszorra ugyanúgy, ahogyan a kórházban. Valószínűleg az összes megnyilvánulásom azon a kórházi ágyon a sokk miatt volt, valamint a gyógyszerekről, ez pedig megnyugtató hatással van rám. Ezek szerint nem vagyok annyira hisztis, mint amilyennek most az összes One Direction tag gondol, és annyira érzelgős, valamint behódoló sem, mint amennyire Mr Morris vehette le. Vajon ő is érzi, hogy más a viselkedésem, és nem kapja meg azt az érzékelhető, szavakban nem kifejezett bókot, mint legutóbb, vagy őt már akkor sem érdekelte?

- És erre nem alkalmas a háziorvos, csak Dr Morris? – Vonom fel kíváncsian a szemöldököm hármójuk jártatva pillantásom, mire apa lazán, túlságosan is lazán megvonja a vállát.

- Éppen erre járt.

Mindannyian tudjuk, hogy ebből semmi sem igaz, Nate nem éppen erre járt, és apa nem ilyen laza, ha orvosi dolgokról van szó. Házhoz hívja egész Anglia legjobb orvosát is, ha megoldható, hogy ne kelljen kórházba mennünk. Semmi sem számít, sem pénz, sem idő, csak az, hogy jól legyünk, minél távolabb a „H” betűvel jelezett épülettől.

- Ha Olivia beleegyezik, beviszem a kórházba, és akár a mai nap folyamán levehetjük a gipszet – szólalt meg Nate a legjobbkor, én pedig kapva kaptam az alkalmon.

Csillogó szemekkel bólogattam meg sem várva szüleim válaszát, és már ugrottam is volna, ha nem tart vissza a lényegi probléma. Nem érdekelt, hogy miért olyan fontos neki ma levenni, nem érdekelt, ha még nincs jól a lábam, és az sem, ha a szüleim nemet mondanak az alkalomra. Ez a kijelentés, akkora löketet adott, olyan adrenalin bomba volt szabadság után sóvárgó lelkemnek, hogy kétség sem fér hozzá, egy kézzel elpöckölném Hulkot ülő helyzetemben.

- Nem tudom, Olivia. Nekem dolgoznom kell, úgy intéztem a dolgaim, hogy holnap megyünk csak be – rázta meg nemlegesen a fejét anya, és éreztem, hogy most jön a neheze. Érvelnem kell egy ügyvéddel szemben, és mindössze annyi előnyöm van, hogy a lánya vagyok. Ez talán nyom valamit a latba, bár kétlem, hogy győznék, ha nincs Nate tarsolyában valami hihetetlenül meggyőző információ.

Sűrűn pislogva az orvos felé próbálom tudtára adni, hogy segítsen, de mindössze a szemöldökét ráncolja, teljesen értetlenül.

- Én pedig a kórház közelébe sem megyek, ha nem muszáj – húzta el a száját apa, majd ellökte magát a mosogató szélétől, és a hűtőben friss üdítőért kutatott.

- Megyek egyedül! Komolyan – teszem hozzá, amikor anya újfent a szemét forgatja, és hangosan sóhajt fel, tudja mi következik. – Visszafelé fogok egy taxit, és azzal jövök, nem kell velem tartanotok.

- Ha ez segít Mrs White, szívesen hazahozom Oliviat – tér észhez végre a doki, és sietve ajánlja fel segítségét.

- Már így is éppen eleget tett értünk Dr Morris, nem kívánom ezt is Öntől – áll fel anya a székből, és mintegy lezárva a vitát áll az orvos elé. – Kérem, vizsgálja meg Oliviat, és holnap megyünk leszedetni a gipszet, ha ez nem probléma.

- Ja, neked nem probléma, hisz nem téged zártak be a toronyba, mint holmi szörnyet – veszem hónom alá a két mankót, és a lépcső felé botladozom.

- Elnézést a viselkedéséért, a mozgáshiány megőrjíti – hallom a hátam mögül anya szövegét, mire savanyúan felnevetek, és eldobom a segédeszközöket az első lépcsőfok előtt.

Annyira vágyom arra a táncolásra, hogy azt elmondani sem tudom. Ha nem szabadulok meg még ma ettől a gipsztől, meg fogok őrülni, és nem egy ember látja majd kárát a visszafojtott dühömnek.

- Majd én elnézést kérek, ha úgy gondolom, jó? – kiáltok hátra a vállam fölött, majd két kézzel kapaszkodom a lépcsőbe, és egy lábon ugrálva igyekszem feljebb és feljebb jutni.

- Ne aggódjon Mrs White – hallom Nate válaszát, majd pillanatokon belül az oldalamon terem, és segítőn karolja át a derekam.

Nem tudom mi frusztrál jobban, hogy a hátam mögött beszélik meg a viselkedésem, és anyám az én nevemben kér bocsánatot olyan dolog miatt, amit eszem ágában sincs megbánni, vagy pedig az, hogy nekem minimum öt darab percembe került eljutnom az tíz méterrel odébb lévő lépcsőhöz, majd további két percbe, míg felküszködtem magam a harmadik lépcsőfokig, erre megjelenik mellettem a tökéletesen fitt férfi, és mindössze a másodperc tört része alatt hozta be a lemaradását mögöttem.

- Menne egyedül is – sziszegem felé, miközben vállára helyezem a kezem, és engedem, hogy segítsen feljutnom.

- Tudom – mosolyog a lépcsőt nézve, hogy véletlenül se lépjek félre. – Én viszont el vagyok veszve, szóval szükségem van a támogatásodra ebben a házban.

Csöndben forgatom a szemem, és az épp lábamból kezdem érezni, hogy kifogy az erő, úgyhogy felgyorsítom az ugrálásaim számát, és pillanatok alatt érek fel az emelet tetejére, magam mögött hagyva mind az orvost, mind pedig a lépcsőket.

- Jól gondolom, hogy a legkevésbé sem szívlelsz se engem, sem Londont?

Nem fordulok hátra, mikor meghallom a kérdését, és a választ sem adom meg azonnal. Míg itthon voltam, és ezer meg ezer tökéletes idézetet olvashattam az élet szépségeiről a megbocsátásról, a szeretetről, megbecsülésről, törődésről, elgondolkoztam. Nyilván, hogy rengeteg dolog szerepet játszott abban, hogy úgy viselkedjek, ahogyan most teszem. Nyíltan utálni a helyzetet, a szüleimen leverni a fájdalmat, amit a barátaim, az életem, és az ország elvesztése okozott. De ettől függetlenül én sem tettem semmiféle előrelépést abban, hogy kedves legyek, megpróbáljam elfogadni az új helyzetet, esetleg a jót látni benne, hisz az isten szerelmére, valljuk már be, hogy ebben rohadtul nincs semmi jó. Esik, hűvös van, sosem látni a napot, az emberek egy különféle paraszttájszólásos angolt beszélnek, miközben a mosoly az arcukon olyan ritka, mint a negyven fokos hőmérséklet. Úgyhogy bármennyit is gondolkodtam, bármennyire is lehetnék kedvesebb, hogy könnyebb legyen mindenki élete, ezáltal leginkább a szüleimé, a végső következtetés az volt, hogy igazán megérdemlek még egy kis időt, amit duzzogással, sértődéssel, és az önmagam sajnáltatásával tölthetek.

- Ugyan Doki, ne vegye magára – mondtam halkan, miközben mosolyogva bicegtem az ágyam felé, ahova levetettem magam, és elterültem.– Igazából nem csak Londont, úgy körülbelül az egész Királyságot nem igazán tudom lenyelni.

- Tudok segíteni? – Ér el az ajtóhoz, és kíváncsian pislog felém.

- Tudok táncolni mához három hétre? – Fordulok felé, miközben ő lazán ledobja a táskáját a földre, és az ágyam mellé sétál a nyakába akasztott sztetoszkóppal, hogy megvizsgáljon.

- Attól függ, de lehet rá esély. Csekély esély.

- Akkor viszont arra is van esély, hogy megkedveljem, Mr Morris – biccentek felé, és felhúzom a felsőm.

- Ellenben azt hiszem, én vagyok az első pasas Angliában, akinek kérés nélkül felhúzod a felsőd – vigyorog rám szemtelenül, mire akaratlanul is elpirulok, és feszült mosollyal, szikrázó szemmel nézem az arcát, miközben ő a szívemet hallgatja.

- Csak vegyél vissza, rendben? – Sóhajtom orvosi kérésének eleget téve.

Nem tudom, hogy az ágynyugalmamnak köszönhetően, vagy az idézeteknek, de Nate meglepően elégedetten mosolygott a vizsgálat végén. Feszülten figyeltem minden egyes rezdülését, miközben a táskájába pakolt vissza, és figyeltem azt a sejtelmes, apró mosolyt a szája szegletében. Nem szólt, és éreztem rajta, hogy nagyon jól szórakozik az én feszültségemen.

- Nate! – Mordultam rá, amikor összecsatolta a fekete táskát, már fel is emelte, de még mindig nem volt hajlandó semmit sem elárulni. Pont olyan idegesítő barom most, mint amilyen a kórházban volt.

- Be kell adnom neked egy injekciót, ami elmulasztja a fájdalmat, és segít a felépülésben – jelenti ki határozottan, majd egy apró tűt vesz fel a kis asztalkámról – amire őszintén nem tudom mikor pakolta ki a fecskendőt és a kiegészítőket –, és maga elé emeli.

Dermedten figyelem, ahogy kiveszi a fertőtlenített csomagból a tűt, felszívja a fiolában tárolt folyékony anyagot, majd pedig azt, ahogy enyhén megpöcköli és kinyomja a fecskendőből a levegőt.

Erősen markoltam meg a laza pulcsit a testemen, miközben olyan hangosan nyeltem, hogy biztos vagyok benne, még Ő is hallotta.

- Biztos, hogy azt nem szúrod belém – emelem fel végül az egyik kezem remegve, és a lehető legnagyobb, és legfélőbb pupillámmal pislogok az édesen mosolygó orvosra.

- Olivia ne csináld már! Hány éves vagy?

- Kit érdekel, hogy hány éves vagyok, amikor egy ekkora izét akarsz belém döfni – remeg meg a hangom, ahogy fejemmel a tű felé bökök. Nem. Kizárt, hogy én ezt elviseljem.

Képtelen vagyok levenni a tekintetem a tűről, hacsak megmozdul, esküszöm kiverem a kezéből.

- Ha engeded, hogy beadjam, mondok majd valamit, ami segíthet a lábadon.

Ismét hatalmasat nyelek, és hagyom, hogy egyik keze megérintse a karom. Lassan felgyűri a pulcsim ujját, miközben én farkasszemet nézek a tűvel.

- Nagyon ajánlom, hogy ne verj át – sziszegem, majd mintegy megadva magam fordítom oldalra a fejem, hogy ne lássam, ahogy beadja nekem az injekciót.

Pillanatok alatt végez, én pedig összeszorított szemmel és szájjal ülök még akkor is, amikor érzem, hogy régen nincs bennem a szúróeszköz.

- Most már elmondod?

- Majd – szögezi le, majd felkapja a táskáját.

Hogyan adhatnak ilyen embernek praktizálási engedélyt? Nem lehet nálam sokkal idősebb, és lehet, hogy okos, és ért a munkájához, de ahhoz úgyszintén, hogy hogyan játsszon a betegek idegeivel, miközben tudja, hogy például nekem milyen fontos, hogy megtudjam mikor épülök fel.

- Most már Nate? – Vonja fel a szemöldökét kérdőn, majd fényes mosolyt villant rám, megfordul, és elhagyni készül a szobámat.

- Nate, az isten áldjon meg, beszélj! – Szólok utána, de nem fordul meg, meg sem áll, így nem tehetek mást, utána kell vetnem magam. Feltolom magam az ágyról, és ugrálva közeledem a férfi felé, akit lassan már csak egy vörös ködfátyolon keresztül látok.

Félek, hogy annyira elvakít a düh, hogy egyszerűen megölöm, közben pedig tudom, hogy neki ez okoz örömöt. Kétlem, hogy a koromnál fogva úgy tekintene rám, mint páciensre, inkább, mint egy csajra, akivel simán el tud szórakozni azzal, hogy elhallgatja az információkat. Morogva közeledem a férfi felé, amikor érzem, hogy a gipszelt lábam beleakad valamibe, én pedig elvesztve az egyensúlyom zuhanok egyenesen Nate felé. Lehunyom a szemem, mint mindenki, amikor fél, talán attól óvva magunkat, hogy lássuk az ütközést, vagy pedig remélve, hogy nem fogjuk érezni, és ha csukott szemmel esünk, akkor nem fáj a találkozás a keménységgel. Ostobaság, de ösztönös.

A következő pillanatban elmaradt a fájdalom, és magamban ujjongok a szemlecsukásért, amikor felettem az Ő hangja szólal meg.

- Mit óhajt Miss White?

Ártatlanul, még az esés félelmétől heves szívdobogással pillantottam fel az arcára, és egy percig fel sem fogtam, hogy mit mond, és mi történik. Egy percig!

- Sportot űzöl abból, hogy az őrületbe kergess a hallgatásoddal? – szegeztem neki a kérdésem, mire egy hatalmas mosoly terült szét válaszul az arcán.

Szemem az arcán jártattam, miközben még mindig a karjaiban tartotta az imént még zuhanó testem, és látszólag esze ágában sem volt elengedni.

- A szüleid hívtak ide, előttük kell elmondanom, hogy mit állapítottam meg – magyarázza halálos nyugodtsággal.

Lehunytam a szemem, és ahogyan tanították, lassan elszámoltam egészen tízig, és meg merem kockáztatni, hogy talán még bárányokat is ugrattam.

- Én úgy utállak! – Leheltem erőt a végtagjaimba, és minden erőmet latba vetve kikecmeregtem a karjai közül.

Meg sem várva az orvos reakcióját kiabáltam le anyáéknak, hogy végeztünk, és nyugodtan jöhetnek fel, ugyanis egy másodperccel sem többet fogok eltölteni ezzel a pofátlan, okoskodó, nagyképű…

- Olivia Drágám, jól vagy? - simogatja meg a karom oldalról anya, mire feleszmélek, és zavarodottan megrázom a fejem.

- Szóval minden rendben van Mr és Mrs White. Holnap várom Oliviát a gipsz levételére.

Melyik részt hagytam ki?

- Köszönjük Dr. Morris. Holnap jelentkezünk.

Mindenki illedelmesen biccentett, anyáék már elálltak volna az orvos útjából, én pedig éppen feldolgoztam volna, hogy mi is folyik körülöttem, amikor Nate felém fordult, és a szobám felé bökött a fejével.

- Visszamehetnék? Bent hagytam valamit.

Kábultan pillantottam, és aprót biccentettem, majd mikor az orvos az ágyam felé indult megfordultam, és követtem a példáját. Lerogytam az ágyamra, és mintha ott sem lennék bambultam magam elé. Szinte száz százalékok biztos vagyok benne, hogy semmit sem hagyott a szobámban, mégis van egy olyan belső szédülés érzésem, ami megkérdőjelezi józanságom. Mit adott be, aminek ilyen hatása van rám perceken belül? Kényelmesen megkapaszkodtam az ágyamban, miközben egyre jobban éreztem, ahogy elvesztem az irányítást.

- Ma este tízig dolgozom, Olivia – hallottam meg a hangját a fülem mellett, de mire arra fordítottam a fejem már ott sem volt, én pedig az üres szobában pislogtam mielőtt erőtlenül terültem volna el rajta.

/Niall/

London a hangszigetelt ablakok mögött csöndben élte zajos életét, én pedig ezt előszeretettel néztem az konyhában lévő ebédlőpult mögül. Délután négy felé járhatott az idő, amikor megéreztem az éhség szavát, én pedig nem foglalkozva az órák által mutatott hamis idővel, csakis a biológiai, belső órámra hallgatva úgy éreztem, hogy pont itt az alkalom valami kiadós délutáni csemegéhez. Lassan sétáltam ki a szobámból a konyháig, és meglepő módon utam alatt egyetlen árva lélekkel sem találkoztam, és az egész lakásban csend honolt, holott a fiúktól ez elég szokatlan, főleg azt a tárgyat tekintve, hogy órákon belül jelenésünk van. Ilyenkor minimum azt kéne hallgatnom, hogy Zayn nem találja a hajzseléjét, Lounak elveszett a kedvenc csíkos pólója, vagy éppen Liamtől azt, hogy kussoljon mindenki, és nyugodjon le.

Lomhán nyitottam ki a hűtőajtót, és pillanatok alatt találtam is magamnak egy fél sült csirkét, egy kis tejet, majd pedig kinyitva a felső polc ajtaját, megleptem magam egy kis gabonapehellyel. A hónom alá csaptam minden zsákmányom, majd kitettem őket a konyhapultra. Pillanatok alatt feltöltöttem egy tálat tejjel, bele a müzlit, csirkét a mikroba, és amíg utóbbi szépen újra melegíti magát, én kényelmesen bekanalazom a müzlimet. Egy kanál kíséretében éppen hogy felfészkeltem magam a pult mögé egy bárszékre, amikor dúdolva megjelent a konyhaajtóban Harry.

- Étvágyat – vetette oda nekem lelkesen, én pedig bólintva elfogadtam jókívánságait, és nem is várattam tovább az ételem.

Harry lassan beljebb sétált, egy füzetet lökött a pultra, majd tőle szokatlan hevességgel tépte fel a hűtőajtót, és keresett valami étel után.

- Hol van a csirke? – Nézett hátra rám, mintha bűnös lennék, én pedig csak megvonva a vállam a fejemmel a mikró felé böktem.

Meg felezem veled, ha kell – mondtam, de legkevésbé sem érdekelt már az étel, éppen kíváncsian bámultam Harry füzetében található néhány sort.

„You're insecure,
Don't know what for,
You're turning heads when you walk through the door,
Don't need make-up,
To cover up,
Being the way that you are is enough”

- Ez mi? – Kérdeztem elfojtva mosolyom, miközben Harryt vizslattam a tekintetemmel.

- Ez? – Fordult felém a fiú kíváncsian, miközben a kezemben tartott füzetet nézi. – Ez dalszöveg – szögezi le végül azzal a ténnyel, amit amúgy is sejtettem.

- És mégis mire fel írsz te dalszövegeket? Ráadásul ilyen szart? – Képtelen voltam visszafogni a nevetésem, miközben magamhoz húztam a füzetet és dalolva olvastam el az első sorokat.

- Add ide! – tépte ki a kezemből Fürtöske a lapokat, és sértődötten pakolta át azokat a konyhaasztalra. – Ma Simon behívott minket. Nyilván, hogy lemezszerződést ajánljon, nem? A dalszöveg meg csak jött – vonta meg a vállát, majd mintegy előre gondolva becsukta a füzetet, hogy ne láthassa meg senki más.

Halkan csengett egyet a mikró. Reményteljesen kaptam felé a tekintetem. Itt az idő.

- De nagyon optimista vagy! Szerintem leginkább azért hív be, hogy költözzünk ki, és vége van a közös munkának, hiszen szépen kiestünk a X-faktorból – sétált be az étkezőbe immár Liam is, majd kényelmesen letelepedett mellém a pulthoz. – Van valami kaja? Majd’ éhen halok.

Úgy érzem semmit sem fogok már enni abból a csirkéből, és boldog lehetek, ha egy darab csont jut.

- Ja, hát ez nem így fog történni – zárta le a lemezszerződéses témát Harry, majd mindannyiunk boldogságának kielégülése felé, a mikró felé nyúl, hogy kivegye az immár forró csirkét.

Percekig csönd volt, néztem, ahogy Harry hármunk elé emeli az én fél fogamra sem elég húst, tányérokat kapunk, majd egyszerre vetettük rá magunkat, és összesen hat mohó kéz lepi el szegény áldozatot. Akaratlanul is elgondolkozom azon, amit Harry mondott, mert tényleg mi van, ha lemezszerződést kapunk, és nem oszlik fel a banda? Persze eddig nem gondolkodtuk ilyenen, hisz annyira összeszoktunk, és annyira más még körülöttünk minden, hogy nem érezzük úgy, hogy a fejünk felett lebegne az a bizonyos végzetes kard. De ahogy fogynak az interjúk, és a kisebb fellépések, és ahogy csökken a tehetségkutatóbeli kiesésünk visszhangja, úgy érezzük mi is egyre jobban, hogy egy utazás véget ért, és mindannyian visszatérünk oda, ahonnan anno elindultunk. Visszakapjuk a régi életünket abból az időből, amikor senki nem ismert, és csak normális srácok voltunk. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok után felüdítő egy olyan optimista képzelgés, hogy sosem kell, hogy eljöjjön a One Direction vége, együtt dolgozhatunk, és elkészül életünk első lemeze. Ez olyan dolog lenne, amit képtelen lennék elhinni, vagy akár bárkinek is megköszönni, és azt hiszem egy életen át tartó boldogságot éreznék még akkor is, amikor nem eszem.

- Mit dúdolsz, Niall? – Rántott vissza a valóságba Liam kíváncsiskodó hangja, én pedig azon kaptam magam, hogy csak piszkálom a húst a tányéromon, közben pedig egy kialakulóban lévő dallam játszódik le újra és újra a fejemben.

- Nem tudom, ostobaság. Harry hibája, mert ilyen hülyeségeket mutat nekem – legyintettem az étkező másik oldalán lévő füzet felé, Liam pedig egyből arra kapta a fejét, Harry pedig engem nézett gyilkolni vágyó tekintettel.

- Mi van a füzetben?

Liam kíváncsisága kielégíthetetlen, és így Harry nem érte el a célját. Ó, igenis minden bandatag látni fogja azokat az édes kis sorokat.

- Niall te halott ember vagy! – Bökte meg a mellkasom Harry indulatosan, mire elnevettem magam, és újra dúdolni kezdtem.

Éreztem, ahogy Liam felkelt mellőlem, felpillantva pedig már magamban kacagva láttam, ahogy Liam mosolyogva olvassa a sorokat.

- Melyikőtök nyúlta le már megint a hajzselémet? – Üvöltötte át Zayn a lakást a legerősebb, leghangosabb hangszínével, amire mindannyian összerezzentünk. Kezdődik. – Louis Tomlinson!

- Ja, fogd rám Malik! – Jött az ideges válasz, és végre ott tartunk, amit hiányoltam.

Ezek azok a pillanatok, amik hiányoznának, és így, hogy most itt vannak az életemben, nem érzem a szétesés hangulatát, sem azt a félelmet, hogy vége van valaminek. Ha holnap szét is esünk, a mai nap, még biztos az életünkben.

Összepakoltam az üres tányérokat a pultról, és kedv hiányában egyszerűen a mosogatom helyeztem őket, majd lesz valaki, aki átpakolja a mosogatógépbe. Eltakarítottam az ételmaradékokat, töltöttem magamnak egy pohár narancslevet, és a konyhaasztalnak támaszkodva figyeltem az eseményeket a házban.

- Na jó, rohadtul nem vicces, úgyhogy adjátok elő, azt a rohadt hajzselét – lépett elénk Dj Malik egy szál alsógatyában, ami a lányokkal ellentétben ránk nem volt olyan hatással, sőt…

- Zayn nyugodj már le, senki nem lopta el, gondolkodj hol hagytad, vagy kifogyott-e. Louis te meg nagyra értékelném, ha felvennél egy zoknit. Egyébként meg mindenki kussoljon! – Dobta le idegesen a füzetet Liam, majd mikor beállt az a bizonyos egy másodperces csönd, amiért könyörgött felém, és Harry felé fordult. – Jó ez a szám.

- Szám? – Vonta fel a szemöldökét Harry, és felvette az írását a földről miközben átfutotta a sorokat. – Te számot csináltál belőle?

Kíváncsian vettem ki a kezéből a füzetet, amin immár nem csak Harry kézírása díszelgett, hanem Liam mellé rajzolt kottaféleségei, a zenei alap, amiket soha sem értettem, hogyan képes megérteni. Igazából nekem már maga kottaírás, hangjegyolvasás is nagy dolog volt, az meg feldolgozni sem tudtam, hogy Liam hogyan képes egyszer hallott dalt egy pillanat alatt a fül érzékelhetőségéből a szem által látható, és olvasható dolgot teremteni.

- Igen. Egyszerűen a szöveghez illesztettem azt a dalt, vagy hangsort, amit Niall énekelt.

- Honnan tudtad, hogy ezt énekelte? – Következett az ésszerű kérdés, mire én még mindig nem tudtam reagálni, csak néztem a „dalt”.

- Nem tudom, egyszerűen kijött hozzá a szöveg – vonta meg a vállát Liam, és ekkora már mind az öten azt az egy átkozott füzetet néztük.

Zayn megpróbálkozott a hieroglifák megfejtésével és énekelt, Louis, Harry és én pedig csak néztük, és nem értettünk belőle semmit.

- Kiről írtad a dalt? – Bukkant fel az első olyan kérdés, ami az én csőrömet is igen piszkálta, úgyhogy fellestem a szövegből, hogy Harry arcát láthassam, ahogy elmondja, hogy…

- Senkiről – vágta rá, és kikerült az ötösünkből, hogy a konyhán át a szobája felé vegye az irányt.

- Igen? És ennek a senkinek Olivia White a neve?

Öt néma fiú, dermedt csönd, és Harry, aki megdermedt az ajtóban. Éhes lettem.

/Olivia/

Lehet, hogyha ezért elkapnak, soha a büdös életben nem tehetem ki a lábam a házból. Sehova. Nem megyek táncolni, nem lesz szórakozási lehetőségem, és abban is biztos vagyok, hogy a nyári szünetem egész ideje alá képes anya, vagy apa találni nekem valami hihetetlen izgalmas munkát.

Persze, foghatnám az orvosra, aki szó szerint megzsarolt, sőt benyugtatózott, mert hogy más nem fejt ki ilyen erős hatást, az száz százalék. Utálom ezt az egész országot, ezt a lábsérülést, az időjárást, és ó, majd’ elfelejtettem, a One Directiont.

Valahol a portánál elcsórtam egy mankót, és pontosan öt perccel az után, hogy kiszálltam a taxiból, és elengedtem azt, itt sántikálok a hatalmas kórház egyik szárnyában, remélve, hogy van fogalmam arról merre is kell menni, hogy megtaláljam az orvosomat. Bár este fél tíz van, az egész épület pontosan úgy nyüzsög, mintha csak reggel tíz óra lenne. Sérültek mindenhol, és volt szerencsém elhaladni a sürgősségi mellett is, ahol szebbnél szebb sérülések sora tárult fel előttem.

Nővérek, ápolók és orvosok rohannak el mellettem váltogatva egymást, de eddig egyiknek sem volt sem ideje, se hajlandósága arra, hogy megálljon, vagy akár csak lelassítson mellettem. Morgolódva, és leginkább egyedül kellett tovább bicegnem, míg végül egy kétszárnyas ajtó fel nem sejlett előttem. Reményteljes mosoly terült szét az arcomon, ahogy elolvastam a „SEBÉSZET” feliratot, és már előttem lebegett a kép, ahogy két lábamon, szépen kisétálok az épületből, és magam mögött hagyhatom ezt az egész őrültséget. Apró ugrásokkal közeledtem az ajtó felé, ahol gyanúsan nem mozgott senki, amikor egy nővér szökkent elém a semmiből. Ijedtemben hátrakaptam a fejem, és csak egy pillanat kérdése volt, hogy sikerült-e megtartanom magam a mankókkal, vagy pedig inkább eltöröm a másik lábamat is.

- Elnézést kisasszony, de a sebészet zárva van, nem mehet be – emelte elém a kezét azzal a műmosollyal, amit eddig csak stewardessektől láttam, és éppen megfogná a karom, hogy elvezessen, amikor kihúzom magam, és megfeszítem minden végtagom. Igencsak a türelmem végén járok lassan.

- Hogy mondja? Időpontom van.

- Az lehetetlen, ugyanis a sebészet csak este hatig volt elérhető, így sajnos várnia kell holnap kilencig.

- Megölöm – sziszegem a feliratot bámulva, és hagyom, hogy a nővér segítsen megfordulni az ellenkező irányba, és elmenjek.

Csendben bicegek mellette, elhaladunk a nővérpult, a büfé előtt, miközben tekintetemmel a folyosót pásztázom, hátha meglátom valahol Nate-et és kitekerhetem a nyakát, amikor meghallom a hangosbemondót.

- Doktor Hollart kérjük a hármas műtőbe. Doktor Hollart kérjük a hármas műtőbe, köszönjük!

Felcsillan bennem a remény, és magamtól nem megszokott módon, villámgyorsan összekovácsolok egy tervet a fejemben. Visszapillantok egy pillanatra a nővérpult felé, ami üresen áll, majd a mellettem sétáló fiatal segítőre mosolygok.

- Köszönöm a segítségét, a szüleim már ott vannak – bökök egy idősödő pár felé a fejemmel, mire a nő egy kérdés nélkül, mosolyogva bólint és elsétál abba az irányba, amerre eddig is tartottunk.

Várok pár másodpercet, míg eltűnik előlem, majd megfordulok, és amilyen gyorsan csak tudok, a nővérpulthoz „futok”. A filmekben az ilyen esetekben mindenki körbenéz, és ellenőrzi, hogy nézik-e, ami szerintem a leggyanúsabb dolog, úgyhogy csak egyszerűen felnyitom a pultot, és besétálok a telefonig. Mondjuk már magában az is szánalmas, hogy filmekből próbálok ihletet meríteni ahhoz, hogy hogyan verjek át egy egész kórházat, ami azt hiszem, már bűncselekménynek is számít. Nos, ha ez majd még hozzátesz ahhoz a tényhez, hogy elszöktem otthonról, az egyetlen barátnőmnek mondható személyt kértem meg, hogy feküdjön az ágyamba, mintha én lennék csak azért, hogy még ma leszedjék rólam ezt az idióta gipszet, akkor elég rosszul áll a szénám. Immár kissé remegő kézzel emeltem a telefont a fülemhez, majd egy nyugtató mély levegő után hatalmasat nyeltem, és lenyomtam a ki hangosítás gombot.

- Doktor Morrist kérjük a sebészethez. Doktor Morris sürgősen kérjük a sebészethez, köszönjük!

Remegve tettem le a telefont, majd amilyen gyorsan csak tudtam próbáltam elhagyni a pultot. Óvatosan visszaillesztettem a felnyitható deszkát, és elugráltam a legközelebbi székig, és vártam a csodát. A szívem hevesen dobogott az izgalomtól, és képtelen voltam megállni, hogy ne azt lessem látott-e valaki, néz-e felém gyanúsan valaki. Nyirkos tenyerem a felsőmbe töröltem, és próbáltam szabályozni a légzésem, hogy minél normálisabban nézek ki, ne pont úgy, mint aki most gyilkot meg valakit, és azt próbálja eltusolni. Ez viszont még nehezebben ment, ahogyan megláttam Nate-et már utcai ruhában közeledni a nővérpult felé, miközben láttam az arcán, hogy értetlenül vonja össze a szemöldökét. Pillanatok alatt felpattantam, és nem foglalkozva azzal, hogy hol vagyok vettettem felé magam üvöltve.

- Te barom! Te idióta seggfej! Komolyan mondom, hogy nem érdekel, hogy beszélek az orvosommal, ha ez egy ekkora tapló, idióta… - ütöttem volna a mellkasára idegesen, amikor elkapta mindkét kezem, és leszorította azokat.

- Te mondtad be a nevem a hangosbemondóba? – Jártatta szemét az enyémeim között, mire én az idegtől remegve némán bólintottam.

- Te bolond vagy, ha elkapnak, ezért te nagyon… - kezdett bele komolyan, miközben láttam, hogy elismerő mosolyt próbál elfojtani, és szemei csillognak.

Bár lehet, hogy én voltam ennyire büszke saját magamra, és azok az én szemeim voltak, és az én mosolyom.

- Mi lenne, ha befognád, hogy ne kapjanak el, és csak szimplán bevinnél valahova, ahol tudunk beszélni? – Kérdeztem visszafogott dühvel az arcához közel, mire végre bólintott, elengedte a kezem, és a sebészeti ajtó felé vezetve tűntünk el a kíváncsi szemel elől.

Annyira jó vagyok!

- Miért adtál nekem nyugtatót, miért hívtál ide, ha nem is vagy itt, és egyáltalán én miért vagyok itt? – Szegezem neki a tucatnyi kérdések egy részét, miután segített felülnöm a kezelő asztalra.

- Feküdj le.

- Nem! Először válaszokat akarok! – szögeztem le, és nem tűrtem ellentmondást, vagy hallgatást.

Nate letettem a kezében lévő hatalmas üvegszemüveget, ami igencsak hasonlított egy búvárszemüvegre, majd hatalmasat sóhajtva felém fordult. Két kezével megtámaszkodott a fehér műbőrrel borított ágyon, majd rám emelve barna tekintetét magyarázatba kezdett.

- Nyugtatót adtam, mert a szüleid nem azért hívtak fel, hogy megvizsgáljalak, hanem azért, mert nem pihentél egy órát sem, és aggódtak érted, megkértek, hogy csillapítsalak le. Ide hívtalak, mert segíteni akarok még úgy is, hogy nem érdemled meg, úgyhogy most leszedem a gipszed. Melleslegnem tíz előtt tíz perccel vártalak ide, ezért nem találtál. Már mentem volna.

- Az istenért, mire számítottál, miután altatót adtál be? Aludtam, csessze meg!

- Akkor leszedhetem? – mutatott a gipszre figyelmen kívül hagyva sértődésem, én pedig bólintottam.

Utasítására végigfeküdtem az asztalon, és figyeltem őt, ahogy felveszi a szemüveget, előszedi a flex szerű gépet, ami fülsüketítő zajjal életre kel, majd azt nekiszegező a gyönyörűen összefirkált gipszemnek, és lassan lefejti a lábamról.

Sziasztok!

Hihetetlen nagy szeretettel szeretnék megköszönni minden egyes szót, amit írtatok nekem, azt, hogy olvastok és támogattok. Mostanában sok mindennel szenvedek a suli mellett, szóval, amikor megláttam, hogy nyolc kommentár is ékesíti a fejezet alját, azt hiszem, madarat lehetett volna velem fogatni. :D
A válaszaimat megpróbálom még a mai nap folyamán odapótolni a tieitekhez, de legkésőbb holnapra már készen leszek velük. :)
Ez a mostani fejezet kissé rövidebb lett, kérlek nézzétek el, majd megpróbállak Titeket kárpótolni!

Csók néktek!

"You're impossible to resist"

Fájt. Ez nem az a kellemes fájdalom volt, sem pedig az, amibe belehalok. Nem lehetett gyógyszerrel elmulasztani, de ha okosan csináltam, nem sikítottam a szúró, feszítő érzéstől. Elgondolkozva, azt hiszem, soha életemben nem éltem át ilyen fájdalmat, aminek az impulzusától már az első pillanatban kicsordult a könnyem. Talán maradhatott volna az a gipsz.

- Aú, aú, aú – sikítottam többedjére is, és minden kedvességem, rámenősségem, és otromba, bunkó kifejezésem latba vetetettem, hogy Nate el ne vegye kezét a lábam alól, mert már egy mozdulata is olyan fájdalmas hatással volt rám, hogy úgy éreztem, képtelen lennék elviselni egy újabb lavinát. – Meg ne merészelj mozdulni! – Ordítottam rá szegényre magamból teljesen kikelve, miközben szemem leszorítva hajtottam vissza a fejem a vizsgálóasztalra.

Franc se gondolta volna, hogy ilyen fájdalommal jár, ha az embert megszabadítják a végzetét jelentő gipsztől. Most, hogy megtudtam mivel is jár a gipsz leszedése, nem vagyok biztos benne, hogy megéri az áldozatot, így erősen el kell gondolkodnom rajta, hogy valóban be akarok-e kerülni arra a táncművészetire, vagy elegendő lesz egy sima tovább tanulási lehetősége bármelyik egyetemen az országban. Egy pillanatnyi fájdalommentes légkörre volt szükségem ahhoz, hogy belássam, ezek a gondolatok csakis azért fordulnak meg a fejemben, mert elvakít a vörös köd, amit a lábam szúró érzete okoz. Fájdalmasan összeszorítottam a szám, és csakis a tiszta gondolkodásra fókuszáltam, arra, hogy ha innen kikerülök nem lesz többé fájdalom az életemben, vagy ha mégis, fele ennyire sem fogja megrendíteni a kis lelkem.

- Olivia nem tudom meddig szándékozol így lenni, de neked is, és nekem is mennem kell majd egyszer csak. Muszáj megmozdulnunk, a fájdalom csak így fog elmúlni – törte meg a kedves csendet Nate türelmetlenkedő hangja, amire most a legkevésbé sem volt szükségem.

- Leszarom, akkor nem mozdulunk. Így fognak ránk találni holnap, Nate! - Toltam fel a felsőtestem villámgyorsan, miközben remélhetőleg a leggyilkonivágyóbb tekintetemet meresztettem a férfira. – Tudod te mennyire fáj?

- Igen, van sejtésem – biccentette oldalra a fejét kedvesen, és a helyzethez mérten váratlan higgadtsággal kezdett el magyarázni. – Nem használtad az izmaid, így egy kicsit rossz érzés, de kellő mozgással el fog múlni.

- Most múljon el – görbült le a szám, és bár a tizennyolcadik életévem taposom, kevés választott el attól, hogy a hisztim jeleként le ne gördüljön, egy öt éves szintjével felérő lelki könnycsepp az arcomon.

Nem tudom, hogy a könyörgésem hatotta-e meg, vagy pedig hogy látta szenvedő arcom, de nem firtatta tovább a megmozdulás kérdését, egészen addig, amíg egy idegen hangot meg nem hallottunk a bejárati ajtó felől.

- Hahó, van itt valaki?

- Olivia, tedd a szádba a csuklód!

- Mi van? – Kérdeztem vissza ledöbbent értétlenséggel bámulva rá.

- Csak csináld!

Nincs reális magyarázatom arra, hogy miért csináltam azt, amit kért, és arra sincs, hogy miért nem öltem meg rögtön a következő pillanatban, ahogy feleszméltem a sokkból. Nate ugyanis abban a percben, ahogy látta, hogy a csuklóm a számban fogta magát, és egy mozdulattal ráemelte a lábam a karjáról az asztalra, ezzel olyan fájdalomküszöböt súrolva a bensőmben, ami egyből ráébresztett arra, hogy miért volt szükség a tömött szájra. Sikolyom elnyelte a harapásnyomokkal tarkított alkarom, és míg én a saját bajommal voltam elfoglalva Nate eltűnt a szemem elől, ezzel esélyt sem adva arra, hogy megsemmisítsem. Könnyes szemmel pislogtam fekve, miközben immár két kézzel markoltam az ágy szélét, és minden erőmmel a fájdalom érzetének eltörlésén fáradoztam. Amíg meg nem mozdítom újból szerencsétlen végtagom, semmi bajom sincs, és mostanra csöppet sem borzaszt el a gondolat, hogy fél lábbal éljem le az életem. Bármit, csak a fájdalmat ne.

- Mennünk kell, különben engem kirúgnak, te pedig akárhogy sikíthatsz, senkit sem fog érdekelni – jelent meg mellettem az orvos, és egyik kezébe kapta a táskáját. – Segítek felállni, és egy tolókocsiban ki tudlak juttatni, csak bírd ki csöndben.

- Ez esetben viszont adj egy darab anyagot, amire ráharaphatok, meg valami fájdalomcsillapítót.

Beláttam, hogy nincs értelme makacskodnom, mert vagy itt hagy, és akkor semmi esélyem sem marad a túlélésre, vagy pedig kirángat az épületből az ellenkezésem ellenére, az pedig semmiképpen sem lenne kellemes élmény, és csak még jobban megjárnám.

Talán egyszerre szerencse és tudás kérdése is volt, hogy észrevétlenül siklottunk ki a lezárt területnek számító sebészeti osztályról, onnantól pedig nem érdekelt, hogy ki mit gondolhatott a folyóson, amikor elhaladtunk mellettük. Én, aki egyik lábamon combig feltűrt nadrágban ültem sírva, egy rongyot rágcsálva a számban, amely a nyáltól már egy külső szemlélőnek is gusztusos látványt nyújthatott, miközben elfehéredő ujjpercekkel markoltam a karfát, valamint a laza viseletű vidám férfi, aki mosolyogva, kezében egy orvosi táskát tartva tolt mind előrébb.

Nem láttam előre a holnapot, és amikor kidolgoztam a szökési tervem, odáig nem jutottam el, hogy mi lesz, ha lekerül a gipsz, átveszem a helyem az ágyamban, és reggel felkelve a szüleim meglátják, hogy hűlt helye maradt a fehér csúfságnak. Nem mehettem haza, vagy pedig ha mégis ezt az opciót választanám, nagyon korán el kell hagynom a házat, és azt hazudni, hogy mihamarabb túl legyek rajta, hajnalban érkeztem a kórházhoz. Nem hazudnék nagyot.

- Nate nem vihetsz haza – suttogtam miután kiértünk a friss levegőre a londoni éjszakába és kivettem a számból az undorító anyagot.

A számat elhúzva dobtam azt oldalra a székben, hogyha a sors úgy hozza, akkor ki tudjam dobni. Reméltem, hogy nem kell még egyszer átélnem azt a fájdalmat, szóval nem fogom megmozdítani a lábam, akármi, vagy akárki kényszerít.

- És akkor hova vigyelek? Barátnő? Iskolatárs?

- A barátnőm éppen az ágyamban alszik otthon, hogy én most itt lehessek – világosítottam fel, és reméltem, hogy megérti mibe kevert bele, és hogy miatta vagyok ilyen hülye.

- Nem hiszem, hogy orvosként ezt támogatnom kéne.

- Ja, hát szerintem azt sem kellett volna, hogy titokban berendelsz ide, hamis ígéretekkel csábítva – morogtam, miközben a lehajtottam a fejem és a filmben látott, ott egyszerű mozdulatoknak tűnő manőverrel megfogtam a tolókocsim kerekeit, és meghajtva azokat az egyik kuka felé irányítottam, több-kevesebb sikerrel.

- Levettem a gipszet, nem? – Kerülte meg szerencsétlenkedő lényem, és kikapva a kezemből a nedves anyagot a kuka felé lépett, és kidobta. Könnyű annak, akinek mindkét lába teljesen ép.

Sóhajtva dőltem hátra a székben, és karba fontam magam előtt a kezeim. London hangosan élte életét, kocsik százai hajtottak el mellettünk, dudálásokkal, fényekkel tarkítva az éjszakát. Fejemet hátrahajtva néztem fel az Angliától szokatlan felhőmentes égre, ahol most csillagok milliói ragyogtak fényesen, ezzel is kissé megnyugtatva felhevült lelkem. Még csak most éreztem meg, hogy nincs az az esőszagú, kissé hideg idő, sőt, éppen ellenkezőleg, egész kellemes volt így éjféltájban a szabad levegőn tartózkodni. Apró mosoly játszott az ajkaimon, amikor a szellő meglibbentette a hajam, és mélyen magamba szívtam London illatát.

- Jól vagy? Kicsit furcsa a hangulatingadozásod, hisz nem kétséges, hogy az előbb, még megöltél volna, most pedig mosolyogsz.

Halkan felnevettem, majd pillantásom meztelen lábamra siklott, ami most látszólag nyugodtan, egészségesen, nyugodtan feküdt a széken, valamint a tolókocsi alján található kis támasztékokon, sunyin elhallgatva, hogy bármelyik pillanatban újra éreztetheti velem, hogy uralja a testem, és csak egy mozdulatába kerül, hogy a földre kényszerítsen. Undorító egy módon viselkedő láb.

Rettenetes, hogy csak akkor becsülünk meg valamit, amikor elveszítjük, hiszen egészen addig a pillanatig természetesnek tűnt a léte. Azt hiszem, jelen pillanatban mindent megadnék azért, hogy a lábaimra állhassak, és táncolni mehessek.

- Tudom hova menjünk – pillantok fel az előttem álló, felvont szemöldökű orvosra, aki eme felszólalásomra kiszedte mindkét kezét a zsebéből, és kérdőn mered rám.

- Merre?

/Louis/

Képtelen voltam aludni, így csak a nappaliban ültem ölemben egy pohár kólával, és bármiféle értelmi reakció mutatása nélkül bámultam a tévét, miközben egyetlen képkockáját sem láttam a filmnek, ami ment. A délután történtek valami összefoglaltak bennem, aminek nyomán felmerült bennem a kérdés, hogy vajon létezik-e az a bizonyos véletlen, és ha igen, akkor mi alapján választja ki az áldozatait? Általában nem csak egy fél szerepel a szituációban, szóval talán a „Véletlen” tudja, hogy az egyiknek szenvednie kell, hogy a másiknak kedvezzen? Valami célja van azzal, hogy megtörténik velünk? Vagy nincs is véletlen, se sors, és egész egyszerűen így alakult az életünk?

Apró történések tömkelege történt már meg velem az életem során, és mindegyik kis részlet adott hozzá a kirakóshoz, aminek a végén egy egész kerekedett ki, aminek vagy jó vége lett, vagy pedig számomra nem túl pozitív végeredmény. Ilyen apró részlet volt, amikor eldöntöttem, hogy jelentkezem az X-faktorba. Amikor elkezdtem próbálni a dalomat, amit majd elő fogok adni, majd pedig az az apró momentum, amikor bár már a kapuban álltam, és éppen a sorba álltam volna, hogy meghallgassanak, egy pillanatig elbizonytalanodtam, hogy nem illek ide, mégis megfordultam, és énekeltem. Apró momentum volt, amikor a zsűri bólintott, és visszahívtak az élő showba. Énekeltem, és tovább jutottam, egy banda része lettem. Együtt mentünk előre, végül mégis kiestünk, de mindezek ellenére lett az a kerek egész a részletekből, hogy mi vagyunk a One Direction, akik lemezszerződést kaptak Simon Cowelltől. Szóval ez véletlen? Sors, vagy simán élet?

Vannak szituációk, amikor apró képkockák állnak össze, események, személyek fonódnak egybe, és előttem derül fény mindenre, egyszerre jövünk rá a titokra, és akkor akkora a sokk, hogy képtelen vagyok szájtátás nélkül felfogni az eseményt, Zayn képtelen nem rázni a fejét és ismétlésre sarkallni a férfit, Niallt nem tudja abbahagyni a nevetést, Liam látszólag nyugodtan, mégis hitetlenkedve vonja fel a szemöldökét, Harry pedig teljesen leforrázva mered maga elé. Igen, ez volt az a pillanat, ami pontosan ma történt meg velünk, és a hajnali órákig nem sikerült választ találnom a kérdésre. Véletlen?

(Hét órával ezelőtt…)

Nyolc perces viadallal sikerült mindig úgy lökdösnünk egymást, hogy végül meg lett a három győztes, akik elfoglalhatták a kanapé ülő részét. Egy harapásnyommal, egy sípcsonton rúgással, és ezernyi lila folttal lettem gazdagabb, mire sikeresen kilöktem Zaynt a helyéről és leülhettem a kanapé bal szélére. Megérte a sérüléseket, végre elégedett mosollyal az arcomon ülhetek végig egy megbeszélést, miközben van biztos helyem, és nem kell a karfán görnyednem. Nem tudom, hogy Simon végignézte-e a rivalizálást egy ülőhelyért, és ha igen, akkor átfutott-e az agyán, hogy talán nem kéne egy rakás agyatlan ötévesre pazarolnia az idejét, pénzét és tehetségét, de amikor mind az öten elterpeszkedtünk a kanapén, ő már ott ült az asztala mögött, és félig felvont szemöldökkel, félig hitetlen arckifejezéssel nézett ránk. A többiek is felismerték a helyzetet és pár pillanatig néma csönd uralkodott a szobán, és szemháborút folytattunk, amolyan puccs félét, hogy értse, ilyenek vagyunk, de tudunk viselkedni és kezelni a szituációt, ha esetleg nem kirúgásról lenne szó.

Már az értünk küldött limuzin is kettős véleményt alakított ki a csapatban, hisz Liam leginkább reálisan a temetési stílushoz hasonlította, azaz itt a vége a One Directionnak, de mégis Simonról van szó, megadja a módját, hogy végünket vessen. Ezzel szemben Harry mosolyogva pattant be, és nem átallott meginni ünneplésként egy pohár pezsgőt sem, hiszen szerinte, idézem: „Ez az első lépés a sztárrá válás felé, Simon pedig tudja, hogy hozzá kell szoktatnia minket, hogy mindenünk meg van.” Így elfogyott az a pezsgő, még ha ezt egyedül is kellett eltüntetnie. Így leginkább fogalmunk sem volt arról, hogy mi is fog történni, amikor elérjük az irodáját, de azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy legtöbben már azon gondolkodtunk, hogy hogyan mondjuk majd el a családunknak, hogy ennyi volt. Harry zajongását leszámítva csendben telt az út, és senki nem szólt egy szót sem, mindannyian magunkba mélyedbe, tekintetünket lesütve néztük a gumiszőnyegeket.

Ezzel szemben az irodában lerendezett „komoly viselkedés” igencsak megmutatta, hogy semmi sincs a legnagyobb rendben, megőrülünk a várakozástól, és attól, hogy nem tudjuk mi vár ránk az életben, és hogy a jövőnk nagyjából húsz percen múlik. Izgatottak vagyunk, idegesek, és ordibálás híján az agresszióban éljük ki a frusztrációnkat.

- Khm… Végeztetek? – Köszörülte meg a torkát a média mogul, mi pedig továbbra is némán meredtünk rá bármiféle jel nélkül, vártuk az ítéletet. – Jól van – válaszolt saját kérdésére, majd kitolta maga alól a széket, lefogta nyakkendőjét, és lazán előre sétált, hogy szemben álljon velünk, és nekidőlhessen az asztalnak.

Sütött belőle, hogy élvezi a hatalmat, azt, hogy az idegeinkkel játszhat, és pontosan tudja azt is, hogy nem veszíthet.

- Tudom, hogy elég nagy trauma volt nektek az X-faktor elvesztése, de ahogy látom – emelkedett fel mindkét szemöldöke – egész jól kezditek viselni. Az itv2 sorra kapja a tehetségkutató műsor óta a különböző leveleket, és itt nem egy-két levélről beszélek, hanem több tízezrekről, hogy valahogyan hozzunk vissza titeket a showba, esetleg egy saját műsorral, lemezszerződéssel, vagy pedig azzal, hogy állandó fellépéseket szervezünk nektek az X-faltorban előadott dalaitokból. Imád titeket Anglia, amit meg is tudok érteni, és amit nagyon jól csináltatok akaratotokon kívül is az az, hogy megfogtátok a nőket. Egy évestől egészen a negyven évesig, és ez tökéletes, így hát – lökte el magát az asztaltól, hogy megkerülje azt, ezzel is idegtépően hosszúra nyújtva a csendet. Az asztala mögé sétált, és az egyik fiókból elővett egy összetapasztott papírtömeget. – Így hát lemezszerződést ajánlok nektek, amellyel megkötlek titeket egy időre, de biztosak lehettek benne, hogy a csúcsig repítelek titeket!

Azt hiszem, onnantól, hogy „lemezszerződést ajánlok nektek” nem hallottam semmit, csak a végén láttam azt a boldog elégedett mosolyt Simon arcán, és próbáltam feldolgozni, hogy húsz évesen nem kell tovább a főiskolán dolgoznom, nem kell tanulnom valami olyat, amihez az sem biztos, hogy jól fogok tudni érteni, és egyszerűen csinálhatom azt, amit szeretek már kisiskolás korom óta. Énekelhetek, ez a munkám, van, akiket érdekel, és addig, amíg szeretem ezt csinálni, amíg van, akinek tetszik, nem érdekel milyen negatívumokat kapok. Egy olya lehetőség nyílt meg előttem, amit a négy másik legjobb barátommal teljesíthetek be. A gondolatra hatalmas mosoly terült szét az arcomon, és a fiúkkal egyetemben pattantam fel, hogy letámadjam Simont a hálámmal. Ezernyi ötlet és gondolat ötlött fel bennem, láttam magam előtt, ahogy felénekeljük a dalokat, ahogy megszületnek azok a dalok, az együtt töltött napokat, a munkálatokat. Abban a pillanatban, azt hiszem nem létezett a Földön nálam boldogabb ember.

/Harry/

Ja, és bennem nem bíztak. Majd ki leszünk rúgva, mi? Lemezszerződésünk van! Lemezszerződésünk! Egy pillanatig, amikor kiejtette a száján a szavakat, azt sem tudtam, hogy ugráljak örömömben, kiáltsak, verjek meg valakit, vagy fussak nyolc kört a tömb körül, hogy levezessem a hirtelen felszabadult temérdek endorfint. Akkor még sem volt olyan hülyeség megírnom azt a dalt, és bár egy napig én voltam a csapat bolondja, megérte.

Simon szétosztotta a szerződések azon részét, amit át kell olvasnunk, és a szüleinkkel aláíratni, valamint megbeszélni minden egyes részletet, hiszen készen áll a javaslatokra. Boldogságtól, és egy kis pezsgőtől ittasan ültem le a kanapéra, és a lapokra meredtem. Percekig tanulmányoztam őket, olvastam, de amikor felnéztem Simon hívó szavára, egyetlen szóra sem emlékeztem, fogalmam sem volt, hogy mit olvastam, csak egy szó lebegett a szemem előtt, ami már előre elvette az eszem minden más történéstől a nap folyamán, és képtelen leszek már normálisan viszonyulni bármihez.

- Szóval, ha készen állunk a szerződésre, amit úgy érzem a visszajelzésetekből, hogy elfogadni készültök, egy pár perc erejéig a munkába ásnám magunkat – kezdte tárgyilagosan, mire mindannyian elhallgattunk, és sejtések híján kíváncsian pillantottunk Simonra. – Mivel induló csapat vagytok, rajtam kívül szükségetek van további szponzorokra, egy remek marketing és PR csapatra, azaz egy konkrét menedzsmentre. Nagy szerencsénkre éppen pár hete érkezett a világ legjobbja országunkba, és a cége, valamint a férfi személye is elvállalta a Ti lökdöséseteket a hírnév felé.

Értetlenül meredtünk rá, mire felpattant az ajtó, és egy férfi lépett be rajta, nekem cseppet sem ismerősen. Mivel nem foglalkoztatott a jelenléte, tekintetem visszavezettem Simonra, aki mosolyogva köszöntötte a vendéget, és leültette az asztalához, amíg befejezte a beszédét. Az egyetlen aggodalomra okot adó reakció az Zayn-é volt, aki hápogva vette a levegőt, mintha valamit félrenyelt volna, így kérdőn nézte felé, és gyengéden, vagyis véleményem szerint gyengéden a hátára csaptam.

- Jól vagy haver? – suttogtam érdeklődve, mire ijedten kapta rám a tekintetét, és két szót lehelt válaszul.

- A férfi – nyílt el a szája elhűlten, én pedig ismét egy pillantást vetettem a pasasra. Fel-le jártattam a tekintetem az arcán, de akárhogyan erőlködtem, nem tűnt ismerősnek, így a bandatag reakcióját sem tudtam mire vélni.

Megvontam a vállam, majd elvéve Zayn hátáról a kezem Simon felé fordultam.

- Szóval gyerekek, akivel mostanában elég sok időt fogtok tölteni nem más, mint Bryan White – intett hátra a férfinak, de a mai napon már a második sokként érő hír jutott el a tudatomig.

White?

/Zayn/

- Elnézést, el tudná ismételni a nevét?

/Louis/

Mi van?

/Liam/

White? Bryan White? Ez érdekes lesz…

/Niall/

White? Mint Olivia White? Az a White? Ó, istenem… Ilyen mókás délutánom is régen volt.

/Olivia/

Tisztelem Nate-et azért, amiért a nem rövid távon elkísért a célig, amit kinéztem magamnak, ráadásul úgy, hogy nem is kérdezősködött az okról. Furcsa, hogy ilyen kedves velem a kirohanásaim után is, főleg, ha azt is figyelembe veszem, hogy olykor ő is úgy viselkedik, hogy meg tudnám fojtani. Ami a leginkább érdekel azaz, hogy miért tesz meg nekem ennyi mindent főleg úgy, hogy nem is ismer, én pedig miért hagyom rávenni magam ezen ostobaságokra úgy, hogy én sem ismerem a férfit. Utóbbira létezik egy egész reális válasz, amely kimeríti jellemem legfőbb szempontját, miszerint rendszeresen követek el hibákat, gondolkodás nélkül megyek bele dolgokba, ha úgy ítélem meg nekem az jó lehet. Sőt, lényegében nincs is megítélésem mielőtt rábólintanék a dolgokra, az ösztöneimre hagyatkozom, gondolkodás nélkül csinálok dolgokat, mondok ki válogatlan sértéseket, és csak később érzem, hogy valamit rosszul csinálhattam. Volt idő, amikor rengeteget gondolkoztam, részleteket elemeztem, érdekelt, hogy mások mit gondolnak, hogy megbántok-e valakit azzal, ha megteszem ezt a lépést, és így mindent magam elé helyeztem, azon aggódtam, hogy mindenkinek jó legyen, még ha az én személyemről van szó. Ez viszont azt eredményezte, hogy elment mellettem az élet egy része, rengeteg dolgot hagytam ki, olyan emberek bántottak meg, akiket védtem a döntéseimmel, és akik miatt sok dolgot visszautasítottam. Így jött el a pillanat, amikor azt mondtam elég, és mostantól én vagyok a fontos elsősorban magamnak, nem más. Így is megbánhatok dolgokat, kihagyhatok fontos eseményeket, mégsem érzem azt, hogy elfutna mellettem az élet. Inkább kockáztatok és hülyeségeket csinálok, mintsem hogy átgondolt legyek, lassú, és ezáltal mindent lekéső. Részemről ezért érthető a gipszlevételének meggondolatlansága.

- Miért vagyunk itt? – Törte meg a csendet Nate, aki az előttem elterülő tükörtömegnek vetve a hátát ült a földön, és engem nézett.

Amint megérkeztünk, és kinyitottam az ajtót, úgy éreztem enyhült valamennyire a fájdalom és képes leszek megmozdulni. Kitoltam magam a székből, és a fal mentén kapaszkodva a korlátba bukdácsoltam, próbáltam mindkét lábam terhelni a súllyal. Sziszegve, ajkaimat erősen összeszorítva róttam a köröket oda és vissza, és eszem ágában sem volt hagyni, hogy Nate megállítson azzal az indokkal, hogy hagynom kéne pihentetnem a lábam, esetlegesen, hogy segítsen a gyakorlásban. Erős vagyok, és menni fog egyedül is.

Az arcára emeltem a tekintetem, szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek a fáradtságtól és kialvatlanságtól, ez pedig az én hibám. Engednem kéne, hogy hazamenjen. Megálltam, és erősen markoltam a korlátot, éreztem a homlokomon a hideg verítéket, amelyet egy egyszerű mozdulattal letöröltem. Lassan leereszkedtem a tükör mentén a földre, és immár a férfival szemben ülve pihentem.

- Ezt tartottam biztonságosnak, és olyan helynek, ahol csendben szenvedhetek, míg legyűröm a fájdalmat.

- Kitartó vagy – bólintott, majd egy másodpercre lehunyta a szemét, hogy pislogjon, de láttam rajta, hogy igen nagy fáradtságába kerül, hogy újra fel tudja nyitni szemhéjait. Elmosolyodtam.

- Ezért tarthatok itt. Hé, Nate – emeltem fel a hangom, remélve, hogy még ébren megkérdezhetem tőle, ami érdekel.

- Hm? – Döntötte hátra a fejét az üvegnek, és láttam, ahogy ádámcsutkája kidomborodva mozdult meg minden nyelésénél.

- Miért segítesz? Miért akarsz megőrjíteni, miközben kedves is vagy?

Fáradt kacaj hagyta el a száját, és nem vagyok biztos benne, hogy a nevetés, majd az ezután következő magyarázat még ébrenléti állapotában történt-e, de ettől függetlenül elhittem, és teljes konkrét érvelés volt.

- Mert furcsa volt az eseted, és megtetszettél. Angliában mindenki ismeri a One Directiont, téged pedig Zayn Malik hozott a karjaiban a sürgősségire, úgy, hogy rólad mindössze pár személyes kérdésre tudott választ adni, úgyhogy egyértelmű volt, hogy nem vagytok nagy ismerősök. Viszont ennek ellenére sem tágított mellőled a fiú egy percre sem, majd az egész csapat megjelent, én pedig komolyan nem tudtam hová tenni, hogy mi történt veled. Emellett pedig szép voltál, amikor pedig felébredtél, és kitépted magadból atűket tudtam, hogy nem vagy egyszerű eset. Kíváncsivá tett, hogy hogyan kerülsz ide Ausztráliából, miért mentetek így egymásnak valakivel, hogyan kerül a szobádba a brit banda, és arra is, hogy mi az az ok, ami annyira felzaklatott, hogy simán lelépnél egy őrzött kórházból vérző karral, agyrázkódással, és majdhogynem lábtöréssel – suttogta a végén kifogyva erejéből.

- Szóval az fogott meg, hogy konkrétan láttad, teljesen hülye vagyok – vontam le a következtetést bólintva, majd csöndben maradtam, és hagytam hagyj aludjon el.

Percek múltán felkeltem, és a pulcsimat ráterítve takartam be. Csöndben elhagytam a termet, megkerestem az emeleten található erkélyt, és kiléptem a friss levegőre. Jól esett kint lenni, mélyen lélegezni, a lábam masszírozni, hogy mihamarabb múljon el már a maradék fájdalom is, miközben eljött a ritka alkalmak egyike, és gondolkodtam. A jövőmön, a táncoláson, az életemen, és a One Direction-ön. Tartozom nekik.

***

Lassan kúszott fel a Nap az égen, az éjszaka után a hajnal is tiszta maradt, mosolyogva néztem, ahogy megjelennek a lilás, rózsaszínes, majd később narancs és aranysárgára átváltozó árnyalatok, és úgy éreztem a mai reggellel magam mögött hagyhatom az elmúlt rossz időszakot, és mivel hajnalhasadtára a lábamban sem éreztem azt a mindent felemésztő szúró fájdalmat, mint tegnap a gipsz leszedésénél, képesnek éreztem magam egy táncra. Ahogy világosodott, a hőmérséklet elérte a reggeli leghidegebb pontot, és mivel egy szál lenge felsőben ültem kint egy fém székben, most szorosabban öleltem magam, hátha ez segít.

- Olivia? – Hallottam meg a hangot magam mögött, mire odakaptam a tekintetem, és megpillantottam Zayn zavarodott arcát, amellyel engem néz.

- Szia – mosolyogtam rá jókedvtől feltöltődve, majd visszafordultam a kilátást csodálni.

A mosoly nem tűnt el akkor sem az arcomról, mikor elfordultam a fiútól. Akaratlanul is azt vettem észre magamon, hogy jól esik Zayn feltűnése, nem érzem azt, hogy zavarna, sőt kifejezetten kellemes biztonságérzet lesz úrrá rajtam, amikor megpillantom. Lehet, hogy ez összefüggésben van mindazzal, amit eddig tett értem, bennem pedig tombol a lelkiismeret furdalás, de nem foglalkoztam vele. Bár a Napot néztem, és élveztem kellemes, meleg sugarait minden idegszálam megfeszült, és csak azt vártam, hogy Zayn mit reagál. Érezni akartam, hogy nem fordul meg és megy el minden eddigi bunkóságom ellenére sem, de nem nézhettem, hogy mit tesz, legyőztem a kíváncsiságom és vártam. Hevesebben dobogó szív, majdhogynem remegő kéz, és én, aki értetlenül állt mindezen reakciók előtt. Hogyan produkálhatok ilyet csak azért, mert zavarban vagyok?

- Hogyan kerülsz ide? Jobban vagy? – Kerülte meg végül a székem Zayn és letelepedett a mellettem lévőre.

Enyhén oldalra fordítottam a fejem és kíváncsian néztem az arcára. Barna szeme feneketlen mélyről mosolygott rám, magába szippantott, és képtelen voltam elvenni róla a tekintetem. Annyira tiszta, annyira kedves volt velem, én pedig annyira hisztis. Zavartan nyeltem, és elkaptam a pillantásom, ami csaknem egy egész pillanatig el tudta kerülni a szép tekintetet, de rögtön a következő pillanatban már azt néztem hogyan tükröződik a Nap narancssárga fényei a pillantásán.

- Öm… jól vagyok, épp tegnap egy kis cselt bevetve sikerült leszedetnem a gipszet.

- Tudsz majd táncolni? – Jött a következő aggódó kérdés, és volt egy olyan érzésem, hogy mindvégig csak ez bökte a csőrét.

- Remélhetőleg – húztam el a szám, és megint felötlöttek bennem azon elméletek, amelyeket éppen a tegnap este folyamán vetettem el magamban. Csak bűntudatból aggódik, és ha a sérülésemen nem múlva a táncverseny, azaz a jövőm, talán nem is találkoznánk többször.

- Én igazán sajnálom – kezdett bele, de meg kellett állítanom, most nem rajta van a sor.

- Hagyd Zayn, nem a te hibád volt, és igazából én tartozom bocsánatkéréssel, mert egy igazi hisztérika szintjével ért fel a viselkedésem a kórházban. Nem érdemeltétek meg azt, ahogy bántam veletek azok után, amit tetettek értem, szóval sajnálom, és köszönöm!

- Nincs mit – vonta meg a vállát lazán, és széles mosoly terült szét az arcán. – Szóval mit csinálsz itt?

- Ez egy vicces sztori – nevettem el magam, és elvettem arcáról a tekintetem.

Mosolyogva meredtem a Napra, valami kellemes, meleg érzés töltött el belülről, amit elkönyveltem a megnyugvás érzésének, hogy nem haragszik rám, és ha van is kifogás a természetemmel szemben, akkor azt megtartja magának, és talán ad egy második esélyt.

- Elszöktem otthonról, hogy megszabadulhassak a gipsztől mihamarabb és táncolhassak, ellenben nem készültem fel arra a fájdalomra, ami akkor terített le, amikor megváltam a fehér, merev rétegtől a lábamon. Úgyhogy egész éjjel itt rostokoltam, hagytam aludni a dokit, és masszíroztam magam, valamint fel-alá járkáltam, mígnem megtanultam elviselni a fájdalmat – osztottam meg vele az este eseményeit, és így, kimondva már egyáltalán nem tűnt ésszerűnek a döntésem, sőt. Fel kell hívnom Hannah-t.

- A doki? Ő is itt van?

Zavartan bólintottam, de gondolatban már messze jártam, az emlékeim közt kutattam, hogy vajon hol lehet a telefonom, és mekkora bajban lehetek.

- Olivia – esett be az ajtón Nate kezében a telefonom fogva, arcán aggódással. – Azt hiszem, sietnünk kéne – emelte fel kezében az eszközt, bennem pedig hirtelen megfagyott valami.

A gyomrom megkeményedett, ahogy egy pillanat alatt felmértem a helyzetet, és a telefonról elkaptam a pillantásom. Felálltam a székből, miközben bocsánatkérőn fordultam Zayn felé, és a kezem nyújtottam.

- Bocsi, mennem kell, de tényleg sajnálom. Olivia White – néztem mélyen a szemébe, mutatva, hogy friss lapot kezdenék, amit ő mosolyogva el is fogadott, és szorosan rázárta kezét az enyémre.

- Zayn Malik. De Olivia, mondanom kéne valamit – kiáltott utánam kétségbeesetten, de addigra Nate már elkapta a karom, és a kijárat felé húzott.

Némán tátogtam el egy bocsit, és már ott sem voltam. Rossz előérzetem támadt, amit valamiért annak ellenére sem tudtam elnyomni magamban, hogy örültem, Zayn nem haragszik, és jó érzéssel töltött el, hogy bunkóságom egész kis mértékben mérgezte meg a kapcsolatunk, ha egyáltalán volt is rá hatással.

Sziasztok Édesek!

Először is köszönöm a véleményeiteket az előző fejezetnél, amikre még ma, vagy a napokban válaszolni fogok! :))
Erről a fejezetről sokat nem tudok mondani, remélem tetszik majd nektek, nézzétek el kérlek a helyesírási hibákat, rajta vagyok, hogy átfésüljem a szöveget és kiküszöböljem, de az én szemem gyakran átsiklik felettük.
Kellemes szórakozást Nektek! :))
Csókom

„Nobody's going home tonight”

/Harry/

Aljas, nagyon aljas felszólítás volt a fiúktól, hogy mondjam el a dalszöveget Simonnak. Persze, tökéletes volt a szöveg, és kételyeim sem voltak afelől, hogy rajta lehet bármelyik híres énekes lemezén, de az, hogy utasítottak mondjam el, úgyis írtam egyet, fájt. Fájt, mert tudtam mit hisznek, hogy kiről, vagyis jobban mondva kinek írtam, és valahogy azt sem akartam, hogy rajta legyen az általunk kiadott lemezen, ha valóban megtörténne ilyen.

- Már miért mondanám el? – Vontam fel a szemöldököm kérdőn, miközben kihátráltam a nagy csoportos ölelésből.

Láttam az arcukon a meghökkenést, szinte lerítt róluk, hogy nem értik miért nem akarom az első megírt szövegemet, az első dalunkat híressé tenni és piacra dobni. Egymásra villantották tekinteteiket, miközben látszott a már lassan egyre erősebb érzelemmé korbácsolódott ideges értetlenség.

- Hát mert sláger lesz belőle, ember! Nem ezt akartad? Nem ezt akarjuk mind? – lépett felém Niall hatalmasra tágult pupillákkal, széttárva kezeit.

- De – vontam meg a vállam, és lehuppantam a kanapéra. – De nem akarom, hogy azt higgyétek bármi köze van a lányhoz – nyomtam meg erősen az utolsó szót, miközben az új ismerősünket néztem, aki viszont enyhén ráncolva a homlokát méregette kisebb hisztimet.

Kicsit sem feltűnően kapta a férfi felé az összes bandatag a szemét, majd mintha rájöttek volna, hogy ez a mozdulat gyanús volt, ugyanolyan gyorsan vonták el tekintetüket, és nézték a földet. Ja, hát ez a One Direction, a megtestesült tapintat.

- Ki ez a lány, már ha szabad érdeklődnöm? – Kérdezte Simon kíváncsian, nem törődve azzal, hogy nyilvánvalóan egy kényes témára kérdez rá éppen. Nem lehetett nem észrevenni a légkörből, hogy valami nincs rendben, szóval Simon direkt akarta megkavarni a… hm, hogy is mondják? Meleg szart?

Mindannyian figyelmen kívül hagytuk a kérdését, és én jártam a legrosszabbul, ugyanis a producer helyett nekem kellett kényelmetlenül fészkelődnöm négy engem vizslató szempár kereszttüzében, és minél tovább néztek, annál inkább éreztem magam idiótának, és a harmadik percben már a pokolba kívántam azt a pillanatot, amikor nemet mondtam a szöveg eléneklésére. Mennyivel könnyebben megúsztam volna?!

- Arról a lányról Harry? Ha nem Róla van szó, akkor kiről? – szólalt meg Zayn kihívó hangon, miközben fenyegetőn lépett felém.

Bármennyire is hülye voltam, amikor ellenálltam a kérésnek, most már nem léphetek vissza, azzal a nem lévő tekintélyemből veszítenék, így kiállok a saját hülyeségem mellett. Éreztem, ahogy összeszorul a torkom az idegességtől, hogy az előbb még családias légkör mostanra milyen indulatossá változott ráadásul miattam, és irányomba, így hogy eltüntessem szorongásom félőn nyeltem, és kiegyenesedtem ültömben. Zaynre néztem kemény tekintettel, jobban mondva igyekeztem keménynek tűnni, de azt hiszem ebben a szerepben Malik verhetetlen.

- Igen, nem arról a lányról van szó – biccentettem alig észrevehetően. – És mit akarsz így? – mutattam végig rajta, utalva a fenyegető testtartásra, valamint a viselkedésére, amit velem szemben mutatott, mire kérkedőn felszaladt az egyik szemöldöke és komolyan arccal nézett le rám végig, miközben lehajolt.

- Beléd kötök, mert te félsz valamitől és engem ez érdekel – válaszolta egyszerűen, magától érthetődön, majd még hozzátette: - Hagyd békén azt a lányt!

- Különben? – Egyenesedtem fel, így állva végre nem éreztem magam alacsonyabb rendűnek és fejem egy szintbe emelkedett a bandatársaméval.

- Én nem Louis vagyok, akivel simán elbirkózgatsz Harry, én nem futok el előled.

- Hé! – szólalt fel a sértett, de egyikünk sem fordult felé, meg se rezzentem, Zayn kemény tekintetét álltam kihívón.

A tesztoszteron háború még javában tartott köztünk, amit szemmel vívtunk, ám nem kerülte el a figyelmem, ahogy Zayn karján meghúzódnak az izmok, ahogy ökölbe szorítja a kezét, láttam, hogy a légzése egyre szaporább lesz, ahogy próbálja visszafogni a dühét, és felesleges energiáit, én pedig kihozom azzal a sodrából, hogy látszólag nem hat meg az erőlködése. Majdhogynem flegma arccal néztem rá, de tudtam, hogy a szemeim elárultak és látszott, hogy forrt bennem a düh, amiért megmondta mit csináljak, és amiért nem hagyta ezt az egész témát már a picsába. Niall szólalt meg a csendes nézőközönség soraiból, de bár ne tette volna.

- Én el tudom énekelni, tudom a dallamot és emlékszem a szövegre. Talán Liam bekapcsolódhatna, ő írta le – ajánlja kedvesen, amiért rajtam kívül mindenki hálás, ráadásul Zayn megnyerte a csata első részét. Mégiscsak az lesz, amit ők akarnak…

Mindenki lelkesen fordult Niall felé, akinek Simon a kezébe nyomott egy gitárt, és azzal leült az egyik hatalmas bőrfotelbe, ami a szobát tarkította. Mindenki, kivéve Zaynt, aki le sem vette gyilkoló tekintetét rólam, és engem, mert bár én is a szőke srácot néztem, érzelmeimben iránta minden volt, csak lelkesség nem. Mereven hallgattam végig az apró részletet, amit írtam, és amit Liam Niall-el egyetemben dallamosított. Büszkén akartam mosolyogni, hogy igen, ez az enyém. Hülyén jött volna ki, főleg, hogy öt perce még ellenkeztem. A hangulatingadozásaim nem csak nekem kiszámíthatatlanok, így most jelen pillanatban őszintén csodálom, hogy eddig képesek voltam velem együtt élni.

Ahogy másodszorra is átvezették a dalt, és meghallgattam, engedtem, hogy a vállaim előreessenek, és kieresszem magamból a feszültséget. Felszabadítóan hatott rám, hogy láttam mind Liam, mind pedig Niall élvezik az éneklését, és boldoggá teszi őket, hogy van valami, ami a mienk.

- Húha, szép és belevaló lány lehet, aki megihlette a One Directiont – poénkodott nevetve Olivia apja, mikor véget ért az utolsó akkord is. Lehet, hogy bennünk volt a hiba, mert ebben a percben nem tudtuk értékelni a szellemességét, így az vicc eredmény öt komoly, szinte fásultnak tűnő arc volt, így fordultunk szerencsétlen fickó felé, mire már az ő arcáról is lefagyott a mosoly és teljesen összezavarodva jártatta köztünk a tekintetét, mintha valami rosszat mondott volna, holott, ha más állapotok uralkodnak, akkor nem lenne igaz, de így… Így, nos, rosszat mondott.

Nem tudtam mit mondhatnék, túl sok volt ez nekem egy délutánra, és úgy láttam a többiek is így vannak ezzel. Egyedül Louis érezte magában az erőt, hogy megfelelő visszavágással éljen a poénkodó menedzsment jelöltnek.

- Maga csak tudja…

Minden erőmmel azon voltam, hogy összeszorítsam a szám, és elnyomjam magamban azt az ismert, feltörni vágyó röfögésszerű hangot, amit nevetésnek hívnak egyes tájakon, amikor az éppen ivó Liam a földre késztetett kiköpni a még le nem nyelt vizet, ahogy elhangzott a mondat, és ebben a pillanatban felszakadt. Öten görnyedtünk nevetve Lou bunkó beszólásán, és elértük, hogy a menedzsmentünk fő tagja egy életre elkönyveljen bennünket taknyos, illetlen kölköknek, de abban a percben valahogy nem tudott érdekelni a dolog.

Valahogy így ért véget ez a fenomenális délután, és a vita ugyanúgy, ahogy elkezdődött, abba is maradt, és a menedzser, ha érzett is valamiféle megbántottságot, nem mutatta ki, ugyanis rögtön bejelentette, hogy egy sajtókonferencián kívánja bejelenteni a nagyvilágnak, hogy a One Direction nem oszlik fel, sőt, egy album készületei lassan meg is kezdődnek. Rögtön a bejelentés után pedig egy VIP partyt adna a tiszteletünkre, ahol neves énekeseket, színészeket vonultatna fel.

A lelkesedése biztató volt, és, ha valóban annyira jó szakmájában, mint, ahogy Simon mondta, vagy, ahogy az egész világ dicséri az ismert menedzsert, akkor nem az, hogy nincs okunk aggodalomra, de még többet is remélhetünk, amint ami eddig eszünkbe jutott.

Már csak azt a csöppnyi problémát kell áthidalnunk, miszerint a lánya megbolygatta az egész bandát, és sem Olivia, sem az édesapja nem tud erről semmit. Az pedig, hogy a fiúk rám kenik, Oli áll a dalok mögött, még feszesebbé húzza azt a húrt, ami lassan amúgy is elpattanni készül, már csak napok kérdése.

/Olivia/

Amilyen lelkes, és rohanásra készen kapkodott értem Nate a táncteremnél, ugyanannyira csendes, visszahúzódó, és leginkább sértett lett, amint visszarohantunk a kórházhoz, és kocsiba pattantunk. Bár részemről a rohanás egy kicsit erős kifejezés, hisz erőlködnöm kellett, hogy ne adjam fel minden tizedik másodperc után, és hogy némán tűrjem az arcomon gördülő könnycseppeket. Igaz, hogy Nate már ekkor sem szólt túl sokat hozzám, és mintha haragudna, futott előttem pár lépésnyire, de mindig visszanézett rám, és mikor lemaradtam láttam szemében a tehetetlen haragot, hogy nem tud segíteni, és képtelen eltüntetni a fájdalmam. Mindig megvárt, lelassított, majd pedig ugyanúgy, ahogy eddig, csöndben kapkodta lábait mellettem.

Nem értettem mi ez a nagy hangulatváltozás, és leginkább azzal voltam elfoglalva, hogy eljussak az autójáig, ami bár ésszerű megoldás volt, hisz, így ha feltűnök otthon nem akadhatnak ki anyáék túlságosan, hisz korán reggel mentem el, és az orvosom hozott haza az autójával, szóval szinte szavuk sem lehet. Viszont, amikor már a biztonságot nyújtó négykerekű utasülésen helyezkedtem el, és az indulást követi ötödik percben sem szólt hozzám az érintett orvos, kezdett elhatalmasodni rajtam az értetlenség, ami frusztrációt szült, főleg, hogy éreztette velem, hogy valami baja van, viszont azt nem, hogy mi az, így a végén ideges lettem, mondhatni a semmi miatt. Egy külső szemlélő csak azt látta volna, ahogy egy nyugodt, csöndes férfi egy nővel beül az autóba, elhajtanak, majd pedig egyik percről a másikra a nőnemű hisztérikus hangon kérdőre vonja barátját.

- Mi bajod van? – fordultam Nate felé kíváncsian, résnyire összehúzott szemmel, mire az nem válaszolt, még csak nem is reagált, fókuszálva nézte az amúgy még majdhogynem üres utat.

Fújtatva fordultam vissza, és kezembe vettem a telefonomat. Percekig lóbáltam, majd forgattam a kezemben, mire eszembe jutott, hogy valamiféle megnyugtató üzenetet kéne küldenem barátnőmnek. Beléptem a beszélgetésbe, és sietve újra átolvastam a küldött SOS üzenetét.

„Baj van, anyukád rám nyitott, és egyértelműen nem te nyáladzottál reggel ötkor az ágyadban. Elfelejtetted közölni, hogy nem emberi időben ébred. Kiakadt, falazok, de siess, már nem szeret. Azt hiszem xx”

- Semmi – hallottam meg Nate nyugodt csöndes hangját, miközben a választ pötyögtem.

- Semmi? A semmiért nem beszélsz velem mióta eljöttünk a teremből? – néztem rá megrökönyödve, mire csak egy vállrándítás volt a válasz, valamint kiérdemeltem, hogy egy pillanatig rám nézzen végre. Haladunk…

- Amúgy meg mit beszélgettél azzal a gyerekkel?

- Zaynre gondolsz? – kérdeztem teljesen oktalanul, hisz pontosan tudtam, hogy kire gondol, egyszerűen csak valami emberi hülyeség lehet, hogy ilyenkor kérdezünk olyat, amire tudjuk mi is a választ. Talán azért tesszük, hogy húzzuk az időt egy normális válasz kigondolására, vagy pedig, hogy lássuk a másik reakcióját, amikor én is kiejtem a számon, csak nyilvánvalóbban, mint ő?

- Nem, a királynőre – fintorodott el, bennem pedig egy pillanatra megakadt a levegő, és hitetlenkedve néztem rá, majd végül halk kacagás hagyta el a számat, amely mellőzött minden jókedvet.

- Most még cinikus is vagy? Mit vétettem, amíg aludtál, mondd már el, az istenért! – csaptam le a telefonom, és őszinte kíváncsisággal vártam a választ.

- Semmit, semmit – morogta csöppet sem megnyugtatóan, majd rákanyarodott az utcánkra vezető útra.

A hátralévő percekben már nem éreztem szükséget, hogy azon ténykedjek megértsem a férfit, vagy hogy válaszokat szedjek ki belőle, így zsebre dugtam a telefonom, és elkezdtem agyalni a tökéletes mentőszövegen, ami kihúz engem, és Hannah-t is a csávából, ha már úgy látszik Nate-re nem számíthatok, mert nem úgy tűnik, mintha az én oldalamon állna. Amint a férfi leállította a motort a házunk előtt, pillanatnyi késés nélkül kapcsoltam ki a biztonsági övem, majd használható beszéd, vagy terv nélkül pattantam ki a kocsiból, és sántikálva közeledtem a bejárati ajtónk felé. Hangosan dübörgő szívem jelezte, hogy legbelül sehol sincs az a nyugodtság, ami el kéne, mikor találkozom feldúlt szüleimmel, így igyekezvén minden erre utaló jelet eltüntetni, húztam végig verejtékes tenyerem a nadrágom oldalán.

- Mit fogsz mondani? – lépett mögém Nate, és csak ekkor jöttem rá, hogy az utazás hangulata miatt annyira kizártam a világomból, hogy már azt sem vártam el tőle, hogy egyáltalán kiszálljon az autóból, és bejöjjön velem, hisz nem úgy tűnt, mint akinek ehhez kedve lenne.

Ráadásul pontosan tisztában voltam vele, hogy anyáék már percek óta az utcát kémlelik, és látták, amikor az orvos kocsija megállt a ház előtt, így be vagyok biztosítva valamennyire az alibimet tekintve.

- Improvizálok – vontam meg a vállam lazán, majd kulcsomat az lyukba illesztve eltekertem a gombkilincset és benyitottam a tágas, és csöndesnek tűnő nappaliba.

Istenem, mi lesz itt öt perc múlva…

- Olivia Clare White! – Lépett elém anya csípőre vágott kezekkel, villámló tekintettel, pedig még csak annyira sem tudtam beljebb lépni a lakásban, hogy letegyem a kulcsom az asztalra.

- Húha, jól kezdődik – dörmögtem magamban, miközben kifordultam a kabátomból, ledobtam azt a legközelebbi székre, majd szembe fordultam édesanyámmal, és széles mosolyt erőltettem az arcomra. – Jó reggelt anya!

- Nekem te csak ne „jóreggeltezzél”! Tudod te, hogy milyen az a látvány hajnalban, amikor egy másik lány fekszik az ágyadban? Hogy képzelted?

- Egyrészt, kelhetnél néha később – válaszoltam nyugodtságot erőltetve a hangomra, miután megrendített a feltételezés, hogy anyám leszbikusnak gondolt az első pillanatban. Majd pedig egy egyszerű mozdulattal elslisszoltam mellette a konyha felé, ugyanis majd’ meghaltam volna egy pohár hideg narancsléért.

Szinte láttam lelki szemeim előtt, ahogy anya először ledermed szemtelenségem láttán, majd levegőt kapkodva megfordul és utánam indul a konyhába. Ez utóbbit már hallottam is, egy tömör üdvözés kíséretében, amit Nate-tel ejtettek meg.

- Mr. Morris.

- Mrs. White.

- Mikor mentél el Olivia? Mit keres Hannah az ágyadban? Hol van a gipszed, és amúgy is, hogyan képzelted?

- Hannah azt mondta, hogy… - vittem fel a hangsúlyt, utalva a kérdőhangnememre, miközben egyik szemem résnyire összeszűkítettem és úgy hajoltam anya felé kisegítésre. Béna volt, tudom jól, de jobb megoldás híján…

- Hannah egy árva szót sem szólt, egyszerűen bezárkózott a fürdődbe, és azóta nem hajlandó onnan kijönni. Beteg ez a lány – horkant fel anya, én pedig tenyerem mögé rejtettem mosolyom, hogy nehogy ezzel is szítsam idegessége tüzét.

- Nos, korán reggel mentem el, lévén, hogy ma veszik le a gipszem. Képtelen voltam tovább itthon ülni, nem aludtam semmit az éjjel, Hannah pedig támogatta ébren maradásom, mint jó barátnő. Ő ellenben elaludt a hajnal felé, míg én fogtam egy taxit és a kórházba mentem, ahol… - néztem segítséget várva Nate-re, aki úgy látszik vette a lapot és feladta sértődős játékát, ugyanis kitűnő válasszal szolgált anyám feltett kérdéseire.

- Ahol én kezeltem, és levettem a gipszét – folytatta befejezetlen mondatom, sőt, továbbépítette a sztorit. – Elvittem rehabilitációs órára, valamint fizikoterápiára, így mostanra egész jól tudja használni a lábát. Velem volt végig Mrs. White, ugyanis felhívott hajnalban Olivia, én pedig éjszakás műszakom lévén még a munkahelyemen voltam. Nem zavart semmit és örülhettem, hogy segíthettem – tárta szét végül a karjait mosolyogva, mintha ő lenne a megtestesült szent, aki segít a bajba jutott embereken, és mindenki neki tartozik hálával.

Megforgattam a szemem, majd újra anyára néztem, aki mostanra mintha higgadtabban pillantott volna rám, nem pedig azzal a vörös köddel, ami a szobafogságig vezetett volna.

- Értem – mormogja emésztve a hallottakat, és pontosan ebben a pillanatban jelent meg apa is az ajtóban.

- Hát itthon vagy? Hol a csudában voltál Olivia Clare White?

- Apa, kérlek. Épp az előbb ecseteltem anyának, ő biztosan szívesen elmeséli – fújtam fáradtan, ugyanis majd leragadt a szemem, hisz több mint egy napja egy szemhunyásnyit sem aludtam.

- Igen? – Emelte meg mindkét szemöldökét magasan, miközben hangjában az az él bujkált, ami nem jelent túl sok jót. – Akkor amíg anyád mesél, menj a szobádba, és pluszba három napig ki sem jöhetsz, értve?

- De… - emeltem fel a kezem fellebbezőn, mire leintett.

- Nem érdekel. Tizennyolc év ide vagy oda, felelőtlen vagy.

És ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést. Tekintettel lévén fáradságomra, és majd’ lecsukódó szemeimre, nem ellenkeztem tovább, hanem megadón az emelet felé vonszoltam magam. A lépcső tetejéről még visszanéztem az alakom után forduló Nate-re és halvány mosolyt küldtem felé.

- Köszönöm.

- Nincs mit – tátogta vissza némán, szélesen mosolyogva, majd a szüleimhez fordult, hogy véleményem szerint meggyőzze őket arról, hogy az előbb nem miattam hazudott, nem fizettem le, hogy mellébeszéljen, és nem is győztem meg semmivel, hogy fedezzen, ez volt az igazság, amit az imént elmondott.

Bár még fájt, hogy apa így beszélt velem, és bosszús voltam az egész atrocitás miatt, a gondolat, hogy Nate nem haragszik a „nem tudom mi” miatt, és lehet, hogy képes meggyőzni a szüleim arról, hogy nyugodtan kiengedhessenek a szobából, mosolyt csalt az arcomra. Ráadásul tudtam, hogy egy pletykára éhes nőszemély a mosdóban várja megmentőjét személyemben, és most először nem érdekelt, hogy mindent, töviről hegyire elmeséljek Hannah-nak a One Directionel és Nate-tel kapcsolatban, ugyanis elegem volt abból, hogy mind a fiúk épségét szempontként előtérbe helyezve, mind pedig a saját testi épségemet nem kockáztatva, nem árultam el minden piszkos kis részletet Hannah-nak. Most viszont véget akartam vetni minden titkolózásnak, hiszen ő az egyetlen barátnőm itt Angliában, ő az, aki most eme tettével bebizonyította, hogy megérdemli az igazságot, nekem pedig fellélegzés lett volna kiadni magamból mindent legalább egy embernek.

***

- Szóval akkor Zayn rád mosolygott? Azok után, amilyen voltál? – Kérdésére bólintottam, mire elismerőn elhúzta a száját. – Szép – vonta le a következtetést, én pedig halkan felnevettem, és végigdőltem az ágyon.

Most, hogy kifogytam a mondandókból, egyre jobban érzem magamon, hogy pillanatokon belül elalszom.

- Tudom, hogy azt kértem csak csepegtess információkat a fiúkról, és ne mutass be nekik, mert akkor biztos egy életre elijesztem magam tőlük, de nem tehetnénk mégis egy aprócska kivételt? Meg kell ismernem leendő férjem – hallottam meg hízelgő hangját, amellyel egyre közelebb akart férkőzni a szívemhez.

- Melyik lenne az? – Kérdeztem sóhajtva, mire megéreztem a párnámon, hogy az besüppedt mellettem, és nem sokkal később feltűnt Hannah arca is a bal oldalamon.

- Hm, azt még nem tudom – emelte meg a vállát, majd kacsintva felém fordult. – De, ha megismerem őket, majd megmondom.

- Tudod az a baj, hogy én sem ismerem őket, és valahogyan nem is vágyom rá. Rajongók követik őket, már a táncteremben rettegtek, és látnod kellett volna azt a sok őrült csajt.

- Nekem is ott kellett volna lennem – húzta el a száját morogva, miközben végig az iskolát szidta a kötelező bejárás miatt.

- Nem való ez nekem. Nem vágyom rá – zártam le a témát, és átfordultam a másik oldalamra, hogy figyelmen kívül hagyva a csodásan ragyogó Napot elmerüljek az álmok tengerében, és végre pihenhessem magam.

- Hát, jó. Ettől függetlenül eljön az ideje, hogy megismerem őket, és ez miattad lesz. Ennyivel nem úszod meg a bandát, ha már így is több úgynevezett véletlen összefutás volt, mint amennyi véletlen bárkinek is az életében előfordult. Ez valamiféle karma, Oli.

A nevem hallata rántott vissza a valóságba, éreztem, hogy Han beszél hozzám, habár már rég nem értettem, hogy mit. Álmosan mélyebben fúrtam arcom a párnámba, majd elmormoltam egy okét.

- Ja, és biztos vagyok benne, hogy ezt a Nate gyereket sem csak a kíváncsisága hajtja feléd. Akar tőled valamit, mondjuk téged – duruzsolta a fülembe, mint egy kellemes mesét, én pedig bőszen hallgattam, és apró bólintásokkal jeleztem, hogy hallom, holott ez nem volt igaz.

Az egész beszélgetésünk vége kiesett, mintha csak másnaposan ébredtem volna egy buli után, így minden, amit tudtam csakis azért volt meg, mert Nana elmesélte, ahogyan ő emlékezett. Szóval simán elképzelhető, hogy ez az egész nem éppen így esett meg, és talán lehet, hogy ennek a beszélgetésnek végül semmi köze nem volt a jövőmhöz, bár kétlem. Hannah tisztábban látott mindent, mint ahogyan azt valaha is el tudtam volna képzelni.

Csöndben ültem az órán, remélve, hogy nem szólít fel a tanár és, hogy pontosan tudatában van annak, hogy új vagyok, fogalmam sincs, hogy miről beszél, és hogy csakis azért ülök ott, mert kikapom a dolgozatom a többiekével együtt, amit még két hete írtunk. Ott ültem, mert kellett, hogy tudtam hol is járunk az anyagban. Ennyi.

Mrs Lewis viszont biztosan félreértelmezte az egészet, ugyanis új osztálytársként mutatott be, elvárta, hogy bemutatkozzak, és nem, nem hagyott nyugton ülni, kérdések ezreit zúdította rám, én pedig végtelen sorrendben ismételgettem a „nem tudom” szavakat, miközben ezzel kellőn be is mutatkoztam az osztálytársaimnak. Nem volt elég az, hogy meg kellett szoknom a kelletlenül rövid szoknyát, valamint a fehér blúzt és nyakkendőt, amit hordanom kellett "iskola uniformis" néven, valamint azt, hogy itt a tanároknak nem Olivia voltam, hanem Miss White, itt volt még ez a csodás óra is. Imádtam Angliát, teljes szívemből, hisz miért is kívánnám, hogy lassan a nyár közepéhez érve a tengerparton süttessem magam ebben a kimagaslóan jó időben, hisz az átlagtól eltérve ma valóban meleg volt, megkockáztatom, hogy a hőmérséklet elérte a 28°C-ot is, hanem ehelyett a klíma nélküli rideg tanteremben pislogjak ki a fejemből, miközben körülöttem modern angol irodalmárok nevei hangoztak el. Nincs olyan szó, amely leírta volna érzéseimet. Szemem leszegtem a padomra, és a gyenge firkálgatásokat néztem, amik betegesen kevésnek tűntek a fadeszkákon, miközben váltott sorrendben könyörögtem azért, hogy kicsöngessenek, hogy hazamehessek, hogy vége legyen az évnek, és hogy ne kezdődjön új.

Hannah mellettem mosolyogva nyújtogatta minden kérdésnél a kezét, és mindenét megadta volna csak azért, hogy Mrs Lewis egyszer azt mondja, hogy: Tessék, Hannah, hallgatom!

De nem tette, egyszer sem, ezzel pedig számomra nyilvánvalóvá vált, hogy Hannah nem az a fajta, aki csak az iskolában tanul, és abból a tudásból él, amit itt felszedett magára, hanem igenis keményen küzd az összes ötösért, és nincs olyan kérdés, amire ne tudná a választ. Ezt pedig a tanár tudta, és másoknak is esélyt akart adni, hogy remekelhessenek, annak ellenére, hogy ők ezt a legkevésbé sem akarták, és szinte már az ajtóban érezni lehetett azt a passzivitást, és távolságtartást, amivel a diákok viseltettek a tanárral szemben. Legalább ebben nem csalódtam – vigyorogtam magamban kelletlenül, amikor végre felhangzott a csengő.

Több sóhaj is egyszerre szakadt fel, bennem pedig egyre nőtt a remény, hogy annyira még sem fogok kilógni. Nos, igen, ez a remény előbb akkor szállt el, amikor a tanár elkezdte kiosztani a dolgozatokat, méghozzá csengetés után úgy, hogy ülve tartott minket és hangosan olvasta fel a jegyeket, ezzel esélyt sem adva a menekülésre, később pedig akkor szállt el, amikor a szünetben megpillantottam, hogy osztálytársnőim nagyobbik része mivel mulatja az időt.

- Miss White, gratulálok a pompásan kidolgozott beadandójához, csodám munka, egyszerűen remek! Látom jót tett Önnek, Miss Moore segítsége, és nem lesz itt probléma. Üdvözlöm az osztályban – adta a kezembe a papírokat, aminek az elején egy hatalmas A+ díszelgett, üzenve, hogy ötös.

Elvörösödve dobtam a papírt a táskámba, és átkoztam magamban az egész hülye iskolát, és az osztályt és a napot, és…

- Köszönöm, mehetnek szünetre.

- Na, végre – nyögtem fel talán túl hangosan is, ugyanis egy nem túl kedves sandítást kaptam cserébe Mrs Lewistól.

Villámgyorsan hátat fordítottam a tanárnak és a többiekkel együtt, igyekezve, hogy elvegyüljek a tömegben, vonultam ki a főfolyosóra, ahol már az iskola apraja-nagyja lézengett. Ahogy mindenki előkapta a telefonját, a könyveit, valamint újságjait, újból az az érzés hasított belém, hogy ez nem a Föld nevű bolygó. Előkerültek One Direction-os háttérképek telefonokon, tokok, cserélhető hátlapok a mosolygós sztárok arcával, füzetek, matricák, pólók, vonalzók, ceruzák, könyvjelzők, újságok, ebédes táskák, és még poharak is. Nem hittem el, hogy ilyen a való életben van. Egyre jobban éreztem azt, hogyha itt bárki, komolyan bárki, ide beleértek egy nyolc éves kislányt is, megtudja, hogy én valaha találkoztam velük, hogy beszéltünk, vagy, hogy tudják nevem, és egy a táncépületünk, soha az életben nem hagyom már el élve ezt az iskolát. Remegve léptem egyet hátra, és rögtön bele is ütköztem valakibe. Ijedten kaptam az illetőre a tekintetem, aki éppen egy újságot bújt.

- Bocsi! – mosolyogtam a kis kilencedikesre, és éppen kitértem volna előle, amikor megláttam, hogy az eleinte halvány, elnéző mosolya is eltűnt már az arcáról, és az újság és köztem kapkodja a tekintetét.

Nem értve megmerevedését hátráltam el tőle, miközben tekintetemmel Hannah kerestem, hogy azonnal vigyen innen egy nyugodt helyre, amikor a kis csaj megszólalt, ezzel visszarántva a kétségbeesés mély bugyraiba.

- Ismered Zayn Malikot? – kérdezte résnyire összehúzott szemmel, mire én értetlenül néztem rá. Gondolatolvasó?

- Mi? Én? Nem – magyaráztam zavarodottan, és már nem vártam Nanara, magamtól indultam volna el a folyosó kietlenebb része felé, de a lány elkapta a karom.

- De ez Te vagy, nem? – bökte arcom elé az újságot, amire én mindössze egyetlen pillantást vetettem, és egy illetődött "nem" kiáltása kíséretében sebes léptekben hagytam el a zavarodottság központját.

Lihegve dőltem neki a falnak, amikor már biztonságos környékre jutottam, ahol mindössze pár lány eszegette összeaszott szendvicsét, és kockák nyomogatták a telefonjukat az elrejtett sarkokban. Hátamat a falnak vetve csúsztam a padlóra, táskámat magam mellé dobtam, és úgy néztem magam elé teljesen ledermedten, mintha az életemért futottam volna mindössze néhány perce.

Hogy kerültem én abba az újságba, hisz az nyilvánvaló, hogy én voltam, de hogyan? És mikor? Bár a kérdés, hogy mikor felesleges, ugyanis az első képen éppen Zayn karjaiban vagyok, majd pedig az autóba segít beszállni. Az utolsónál van a nagyobb baj, ennél a képnél lehet igazán felismerni az arcomat, mert a kedves fotós kíméletlenül ránk, illetve rám közelített, ezzel is valamiféle pecsétet nyomva angliai életemre. Felsóhajtottam, és felhúztam magam elé a lábaim, éreztem, ahogy a mély, lassú légzéseknek köszönhetően valamennyire lassul a szívverésem. Lehetetlen, hogy ezt bárki is meglássa! Lehetetlen, hogy ezt most valamelyik bandatag meglássa, és megint kitörjön köztünk a balhé, mert érzem, hogy Harry simán rám fogja az egészet, és egy hírnévre éhes szajhának fog becézgetni, mint ahogyan azt tette az első találkozásunkkor is.

Nem fog felismerni senki, és ebből nekem nem lesz bajom. Nem történik meg az, amit elképzeltem pár perce, élve hazajutok – nyugtattam magam egész szépen, hiszen pár perc múlva már nyugodt, és normális szívveréssel kecmeregtem fel a földről, miközben a csengő hívó hangjának megadva magam elindultam az osztályterem felé. Bár nem akartam elkésni, muszáj volt megvárnom, míg lassan elszállingóznak az emberek a folyosóról, én pedig csak azután ettem ki a lábam az oszlop mögül, mikor hosszan tartó kukucskálás után meggyőződhettem arról, nem esik majd bajom.

- Olivia! – kurjantotta el magát barátnőm, akit az osztályterem ajtajában pillantottam meg.

Feszengve húztam el a szám, és lépdeltem felé, vele már nem eshet bajom.

- Tudtad, hogy benne vagy a Girls Pop –ban? – emelte elém a mobilját, amivel lefényképezte a lapot.

- Ja, majd megbeszéljük, csak érjünk már haza – nyöszörögtem, és beléptem a terembe, ahol abban a pillanatban húsz szempár szegeződött rám.

Sosem jutok ki innen élve…

***

Tudhattam volna, hogy velük találkozni, vagy amúgy is, már magában összefutni is veszélyes, de eddig fel sem merült bennem, hogy ennyire. A találkozásaink alkalmával állandóan ideges voltam, frusztrált, vagy leginkább sérült, így nem gondolkodtam el azon, nem is jutott eszembe az, amit apa azóta mondogat, hogy ebben a szakmában dolgozik: „Vigyázz kivel mutatkozol, mert bármikor a címlapon köthetsz ki, és szenzáció leszel, a kórházas fajtából”

Nem tudom, hogy ezt honnan tudta, de okosan mondta, még ha nem is biztos, hogy pontosan úgy értette, mint ahogyan velem történt. Nem köthetek ki az újságok címlapján úgy, hogy azt írják:

Lány a szívtipró Zayn Malik oldalán.

Nem akarok egy névtelen lány lenni, akiről pletykálnak, hogy egy sztárral van, mert lekapták őket, holott ez nem igaz. Nem akartam a képen lenni, nem akartam Zayn karjaiban lenni, és nem, nem vagyok vele együtt. Akkor pedig, ha megmondanám az igazságot, miszerint nincs semmi, a következő szalagcím: A lány, aki tagadja a kapcsolatot. Vajon Zayn is így érzi?

A kép pedig, amit odatesznek egy olyan tökéletes montázs lesz, amiből lejön, hogy én vagyok a kegyetlen szívtörő, Zaynről pedig előkerítenek egy sírós, vagy éppen szomorú képet. A média igazsága.

- Én azért örülnék, ha mellette pózolhatnék. Vagy, ha akár így jelenhetnék meg vele az újságban – csivitelte mellettem mosolyogva Hannah és láttam az arcát, ahogy éppen beleéli magát a képbe, és nem is akar kiszállni onnan. – Zayn és Hannah Malik. Szép, nem? – fordítja felém derűs arcát, mire csak megrázom a fejem, és elmosolyodom. Ha így nézném a dolgokat, lehet, hogy én is vidámabb arcot vágnék hozzá, de képtelen vagyok egy ilyen pozitív oldalt nézni, főleg, ha nem vagyok rajongó.

- Azért kicsit sem félsz, hogy akkor ugyanúgy reagálnának a megjelenésedre az iskolában, vagy talán egy kicsit durvábban, mint ma az enyémre? – utaltam a fél órával ezelőtti incidensre, ami a bejárati ajtónál történt, ugyanis ha az igazgató éppen arra nem jár, sosem törjük át azt a vastag, és széles falat, amit a sikoltozó, kérdéseiket felém dobáló iskolás lányok alkottak.

Mintha minden méltóságukat elvesztették volna a nagy rajongásban, és semmitől sem hátrálnának meg. Képtelen vagyok belegondolni, hogy bármelyik tini sztárnak milyen élete lehet ilyen körülmények között. Mármint vannak barátaik? Hogyan mennek vásárolni?

- De egy kicsit ijesztő volt. De akkor Zayn fogadna mellém testőröket, akik vigyáznának rám.

- Na, így aztán lenne társasági életed – próbáltam letörni az optimizmusát, vajmi kevés sikerrel.

Kicsit megelőzve engem futott a házunk ajtajához, és lehajolva megigazította a harisnyáját, amíg én beértem őt, és a zárba dugtam a kulcsom. Gondolkozva néztem a feljárón álló Mercedesre, nem rémlett, hogy apa azt mondta volna ma korán végez, és az idő még csak fél három felé járhatott, így nem igazán értettem. Mindenesetre megvontam a vállam, és elfordítva a gombot beléptem a lakásba. Elsőre semmi szokatlan nem tűnt fel, ez alkalommal nem akadályoztak meg a kulcsaim letételében, a kabátomat is nyugodtan fel tudtam akasztani, sőt, még arra is futotta, hogy miután Hannah követte a példám, együtt igyunk meg egy pohár narancslevet.

Tekintetem a kinti Napsütéses kertre irányítottam, és úgy döntöttem, hogy tökéletes az idő egy kis kinti tanuláshoz, hisz ha jól sejtem nem sokszor lesz ilyenben részünk. Hannah-val a lenti szekrényekből összeszedtünk minden pokrócot, és tálcát, hogy kint piknikezhessünk az úgymond tanulásunk közben, ami – ha sikerül jól megszerveznem –, teljes egészében elúszik.

- Ezt vidd ki, egy pillanat és megyek, csak megkeresem apát. Ha a kocsija itt van, muszáj itthon lennie – nyomtam a kezébe két teli tálcát, valamint egy papírtörlős gurigát, majd kifelé lökdöstem, hogy igazítson el mindent.

Háromszor kurjantottam el magam a hatalmas lakásban, hogy „apa”, ám egyetlen alkalommal sem érkezett válasz, én pedig kezdtem idiótán érezni magam az állandóan visszaverődő hangok miatt.

- Apa? – kérdeztem szinte magamtól, ahogy az egyik lenti dolgozószobából hangok szűrődtek ki.

Óvatosan, csöndben lépkedtem közelebb, tudtam, hogy apa allergiás arra, ha munka közben zavarom meg, így visszagondolva már az sem volt bölcs ötlet, hogy hangosan üvöltöztem már öt perce a lakásban. Feszült mozdulatokkal nyomtam le a kilincset, majd bekukucskáltam, hogy szülőm tudtára adjam, itthon vagyok. Ám abban a percben, ahogy benéztem megmerevedtem, és hagytam, hogy az ajtó szélesre táruljon.

- Szia kicsim, máris itthon? – mosolygott felém apa, mire én feszülten nyeltem, és az öt fiúra meredtem.

- Ők… - kezdtem bele, de elakadt a hangom. – Ők mit keresnek itt?

Apa zavartan jártatta egy ideig szemét köztem és a srácok közt, majd mérlegelve a helyzetet közelebb lépett felém, és a fiúk felé tárta szét a karját.

- Ők a One Direction, és az egyik új ügyfeleim.

Megfeszültem, és bent akadt a levegőm. Tudtam, úgy tudtam, hogy ezt fogja mondani, még a kis hang ellenére is, ami megszakítatlanul kántálta a : Ne, nehogy azt mondd! Ne, nehogy azt mondd!” monológot. Néztek rám, hatalmas, kíváncsi tekintetekkel, miközben egyikük-másikuk kihívón pillantott meztelen lábaimra, majd pedig lassan, felfelé vezette a tekintetét, ami megállapodott dühös arcomon. Olyan ez, mint egy vissza-visszatérő rémálom, folytonos új fejezetekkel. De egyszer fel kell ébrednem!

A gyomrom apróra zsugorodott, és visszatért az a bizonyos heves szívverés, mint mindig, amikor olyan dolog történik, ami felizgat, és nem tudom hová tenni magamban. Nyugalomra lenne szükségem, ehhez képest, érzem, ahogy egyre szaporábban veszem a levegőt, és biztos vagyok benne, ha felemelném a kezem, az megremegne.

Zaynre meredtem, és intettem a szememmel, hogy szívesen várom őt egy beszélgetésre a folyosón. Kérdés, vagy köszönés nélkül fordultam meg és sétáltam ki a szobából, majd meghallottam, ahogy Zayn elnézést kér, és csöndesen követ. Apának pedig elég volt egy másodperc, miután a fiú mögött csukódott az ajtó, és máris kérdésekkel bombázta a csapatot.

- Ismeritek a lányom? Honnan? Mi folyik itt egyáltalán?

Enyhén megráztam a fejem, hogy kizárjam a hangját a fejemből, majd Mr. Malikra néztem, akinek arcán megilletődöttség és tanácstalanság tükröződött, miközben a feszültséget egy kis mosollyal próbálta feloldani, sikertelenül. Némán pillantottam rá, kezem összefűztem a mellkasom előtt, készen álltam a magyarázatra, hogy mi a francért kell ezt most megtudnom, hiszen nyilvánvaló, hogy nem meglepetés nekik, hogy egyik pillanatról a másikra a nappalimban találták magukat. Titkolták ezt előlem, méghozzá szánt szándékkal, és nem csak ők. Apa is. Mi az isten folyik itt?

- Olivia, én el akartam… - kezdte, nekem pedig ennyi elég volt. Felszakadt belőlem minden, mintha eddig csak hörögtem volna, mostanra pedig már tisztán kapnám a levegőt.

- Hát te lehet, hogy rohadtul el akartad, csak nem jött össze. Tudod, az ember az ilyet nem azzal kezdi, hogy mondanom kell valamit.

- A sajnálom segít? – hajtotta lejjebb a fejét, hogy a szemembe tudjon nézni, mire én megráztam a fejem, és abbahagytam a dobolást a lábammal.

- Semmit.

Ebben a pillanatban nyílt a dolgozó ajtaja, ahol Zayn mögött megjelent a másik négy srác is, Hannah pedig ekkor unta meg a várakozást és toppant be elénk. Láttam az arcán először a döbbenetet, amikor megtorpant, a felismerést, amikor elkerekedett a szeme, és a rajongást, amikor megremegett és a szájába harapott. Villámgyorsan termett a hátam mögött, a vállamba kapaszkodott, és mintha csak magától védeni a fiúkat szorongatott erősen, és ehhez képes meglepően halkan suttogta a fülembe:

- Ezek ők!

Sziasztok!

Nagyon megcsúsztam, és ezért hatalmas bocsánatot kérek!
Nem válaszoltam még két fejezet kommentárjaira, de ígérem, amint utolérem magam, megteszem. Kérlek nézzétek el nekem! :))
Az a helyzet, hogy pénteken szalagavatóra megyek, ahonnan nem jövök haza csak vasárnap, jövő szerdán pedig műtétem lesz, és nem vagyok benne teljesen biztos, hogy fogom tudni hozni a fejezetet. Ezért majd egyszer kárpótollak titeket, és addig is köszönöm a megértést!

Ezen kívül köszönöm azt is, hogy itt vagytok velem és kitartotok mellettem annak ellenére, hogy ilyen kevés fejezettel tudok csaj jelentkezni hetente. :))
A részhez jó szórakozást, nincs hozzáfűznivalóm!

U.i.: Ja, de van! A zenék nagyon, nagyon ajánlottak, főleg az utolsó. Anélkül nem is lehet elolvasni! ;)

„Same old games”

(Diamonds)

Elfáradtam. Feladtam a harcot, úgy éreztem, jöjjön, aminek jönnie kell. Ha Anglia úgy érzi, hogy rám akarja önteni a sztárjait, és ki akar tenni minden szélsőségnek, akkor tessék, majd meglátjuk megállom-e a helyem.

Tudtam, hogy legfőképp apa miatt jöttünk a szigetországba, a karrierje miatt, ugyanis az egyik legnagyobb cég ajánlott neki visszautasíthatatlan ajánlatot. Természetes volt, hogy ide jövünk, anyának szinte úgyis teljesen mindegy, hogy hol kell bűnözőket védeni, esetleg ártatlan embereket kihozni a börtönből, az pedig, hogy én hogyan fogok boldogulni, nos… Majdhogynem teljesen mindegy, a főiskolát úgysem kezdtem el, és a gyereknek jót tesz egy kis környezetváltozás, valamint világot lát.

De az, hogy az első dolog, hogy belefutok az angol lányok imádataiba, és ráadásul ezek után megjelenik a képem egy újságban, majd pedig kiderül édesapámról, hogy a fiúk menedzsemntjének egyik fő tagja lesz, kicsit úgy érzem, hogy valaki vagy nagyon ki akar szúrni velem, vagy pedig valami fantasztikusnak lehetnék részese, ha észrevenném. Csak, hogy ez utóbbira még elvétve sem tudok gondolni, mert akárhogyan is nézem a szituációmat, semmi jót nem találok benne. Sosem vágytam arra, hogy apa közelében legyek, amikor dolgozik, ugyanis nem vágytam arra a hírnévre és felkapottságra, ami őt körülvette, amikor a munkájával foglalkozott. Újságokban virított a képe, interjúkat adott, és az egyik legnevesebb embernek tartották, és mindezek mellett számos elismerést kapott nem csak a munkájáért, hanem mert tökéletesen el tudja határolni a magánéletét a munkától.

Kényesen került minden a családjával kapcsolatos témát, ha be is mutatott az ügyfeleinek, sosem volt ebből újságcikk, minden az adott falakon belül maradt. Én csak egy normális lány akartam lenni, közösségbe járni, barátokat szerezni és magam életét élni a szüleim árnyékától jó messze, hogy sose vetülhessen rám, és ezt ők el is fogadták, mindent megtettek azért, hogy ez ne következzen be. Sikerült is, akárki is próbált kérdésekkel bombázni apámról, a munkájáról, vagy a sztárokról, amikor megismert, hamar rá kellett döbbenniük, hogy egy szót sem szólok, és nem is érdekel, hogy apa most éppen Rihanna karrierjének fellendítésén dolgozik, vagy pedig a Manroon 5-én.

Most pedig előbb ismertem meg, a saját hibámból a nyálas fiúbandát, és keveredtem össze velük akaratlanul is, mint ahogy apa „állítólag” elvállalta volna a menedzser szerepet. Az állítólag szócska azért kénytelen szerepelni a mondatomban, mert ezt mondta – azaz, hogy a Simon-nal való megbeszélés mindössze pár napja esett meg, amiben fény derült arra a tényre is, hogy Mr. White lesz a menedzsment fő tagja – mind apa, mind pedig a fiúk, de magamat ismerve én sem mertem volna mást mondani. Hisz az arcom szinte biztos, hogy eltorzult a dühtől, és megjelentek azok a mély ráncok a homlokomon, amelyeknek jelenlétére apa mindig mókásan rámutat.

Tehát itt tartottam, és eddig a napig nem is tudtam elképzelni, hogyan oldom meg az egész katyvaszt, hogyan fogom magam függetleníteni mind a bandától, mind apa munkájától, ami egyben visszavezethető az előbbi problémához. Szóval a kora reggeli tánc és az új nap elhozta a megvilágosodást számomra, egész egyszerűen hagyom ezt az egészet – szépen szólva is – a picsába.

Felvettem az eldobott törülközőmet a földről, majd miközben a lejátszóhoz sétáltam, felpillantottam az órára.

- Franc – szisszentem fel, és sietős mozdulatokkal kezdtem összedobálni a cuccaim.

Villámgyors futással termettem az ablaknál, hogy friss levegőt bocsássak be az áporodott szagú, kissé izzadt és fülledt levegőjű terembe.

- Sietve? – szólalt meg valaki az ajtónál, mire ijedten kaptam fel a tekintetem.

Liam állt az ajtófélfának dőlve, mosolyogva figyelve, miközben karjai maga előtt keresztbe fűzve pihentek. Lassan leengedtem a kezem, és visszaereszkedtem telitalpra nyújtózkodásomból. A tudat, hogy egy hosszú nadrág van rajtam, felül pedig csak egy sport felső feszélyezett, főleg, ha ilyen nyugodtan pislog rám, és láthatóan élvezi, hogy meglepett.

Bár tudom, hogy abban egyeztem meg magammal, hogy hagyom alakulni a dolgokat és nem idegesítem fel magam azon, ha nem tudok kiszállni az immár elindult körforgásból, és a körhintán ragadtam, de igazán alakulhatott volna úgy is, hogy nem futunk többet össze, és élhettem volna úgy, ahogy mindig is terveztem.

- Táncverseny, tudod – vontam meg a vállam, mialatt az asztalhoz sétáltam és magamra kaptam egy pulcsit.

- Úgy rémlik, mintha a doki az mondta volna néhány napja, hogy nem ajánlatos.

- Te hallgatóztál? – meredtem rá letaglózva, mire csak megvonta a vállát, és belépett a terembe, maga mögött becsukva az ajtót. – Amúgy meg hogy jöttél be?

Elfordultam tőle, hogy a sporttáskába gyömöszöljek minden kelléket, ugyanis az idő sürgetett, még haza kell mennem fürödni, átöltözni, és a hajam megcsinálása sem másodlagos dolog.

Többet már amúgy sem tudok kihozni magamból, vagy a koreográfiámból, mindent megpróbáltam. Akármennyire is igyekeztem lenyelni a fájdalmat és másra koncentrálni, megerősítenem magam, egy-egy rossz lépés még így is olyan fájdalmakat okozott, hogy elmorzsoltam pár könnycseppet. Ennél többre nem vagyok képes.

- Iannek elég sok helyre kell figyelnie az épületen kívül, így elhagyja a portát, én pedig tudom melyik ez a szoba, és hogy hol tartja a pótkulcsait.

- Ravasz – bólintok felé, majd összehúzom a cipzárt. – De, ha kopogtál volna is nagy valószínűséggel beengedlek – tettem hozzá, hogy tudja, nem akkora bunkó vagyok, mint amilyennek az előző bemutatkozásaim alapján tűnhetek.

- Le akartalak nyűgözni – lépett felém, és felemelte a nehéz táskát, hogy a vállára kapja és segítőkészen nézett rám. – Mehetünk?

Annyira megilletődtem a kedvessége hallatán, valamint láttán, és hogy teljesen normálisa, sőt, kifejezetten barátian közeledett felém, miközben majdhogynem idegenek vagyunk számára, hogy egy pillanatig lefagyva néztem fel rá. Széles mosolya melegen sütött le rám, és mozdulatlanul, lazán várta, hogy reagáljak. Végül lassan mély levegőt vettem, kihúztam magam, tartottam a szemkontaktust, miközben széttártam a karom.

- Többes szám?

- Hazaviszlek – bólintott, majd szemét az ablakra villantotta. – Nem fázol? Be kéne csukni.

Gyanús volt a viselkedése, az, hogy csak itt termet a próbámon, nyilván lennie kell egy oknak, amelyet egyelőre még nem fejtett ki, de addig nem megyek vele soha, amíg erre fény nem derül. Szembetűnő, hogy bár tudja, hogy megyek a meghallgatásra, és tudja azt is, hogy ezt Nate ellenzi, nem szólt egy szót sem ellene, csak rákérdezett. Most pedig hazavinne. Vajon elmondaná apának, hogy nem engedélyezték számomra a táncot orvosi szempontból? Vagy elrabol és haza sem visz, hogy ne tudjak táncolni? Vagy túlparázom az egészet…

- Csukd be, kérlek, nekem még össze kell pakolnom. Ha úgyis kocsival megyek, van még időm. Tömegközlekedéssel számoltam – lépdeltem a szétdobált ruháim, és vizesüvegeim felé, amiket szépen komótosan most össze is szedtem. Lassan csináltam, komolyan minden erőmmel azon voltam, hogy elég időt adjak Liamnek ahhoz, hogy kibökje mit akar.

- Mellesleg nem hallgatóztam. Csak épp elhaladtam a szobád előtt – kezdte, miközben nyújtózkodás nélkül becsukta az ablakot, de ennél a résznél félbe kellett szakítanom.

- Ja, ami az emeleten van, ellenben a dolgozóval a földszinten – húztam el a szám, és kérdőn tekintettem rá, hogy bár nyugodtan folytathatja, már rég rossz helyen jár a történet.

- Szóval csak épp elhaladtam ott, amikor éppen az orvossal kiabáltál, hogy takarodjon, mert nem vagy kíváncsi a tanácsaira, úgyis táncolni fogsz.

Egy pillanatra megmerevedtem, ahogy elhagyta az utolsó szó is a száját, ugyanis emlékek rohantak meg arról a beszélgetésről, a kimeneteléről, és a folytatásáról. Megráztam a fejem, majd Liam felé fordultam, felvettem a kabátom a székről, és a vállamra terítettem.

- Szuper, akkor mindent tudsz. Éppen ezért nem tudsz te sem megállítani, ha ezért vagy itt. A kocsidba sem szállok be addig, amíg nem biztosítasz afelől, hogy elérek majd a meghallgatásra.

- Elérsz, ha rajtam múlik – mosolyodott el, majd az ajtó felé mutatott, hogy követ.

- De?

- Nincs de – rázta meg a fejét, majd bezárta az ajtót és elindult mellettem a folyosón. – Nem tehetem meg, hogy megmondom mit csinálj, hisz miattunk áll fent a veszélye annak, hogy nem tudsz majd táncolni.

- Tudok majd táncolni – javítottam ki a fogamat összeszorítva az éppen bokámba hasító fájdalomtól.

- Segítsek? – nézett le rám Liam kedvesen, mire nemleges választ adtam és némán mentünk tovább.

Tisztában voltam vele, hogy látta, szenvedek, és megsajnált, de ez nem segít. A sajnálat nem jó egyik érintett félnek sem, erre nincs szükségem.

- Mellesleg láttam a csókot is – tette hozzá legutoljára, úgy érzetem eddig várt a tökéletes időzítéssel, és megkapta. Megrándult az arcom a csók szó hallatán, de nem foglalkoztam vele, megpróbáltam könnyedebb vizekre evezni, úgy, hogy közben nem kell Liamre néznem, aki minden bizonnyal válaszok után kutatva méregeti az arcom.

- Akkor, jó sokáig haladhattál el a szobám előtt – jegyeztem meg, ezzel mintegy lezárva a témát.

A portához érve elvettem az énekestől a kulcsot, így Iannek kettőt adtam oda, ezzel is tudtára adva, hogy jobb lenne, ha jobban vigyázna. Láttam az arcán a döbbenetet, ahogy a két kulcsot méregeti, sejtve, hogy valami nem stimmel, de ezután az ablakon kinézve lányok sokaságát pillantottam meg az épület felé igyekezni. Megfeszültem, és újra, azt hiszem, minimum nyolcadjára futtattam végig magamban ama gondolatmenetet, hogy mit fogok csinálni az élethelyzetemmel. Mennyire veszélyes a One Direction által ismertnek lenni? Megéri ez az egész a kockázatot, vagy pedig sutba vágom minden békülési szándékom, amelyeket már Zayn felé is mutattam, és egy két bunkó, csípős beszólást megejtve távol tartom magam mind a fiúktól, mind a rajongóiktól, és így remélhetőleg a médiától is. De a lányok tovább futottak, és betértek a közeli Starbucksba.

Kezd elhatalmasodni felettem a paranoia, ami azt szüli, hogy a pontosan átgondolt hülyeségeimet képes vagyok még egyszer átrágni, ezzel pedig pontosan ugyanazt a kérdést taglalom magamban napokig, hetekig, hónapokig úgy, hogy semmire sem jutok, és talán elszalasztok valami jót.

Mélyet sóhajtottam, megráztam a fejem, és engedtem, hogy a testtartásom lazább legyen és ne azt a frusztráltságot sugározza magából, amit néhány perce.

Visszavezettem tekintetem a portásra, aki végül egy bocsánatkérő tekintet kíséretében engedett el, egy másodperccel később pedig már láttam, hogy a kis fiókot nézi, ahonnan a pótkulcs eltűnhetett.

Miközben Liam már halk léptekkel elindult az ajtó felé, én belebújtam a kabátomba, szorosan összegomboltam magamon, és megpróbáltam minden negatív gondolatot kizárni, mégiscsak életem egyik fordulópontjához értünk a mai nappal, muszáj mosolygósnak és optimistának maradnom a nap végéig. Muszáj bekerülnöm ’Az Egyetemre’!

Egészen a kocsiig teljes csöndben mentünk, én leginkább leszegett tekintettel, tudat alatt is vigyázva, nehogy újból képek készüljenek rólam. Így jobban belegondolva, nem tudom az agyam mely szegleget érezte a jogot arra, hogy hisztizzen, amiért rám akaszkodik a média, hiszen én vagyok az, aki belement abba, hogy újra egy híres fiú mellett jelenjen meg az utcán, pedig könnyűszerrel mondhatnék akár nemet is, biztos vagyok benne, hogyha más nem is, Liam megértené. Neki is természetellenesnek kellett érezni ezt az egész felhajtást maga körül, amikor belecsöppent a hírességek életébe. Amikor már nem csak az X-faktor adásainál vették kamerával az életét, hanem az utcán, az otthonában is, és kapott a nyakába egy marék embert, aki fényképezőgéppel kísérte le még a szupermarketbe is. Lényegében teljesen érthetetlen a viselkedésem és ép eszű ember nincs, aki azt mondaná, hogy: Igen, Olivia, te teljesen normális vagy.

Elfintorodtam a legutolsó gondolatomra, és úgy nyitottam ki az ajtót, de rögtön a következő pillanatban, amikor már bent ültem, magamon éreztem Liam kérdő tekintetét, ami már önmagában is kérdőre vonta épelméjűségem, és az, hogy végül nem szólt egy szót sem, csak megrázta a fejét, feltette az „i”-re a pontot. Némán hajtott ki a szűk utcából a főútra, majd minden előzetes köhintés, vagy lopott pillantás nélkül megszólalt.

- Szóval Zaynnek engeded, hogy a karjában vigyen, nekem meg már nem? – mosolygott rám oldalról, mire feltört belőlem egy halk kacagás, és megvontam a vállam.

- Nálad egy nehéz táska is volt. Nem akartalak volna terhelni. Amúgy pedig tökéletesen meg tudok állni a saját lábaimon is.

- Fáj, hogy nem nézed ki belőlem eme súlyok elbírását. Majd kipróbáljuk – kacsintott rám oldalról, mire én csak mosolyogva megforgattam a szemem és az ablakon át kibámuló taktikát választottam minden további felmerülő kérdés elhárítására.

***

Nem igazán tudtam, hogy jól tettem-e, hogy nem mondtam el apának, hogy honnan ismerem igazából a fiúkat, és egy „Hannah sokat mesélt róluk, és szinte már ismerem őket” szöveggel nyugtattam meg, valamint ezzel is magyaráztam ki a viselkedésem abban a pillanatban, amikor megláttam őket az irodában, vagy pedig egy hatalmas hiba volt, aminek megiszom a levét.

Nem mondtam el, mert ez neki munka, nekem pedig magánélet. De így, hogy tudja, már volt szerencsém többet a fiúkkal lenni, méghozzá nem éppen pozitív értelemben, a munka már magánéletet is érint, ez pedig nem jó. Nagyon nem jó.

Ha bármilyen kapcsolatom van a fiúkkal az kihat a munkájára, mert minden esetben bekapcsol az „apafunkció”, és felrúgjuk mindazon elveket, amelyet eddig követtünk, amelyek gördülékennyé, egyszerűvé tettek mindent. Jól van, utoljára teszem fel magamban a kérdést, és tovább lépek, de: Miért, miért kellett Angliába költöznünk? Komolyan…

Hatalmas sóhajjal huppantam le a bárszékre a konyhában, pontosan oda, ahova apa parancsolt köszönés, vagy kedves „üdv itthon” mosoly nélkül, Liamet pedig a teljesen megilletődött és lesokkolt Hannah gondjaira bízta. Feszengve néztem a velem szemben álló apára, aki csak mérgesen nézte az arcom, majd mikor látta rajtam, hogy halványlila dunsztom sincs arról, hogy mi rosszat tettem, amiért ezt a fogadtatást érdemeltem ki, egy újságot emelt fel az egyik székről, és elém csapta az asztalra.

- Ez mi Olivia White? – bökött a képemre, amin fejem kissé betegen, sápadtan dőlt neki Zayn karjának.

Kedves kis kép is lehetett volna, ha nem a valóságot tükrözné, amelyet viszont legnagyobb bánatomra csak a fiúk és én ismertünk. Kissé oldalra biccentettem a fejem, és a szalagcímet néztem egy pillanatig, amikor apa dörgő hangja újból lesújtott.

- Tehát?

- Nos, ez egy vicces történet – húzódott idióta, félő mosolyra a szám, miközben feszülten próbáltam fellesni apa arcára, de úgy, hogy semmiképpen se legyen arra esély, hogy túl nyíltan nézek rá, ami feljogosítja arra, hogy azt érezze nem bántam, hogy hazudtam neki, és így jöhet a kiadós ordibálás.

Meghúztam magam, és amilyen kicsire csak tudtam, összekuporodtam, majd egy hatalmas nyelést követve összeszedtem a gondolataim, és szólásra nyitottam a szám.

- Beléjük futottam. Kétszer is, a másodiknak lett az eredménye a kórház, ugyanis földre kerültem. De nem akarom, hogy közöm legyen hozzájuk, éppen ezért nem meséltem róluk.

- Láthatóan anyád sem, ugyanis a fiúkról mindösszesen annyit hallottam, hogy behoztak téged valami kölykök, mert elestél és beütötted a fejed – rázta meg értetlenül a fejét, miközben leült elém. – Mi ez a kép?

- Akkor készült, amikor Zayn bevitt a kórházba, rosszul voltam a karjában kellett, hogy vigyen – magyaráztam szárazon a tényt, majd éreztem, hogy nincs több kérdése, és eljött az én időm, hogy összeszerkesszem a védőbeszédem, azt, amivel a lelkére tudok hatni, azt, ami majd feléleszti benne azt a bizonyos funkciót, és áldozatként, kislányaként tekint majd rám, és megold mindent. Mert ő meg tudja oldani, igaz? – Apa, ezek a paparazzik mindenhol ott vannak, ahol a banda. Pedig még csak nem is olyan híresek. Elképesztő, hogy csak azért, mert velük láttak egyszer, már az újságban szerepelek, ráadásul minden egyes rajongó már tudja is a képről, hogy én vagyok az. Ne akard megtudni mit éltem át az iskolában – borzongtam meg visszaemlékezve a délutáni utolsó órára, majd pedig arra a felfordulásra, ahogy sikerült kikeverednünk az iskolából.

Félőn lestem fel szülőm arcára, aki apró ráncokkal tarkíttatta meg a szeme, és homloka környékét, oly’ annyira elmerült a gondolataiban. Nem láttam már rajta azt a felindultságot, haragot, vagy idegességet, inkább csak a távolba révedő pillantást, és az elgondolkozó arcot.

- Miért nem mondtad el? – vezette rám a pillantását a visszafogott hangú kérdése közben, én pedig leszegtem a tekintetem, mert ez a féle viselkedés sokkal jobban hatott a lelkemre, mint az üvöltözés.

Így lelkiismeret furdalásom támadt, hogy még ennyire sem bíztam apában. Ilyenkor képtelen vagyok értelmes magyarázatot találni arra, hogy mit miért tettem, és egyszerűen szégyellem magam.

- Mert tudod, hogy hogyan érzek az egész iránt. Nem akarok a média középpontjában lenni.

- Hát Édesem, ez most nem jött össze – kelt fel mellőlem, miközben elém tolta az újságot. Értetlenül néztem rá, nem éppen erre a reakcióra számítottam. – El kéne olvasnod a cikket.

- De apa!

- Nincs de apa! Beleártottad magad, és akárhogyan is nézem a helyzetet, akárhogyan gondolkodom, London nyolcvan százaléka ismeri már az arcodat, nincs esélyed arra, hogy csak úgy itt hagyd ezt az egész szituációt. Nem tudlak kiszállítani belőle Olivia, ezt most meg kell szoknod. Nem mondom, hogy mutatkozzon velük az utcán, vagy az otthonodon kívül bárhol máshol, ha nem akarsz szerepelni az újságokban, de képtelen vagyok megvédeni téged a médiától.

- Most viccelsz? – pattantam le a székről, és haragosan meredtem az arcára.

- A legkevésbé sem. Holnap este partit adunk, ahova csak a legközelebbi rokonok, ismerősök, barátok vesznek részt, te pedig megjelensz.

- Kizárt! – Fontam magam előtt karba a kezem, és tagadón megráztam a fejem.

- Nem vita tárgya. Ha nem jössz, nincs ma tánc.

- Apa, ezt nem teheted! Ez az életem! Muszáj ma táncolnom.

- Nem hiszem, hogy kellőképp felépültél, és még ezernyi lehetőség áll előtted, ha ma nem táncolsz – mondta ezt úgy, hogy szemernyi kétségem sem maradt afelől, ezt a beszédet már jó ideje taglalgatja magában, tisztában van vele, hogy a szavainak milyen súlya van, és hogy nem dobálózhat vele, hacsak tényleg nem gondolja teljesen komolyan.

- A doki is azt mondta, készen állok. Ne csináld ezt! Akkor inkább elmegyek arra az ostoba buliba, csak engedj ma el. Ja, és jöhet Hannah is – tettem hozzá visszafogottabban, és szempilláim alól lestem fel az arcára, ami már jóval derűsebben festett.

- Ha akar – vonta meg a vállát elrejtve mosolyát, majd se szó, se beszéd megfordult, és egy pohár vízzel a kezében elhagyta a konyhát és ezzel engem együtt is, aki magába roskadva, teljesen letaglózva állt a konyhában.

Egy percig csak álltam teljesen mozdulatlanul a konyhában, majdhogynem tátott szájjal és az iménti párbeszédet, a tényeket vettem ám magamban, amikor megvilágosodott előttem az egész. Nem volt itt szó semmiről. Nem volt ez se vita, se szócsata, még alkuképes sem voltam. Bármit mondhattam volna, úgyis az lett volna, amit apa mond, és ezt tudta, mégis úgy alakította a helyzetet, hogy a végén úgy tűnjön valamit nyertem. De tudta, hogy el fogok menni abba a partiba, akár akarom, akár nem, tudta, hogy azt akarom majd, hogy Hannah is jöjjön, így szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy a lány neve rajta van a VIP vendégek listáján, valamint azt is biztosra veszem, hogy így is-úgyis táncoltam volna ma este, és nem mondott volna nemet, akárhogyan jön ki a lépés. A lényeg az lett volna, hogy úgy tűnjön nyerek, miközben ő végig manipulálja az egész beszélgetést, és annak végkimenetelét.

- Ez… ez… szép. Tipikus White – leheltem magam elé feldolgozva az eseményt, majd a nappali felé indultam, ahova Liam lett elküldve szegény Hannah-val.

A hatalmas helyiségben halálos csend uralkodott, az egymástól öt méter távolságra lévő, szemben fekvő kanapékon egy-egy ember ült némán, egyenes derékkal, ölükben összefűzött kezekkel, miközben merőn nézték egymást addig a pillanatig, amíg észre nem vették, hogy ott vagyok. Egyszerre kapták rám a tekintetüket, és mosolyogva nézték összezavarodott arcom, de egyikük sem szólalt meg, vagy változtatott volna az amúgy kényelmetlen testhelyzeten. Kifejezetten így szoktam kinézni, mikor valami hülyeséget csinálok, és jön a szülői leszidás.

Egyik szemöldököm felvontam, és kíváncsian néztem a párocskát, kötve hiszem, hogy eddig Hannah kibírta szó nélkül, valamint, hogy Liam még egyszer sem próbált meg sikítva elfutni. Túl furcsa a szótlan, feszes testtartás, és a fogorvos mosoly. Kényelmesen az ajtófélfának dőltem, és magam előtt karba font karokkal kérdeztem rá életérzésükre.

- Jól szórakoztok, így? – böktem fejemmel feléjük, mire megrándultak, és elengedték a derekukat. Elfojtottam egy kedves, és egyben mindentudó mosolyt. – Hallgatóztatok, igaz? – biccentettem oldalra a fejem, a reakció pedig nem várt volt.

Kiengedték a benntartott levegőjüket, és felszabadulva ugrottak fel a kanapéról, hogy felém vessék magukat, ráadásul mellőzve mindenféle bűntudatot, együttérzést, vagy félénkséget. Ehelyett rágalmazást, és töménytelen mennyiségű leszúrást akasztottak a nyakamba, mintha amúgy nem lenne elég belőle, vagy mintha szükségem lenne a tanácsaikra, és intelmeikre.

- Apád miért tudja azt, hogy táncolhatsz? Nem mondtad el neki?

- Olivia, én ebben nem segédkezem. Bajod is eshet!

- Hagy tudjam én ezt, jó? – álltam eléjük határozottan, és minden szót beléjük fojtva folytattam. – Tudom, hogy mikor nem egészséges, amit csinálok. Ha fáj, abbahagyom, de amíg van remény, addig úgy állok a ma estéhez, hogy sikerülni fog – villantottam egy mosolyt, és mint apa, fogtam magam és szépen megfordulva az emelet felé tartottam, hogy táncost varázsoljak magamból, legalább kinézetre.

Viszont nálam nem jött be olyan könnyen ez a lerázósdi, és a hercegnői távozás, mint apánál, Liam és Hannah kedvesen követtek, és megjegyzéseiket a fülem suttogták egész úton a lépcsőn. Ami elég nagy táv, hogyha olyanokat kell hallgatnom, mint:

- Amúgy apukád már rég odaadta a jegyet.

És még…

- Nem akarod, hogy bármi közöd lenne hozzánk? Ha komolyan vettem volna, most fájna – emelte színpadiasan a kezét a szívéhez, mire Hannah vidáman felnevetett, és ekkor jött el a pont, amikor beléptem a szobámba, megfordultam és mielőtt feleszméltek volna, bevágtam az ajtót.

***

Végignéztem az összes táncost egytől egyig. Tökéletes mozdulatok, kidolgozott elemek, egyetlen másodperc sem volt, amikor megremegtek volna, amikor látszott volna rajtuk a bizonytalanság. Nem fájt semmijük, erősek voltak, kiegyensúlyozottak, és tudták, hogy itt van a helyük.

A táncukhoz illő zenei alapok, szépen megkoreografált tánc, és ahogy néztem őket tudtam, hogy nem egy hónapja dobták össze az egészet. Hatalmas szerencsém, hogy nem nyílt a meghallgatás, azaz nincs közönségünk a vezetőségen kívül, ugyanis akkor nem kétséges, hogy közröhej tárgyává tenném magam pillanatokon belül. Ezek a lányok, és fiúk hónapokon, éveken keresztül dolgoztak azon, hogy ide bekerüljenek, és biztosra veszem, hogy nem ez az első alkalom, amikor ebben a teremben, ezek előtt a bírák előtt lépnek fel.

Hogyan gondolhattam, hogy majd pont a Királyi Táncakadémiára kerülök be? Hogy egyáltalán az előselejtezőn túl leszek? Persze, túl leszek, nem úgy, ahogy jó lenne. Túl leszek, mert elpárolog a gyomromból ez a görcsös idegesség, nem érzem úgy, hogy túl meleg van, nem fog izzadni a tenyerem, nem remeg majd a térdem, nem szédülök majd a levegőhiánytól, nem érzem majd magam teljesen bénának, és nem fog fájni úgy a bokám sem, ahogy most. Csupán egy rakás szerencsétlenségnek fogom magam érezni, amiért naiv voltam, amikért nem tudtam úgy táncolni, ahogy akartam volna, és mert egy álomnak befellegzett.

Egy szőke lány táncolt a lassú ütemű zenére – ami az első fordulónál előírás volt, ugyanis ennek használatával tudják a legfőbb pontokkal elemezni a mozgásképességünket, a koordinációnkat, és mindenekfelett a tehetségünket –, akinek az egész koreográfiájáról sütött, hogy született táncos.

Idegesen húztam ki magam, ezzel is megnyújtva görcsbe rándult gyomrom, és miközben ki-kifújtam a levegőt, föl alá járkáltam, hogy ezzel vezessem le valahogy a feszültséget.

- Sikerülni fog Olivia, menni fog! – suttogtam magamnak, miközben lábujjhegyre ereszkedtem, és hallottam, hogy az ismerős dallam a vége felé közeledik. Ha a lány az utolsó lépéseket is megteszi, én jövök.

Óvatosan kilestem a függöny mögül, és a bírák arcára néztem, akik teljesen érzelemmentesen, kőarccal meredtem az amúgy gyönyörű lány, csodálatos produkciójára. Szomorú, a halálról és elmúlásról szóló számra állította össze a koreográfiáját, és ennek érzését a mozdulataiban hiba nélkül teljesen vissza is adta, egy laikus is megkönnyezte volna a szépen kidolgozott lépéseket, így feldolgozhatatlan volt számomra, hogy a tánckari igazgatók, és független nézők között egy sem akadt, aki legalább egy mosolyt, vagy könnyes szemet megejtett volna a táncos felé. Össze fognak törni lelkileg – furakodtak a hívatlan gondolatok a fejembe, miközben szemem a befáslizott lábamra siklott, amit ezen kívül még szorító gumik tartottak szorosan össze.

Liamnek, Hannah-nak, és annak az idióta Nate-nek is igaza volt, nagyon rosszul is elsülhet a táncom.

Mély sóhaj után visszahúzódtam a függöny mögé, verejtékes tenyerem a nadrágba törölve szárítottam meg, majd idegesen fellestem, ugyanis elhalt a zenei aláfestés hangja.

- Köszönjük Ashley! Szép produkció volt, gyönyörű kifejezés – mondta monoton hangon a bírónő, majd bólintott a fejével, mire az előbb említett lány pukedlizett és kisietett a színpadról. – A következő táncos Olivia White!

(Give me love)

Egy utolsó mély lélegzetvételre futotta, kiegyenesítettem a hátam, meghúztam a gumit a hajamban, majd egyenes léptekkel a színpad közepe felé indultam. A fények mind egyenesen rám világítottak, elvakítva így, és elhatárolva a külvilágtól. Forróság vett körül, nyomasztó levegő, félelem, remegés, és mindeközben libabőrös voltam, és fáztam. Szinte hallottam a saját szívdobogásom, ahogy körülöleli a hatalmas helyiséget, lüktet a fülemben, és adja a ritmust.

Próbáltam előre nézni a nézőtérre, akartam látni a bírák arcát, a helyet, ami majd egyszer megtelik emberekkel, ha én táncolok, de nem láttam semmit, és még sohasem voltam ezért ilyen hálás.

Lehunytam a szemem, és vártam, hogy megszólaljon a zene.

"Hajoljon meg az a fej! Szépen vezesd le a derekad, és emlékezz, hogyan vezesd fel a karod, hogy kijöjjön a ritmus. Ügyes! Szép lassan, kivezetve a mozdulatot mehet a lépés balra, a nyakad tartsd meg, és maradjon meg a kecsesség! Hunyd le a szemed, és élvezd a mozdulatot! Azt, ahogyan átadod a dal ritmusát, dallamát, szövegét a mozdulataidban. Érezzék a szenvedést, a fájdalmat, a sóhajokat, a szenvedélyt, a vágyat.

Törzsdöntés, közben láb kirak, és kövesd a mozdulatot a kezeddel. Hajolj meg, tartsd meg az egyensúlyt, és húzd meg azt a lábat. Látni akarom, ahogy ebben a fordulatban átadod az elveszettséget, látni akarom, abban, ahogy összeesel, hogy fáj. Érezzem, ahogyan ráhajolsz a lábadra, hogy elveszítetted, és ez megöl. Mert elhagyott. Nem figyeltél rá, nem becsülted meg. Azt hitted ez a normális, hogy veled van. Hogy támogat és megvéd. Vigyáz rád. Talán fel sem fogtad mit jelent. Viszont elveszítetted. Elment, már mást szeret, és belül meghalsz. Mert kifacsarodik a szíved, mint ahogyan most megcsavarod a tested, mert az alkohol segít, hogy elfelejtsd a fájdalmat és a bánatod, elhozza neked azt a mámort, amire vágysz. Csapódj a másik oldalra, állítsd meg magad, majd át a másikra. Elvesztél, és mást sem akarsz, csak újra szeretve lenni. Mosolyognak rád, de te nem azt az őszinte mosolyt látod, csak valami hamisítványt, mert tudod, hogy sajnálnak. Sajnálnak, mert elhagytak téged. Szétesel, ahogy előre hajolsz, és szétesik a spárgád. Lecsapódsz a földre, mert ebből elég! Ráütsz a színpadra, mert akarod, hogy szeressen.

Emlékezz erre, és feszülj meg, mikor érzed, hogy te rontottad el, mégis tőle várod, hogy megmentsen azzal, hogy visszajön. Sírj, ha fáj, mert fájni fog, és te egyedül leszel.

Már nem kéred, túl vagy a könyörgésen, és a fenyegetőzésen. Szeretnéd, hogy visszajöjjön. Szeretnéd, ha újra szebb lenne az életed. Szeretnél mosolyogni. Mellette ébredni, és az arcát nézni. A békés légzését hallgatni, a mellkasán végighúzni a kezed, miközben elmerülsz az arca tanulmányozásában. Mosolyogsz már azon is, hogy láthatod. Hogy érintheted. Hogy a tied. Kiélvezed, azt, ahogy az ujjaid a hajába siklanak, és mélyen beletúrhatsz. Legszívesebben magadhoz húznád, ölelnéd, csókolnád, amíg el nem jön a világ vége. Szinte érzed a bőre illatát. A parfümjéét. Látod csillogni a szempárt, amikor rád néz. Látni véled a szerelmet benne. Szinte…

Szinte, mert nincs ott. Vége. Szeretnéd, ha szeretne.

Lássuk azt a magasba ugrást, amivel megadod, mindenkinek a…"

- Olivia! – sikította egy ismerős hang, ahogyan földet értem.

Éreztem a fájdalmat és gyengeséget a bokámban, pontosan az érkezés előtti pillanatban, és tudtam, hogy nem fog menni. Nem fog megtartani. Kibicsaklott alólam a lábam, én pedig védelem nélkül, teljes testsúlyommal a magasból a padlóra zuhantam, és a következő érzés már az az iszonyatos fájdalom volt, ami elnyomott minden mást. Elhalt a zene, és futó léptek zajai kerítettek körbe.

Hallottam Hannah hangját, ahogyan felém közelít, és az ölébe emeli a fejem, Liamet, ahogy két kezébe fogja az arcom, és a nevemet ismételve próbál arra bírni, hogy ránézzek. Zaynt, ahogyan aggódva fogja meg a kezem, a bírákat, ahogy orvosért kiáltanak, és Nate-et, ahogy felém fut.

Nem érdekelt. Elrontottam.

Sziasztok Drága Olvasók!

Sajnálom, hogy ennyit késtem, és csak most tudtam jelentkezni a frissel, de ennyi ideig tartott míg nagyjából észhez tértem a műtétet követően. És bár még most is folynak a vizsgáim, nincs sok hátra, jól leszek most már. Azt hiszem. Remélem. :D
Köszönöm szépen a támogatásotokat, azt, ha nem pártoltatok el a kihagyás miatt, és hogy olvastok! :))
Véleményeket majd szívesen olvasok, és ígérem most már válaszolok a kommentárokra, mind az elmaradottakra, mind a mostanira. :) Csak idő kell.
Köszönök mindent, és jó szórakozást a fejezethez! Jenninek ajánlanám legfőképp! :))

"Everyone else in the room can see it"

Összeszorítottam a szám, és lehunytam a szeme, úgy próbáltam túlélni azokat a pillanatokat, amíg Nate oldalán az egyetem orvosa a lábam vizsgálta, majd befáslizta azt, rajta hat réteg fájdalom és duzzanatcsökkentő kenőccsel. A fájdalmam Hannah és Zayn kezének szorításával vezettem át rájuk, éreztem, ahogy Hannah keze megfeszül az enyém alatt, és egy alkalommal el is akarta húzni, végül megadta magát, és arcát elfordítva hősiesen állta a fájdalmat.

- Mikor történt a baleset? – hallottam meg a doki hangját, amire semmiféleképpen nem akartam válaszolni. Csak rosszul jöhetek ki a dologból, hisz vagy azért kapok lecseszést, hogy egyáltalán el mertem jönni a felvételire, vagy azért, hogy mit képzelek magamról, hogy elrontom a meghallgatást. Némán, lehunyt szemmel szorongattam továbbra is a két kart, míg végül Liam szólalt meg.

- Úgy két, három hete.

- És ki kezelte? Melyik kórházban volt?

- Én – nézett fel Nate egyenesen a doki arcába, aki erre összeráncolta a szemöldökét, és leengedte a befáslizott lábam.

- És engedte így táncolni?

- Nem, nem igazán – rázta meg a fejét Nate, majd felém bökött és folytatta. – De ez a nő, már mikor először megjelent a kórházunkban kitépte magából az infúziót és az összes csövet, így az, hogy visszatartsam ettől a tánctól, már elméletben halott volt.

- Ez igaz, Miss White? – egyenesedett fel az orvos, én pedig kelletlenül, de beismertem bűnöm és bólintottam. – Mostantól egy hónapig nincs tánc, kímélje a bokáját.

Ismerem magam, és láthatóan ismernek a többiek is, ugyanis én elvből már tiltakozni akartam, ők pedig már elvből a számra tették a kezüket, így ha még a legalsót meg is haraptam volna, volt még hat másik, amelyek visszatartottak. Így az orvos a lehető legnyugodtabban elsétált, gondolván, hogy elrendezett, és én beletörődőn nem fogok táncolni egy hónapig.

- Pff – szöktek fel belőlem a legelső hangok, ahogy a kezek eltűntek. – Egy hónapig? Olyan nincs.

- Olivia, ez nem vicc! Ha nem csinálod, amit a doki mond, csak húzódik, és húzódik, a végén pedig az lesz, hogy egyáltalán nem táncolhatsz – förmedt rám mérges tekintettel Hannah, és éreztem, ahogy áramlik a testéből a feszültség.

Értem aggódott, mert hülye voltam, most meg pontosan onnan folytatom, ahol abbahagytam. Félt, hogy mi történt velem, amikor összeestem, most pedig fél, hogy mi fog történni velem azok után, ha nem hallgatok az orvosra. Bűntudatom támadt, de ezt a világ minden kincséért sem vallottam volna be.

Elfordítottam a tekintetem a lányról és egy semleges területre, mindenki közé próbáltam nézni.

- Amúgy is, hogyan kerültek ide? Ez egy zárt meghallgatás.

- Ja, csak mi vagyunk a One Direction – vonta meg avállát Louis lazán, és karját Harry vállára emelte, hogy a fiún támaszkodjon meg.

- Ja, ez mindenre válasz – húztam el a szám, még mindig várva valami értelmes közlésre.

- Liam ötlete volt, Louis meg ismert egy csávót itt, aki a biztonsági csapat tagja, szóval a lehető legnagyobb csendben kellett belopóznunk a nézőtérre, hogy a zsűri elől ne vegyen észre. Sikerült – vigyorodott el Zayn, és kétségem sem volt afelől, hogy marha büszke volt magukra.

- Hm – fordítottam el a fejem, és mindkét talpam a földre helyeztem. Egy pillanatra megfeszültem, ahogy egy ismerős, nagyon erős fájdalom a bokámba nyilallt.

Szóval miattam jöttek ide. A nagy One Direction azért jött el egy tánc meghallgatásra, hogy engem lássanak. A kérdés már csak az, hogy bénázásom reményében osontak be az ülésekre, vagy pedig, hogy lássák a táncokat, a táncomat. Hannah-ból és Zaynből még talán csak kinézem, hogy a tánc érdekelt, na, de Louis, és Harry már egészen más tészta volt, még akkor is, ha most nem kifejezetten mosolyogva, és kárörvendőn néznek rám.

Két kezemet a testem mellé helyezve támaszkodtam meg, hogy stabil helyzetbe kerüljek, és lehunytam a szemem. Lássuk csak mink van. Tulajdonképpen nem hallgattam Nate-re, minek következtében elrontottam életem meghallgatását, és vajmi esély van ezek után bármilyen profi táncfőiskolára is bejutnom, hisz az ilyen hírek, mind például a bénázásom, pillanatok alatt eljut egyik iskolától a másikig, ezzel tudatosan megfosztva engem az álmom megvalósulásától. Apa gonosz trükkel rávett arra, hogy pontosan azt tegyem, amit akar, miközben tisztában volt vele, hogy így is-úgyis megteszem, hisz nincs más választásom. Bevetette a nem táncolhatsz kártyát is, és a légszívfájdítóbb tény, hogy akárhogyan is, de sikerült megakadályozni, hogy végigtáncoljam a számom a meghallgatáson. Nate megcsókolt, és bár tény, hogy akkor visszacsókoltam és csak pár másodperccel később löktem el magamtól, azóta pedig nem beszéltünk a dologról, és érzem, hogy csak az alkalmas pillanatot várja, hogy a tárgyra térhessen. Szóval összességében úgy érzem, egy csődtömeg vagyok, és mostanában a dolgok valahogy nem alakulnak fényesen.

- Egy kis csöndet kérnék, hogy elmondhassam a tovább jutottak eredményeit, és neveit – hangoztak el a szavak a színpad felől, nekem pedig összeszorult a szívem. Mielőbb el akartam innen tűnni, és önsajnálatba, magányba süllyedni a szobámban, hogy visszatérhessek a képek és idézetek nézegetéséhez.

Feltornáztam magam ülőhelyzetemből, és félig-meddig a dokira hallgatva, leginkább csak az egészséges lábam terhelve indultam meg bicegve az öltöző felé, hogy összeszedhessem a cuccaim, és valahogyan hazajussak.

- Meg sem hallgatod? – szólt utánam Niall, mire megálltam, és visszafordultam.

- Komolyan? – néztem fel az arcára hitetlenkedve, miközben a fejemet ráztam, és hangos szipogással próbáltam visszatartani az elfojtott könnyeket. – Komolyan azt várod el tőlem, hogy halljam mások hogyan jutnak tovább és válik valóra az álmuk?

Nem válaszolt, látszott rajta, hogy felfogja mit jelent nekem ez a veszteség, és már bánja, hogy egyáltalán utánam szólt. Mély levegőt vettem, visszafordultam az öltöző felé, és kezemmel a székek háttámláján megkapaszkodva sántikáltam előrébb. Nem akartam azon gondolkozni, hogy innen hogyan tovább, jelen pillanatban nem érdekelt a jövő, és hogy végzős vagyok. Nem érdekelt a bokám, könnyűszerrel lemondok most már a táncolásról is, feladom az értelmetlen szélmalomharcot az álmaim beteljesedéséért, ha láthatóan ennek nincs eredménye. Egyszerűen azt akartam, mint minden lány, amikor arccal esik a betonra, sírni kimerülésig, meleg ágyban feküdni, és elgondolkozni az összes rossz dolgon, amik velem történtek, eltöprengni a miérteken, és hogy miért épp velem estek meg. Ennyire rossz ember lennék?

- Elnézést Miss – fogta meg a karom hátulról valaki, én pedig az ismeretlen hangtól, és a hirtelen érintéstől ijedten fordultam hátra. Ismeretlen idősödő női arc nézett vissza rám. – Ön Olivia?

Némán bólintottam, a nő pedig le sem véve a karomról a kezét fordult meg a színpadra tartó út felé, és intett.

- Jöjjön kérem velem. Ön is egy jelentkező táncos, muszáj itt maradnia, míg a felvételi eljárás zajlik.

- De én – sóhajtottam, de a nő már húzott, én pedig a karjára támaszkodva lépkedtem mellette.

A padló felé szegtem a tekintetem, hogy ne kelljen látnom ismerőseim sajnálkozó pillantásait, amit lehet, hogy jó szándékból lövellnek felém, ám minden esetben rosszul sülnek el, és csak még ramatyabbul érzem magam tőlük, ráadásul meg is bántódom. Ahogy Hannah mellett haladtunk el éreztem, ahogy kezét az enyémbe csúsztatja, és velem tart. Óvatlanul pillantottam fel rá, mire nyugtatón elmosolyodott, és mindkét kezével megszorította az enyémet. Egyre hevesebben dobogott a szívem, ahogy a színpad felé közeledtünk, már hallottam az igazgatónő dicsérő szavait, ahogy a produkciókat értékelte, láttam a vörös függöny élénkségét, és féltem a reakcióktól, amik érnek, amikor megjelenek a pódiumon. De a szavak elfogytak, a függöny szétvált két oldalamon, és a reakció elmaradt mindenki izgatottsága hevében. Kifújtam a levegőt.

- Mint tudják, nem kerülhet be mindenki az egyetemre, szűk csoportjaink vannak, és ezen csoportok tagjainak majd rengeteg tanulnivalójuk lesz a képzésük során, nem ritka, hogy kihullnak páran – kezdte egy harmadik nő, kutatásaim, és arcmemóriám szerint az igazgatóhelyettes lehetett.

Tekintetem végigvezettem az alig pár méterrel mellettem álló kisebb tömegen, akik izzadva, idegességtől sápadtan meredtek a szónokra, és velem egyetemben semmit sem vártak jobban, mint innen szabadulni. Viszont velem ellentétben nekik még volt mit veszíteniük.

- Nem mondom, hogy könnyű a tanulmányok elvégzése, vagy, hogy egyszerű bent maradni. Nem mondom, hogy mindannyiukból profi koreográfus, táncos, avagy táncművész válik, de ez már nem rajtunk múlik. Amint bekerülnek az egyetemre, mi megnyitunk Önök előtt számtalan kaput, lehetőségek ezreit, és hogy ezekkel mit kezdenek, Magukon múlik. Köszönöm a figyelmet!

Halk köhintések, lenyíló székek zaja, papírzörgés. Remegve szívtam magamba az áporodott levegőt, és a következő pillanatokban nem akartam itt lenni. Nagyon nem. Tudom, hogy nem illő, sőt, kifejezetten nagy bunkóság ilyen helyzetben nem fókuszálni, én mégis ezt tettem, és kétségbeesetten fordultam hátra a csapatom felé. Mindannyian maguk előtt karba tett kézzel álltak, külön a One Direction csapat, külön Nate, és engem néztek merőn, pislogás nélkül, bármilyen érzelmi kinyilatkoztatást kerülve. Lassan visszavezettem tekintetem arra a két emberre, akik immár felálltak bírói székükből, és a színpadra sétáltak. Középkorú férfi, és női megfelelője papírlapokkal a kezükben álltak meg a táncosok előtt, láthatóan élvezve a feszültséggel teli pillanatokat, és azt, hogy ők uralják azokat.

- Nos, sziasztok! A nevem Shane, a kollégám pedig Victoria. A tanáraitok leszünk az elkövetkezendő első félévben majd, amennyiben bekerültek iskolánkba. Nekünk jutott az a megtiszteltetés, hogy elmondjuk, kik azok a tehetséges táncos palánták, akik bekerültek az ösztöndíjas felvételi sorozat második fordulójába.

- El akarok innen menni – nyöszörögtem halkan Hannah-nak, aki lepisszegett, és tekintetét a férfira szegezte. Enyhe erőfeszítést tettem mindkét kezem kiszabadítására, de mindkét oldalon ellenállásba ütköztem, és anélkül szorítottak, hogy akár egy pillantást is vetettek volna rám.

- Sophia Lurking, gratulálunk!

Én ezt nem csinálom. Kitéptem a kezem Hannah-éból, és elfordultam a fiúk felé. Egy lépést tettem előre, innentől már könnyűszerrel megszabadultam a másik bilincsemtől is, és úgy sikerült elhagynom a színpadot, hogy azt bárki is észrevette volna a két érintetten kívül. Sietségemben már kevésbé foglalkoztam a sajgó bokámmal, minduntalan csak a szabadulás gondolata járt a fejemben, így a lépések sokszorozódásával, a fájdalom fizikai és pszichikai könnyei akaratlanul is előtörtek végigcsorogva az arcomon.

- Olivia – kapott el Louis, miközben elhaladtam volna mellette. Megfogta mindkét karom alig valamivel a vállam alatt, és erősen szorított, maradásra kényszerítve, és úgy állt előttem, hogy másra igazán nem is tudtam nézni. Így az öltöző most vészesen messzinek látszott, a tűréshatárom pedig közeledett.

- Hagyj, oké? Eressz! – sziszegtem felé, mialatt hisztérikusan rángattam magam, és próbáltam kitépni magam a fogásából.

Elegem volt, hogy mindenki akar valamit, hogy tegyem meg, mintha mindenki jobban tudná, hogy mit szeretnék. Vagy, hogy mi a jó nekem. Ideges voltam a gondolattól, hogy nem fogadják el, nem érdekel az eredményhirdetés, ha elszúrtam. Leszarom. El akarok innen tűnni úgy, hogy senki nem áll az utamba. Azt akarom, hogy essen kint az eső, és sírhassak, miközben hazafele sétálok.

- Jól vagy? – szegezte nekem azt a kérdést, ami az első ilyen jellegű volt a nap folyamán. Abbahagytam a kapálózást a szemébe néztem, és éreztem magamban, hogy megtörök.

- Nem – tátogtam némán megrázva a fejem, miközben visszatartottam a sírás erőteljes, hangos rohamát. A fejem Louis mellkasának vetettem, és engedtem, hogy a könnyek immár irányíthatatlanul előtörjenek és választ adjanak arra a primitív, aktuális, de mégis jól eső kérdésre, hogy jól vagyok-e.

Éreztem a kezdetleges merevséget a fiúban, majd azt is, ahogyan bár vonakodva, de körém emelte karjait, és szorosan magához ölelt. Apró simogatásokkal a hátamon elérte, hogy fáradtan, de mégis egy apró kacaj hagyja el a szám, még így a legszomorúbb pillanatomban is.

- Mi van? – söpörte ki az arcomból és a vállamról a hajam, hogy rám tudjon nézni.

- Nem vagy egy vigasztalóművész, igaz? – töröltem le a csuklómmal a könnyeket az arcomról, mialatt lassan elhúzódtam a fiútól, aki szerény mosoly kíséretében, de felszabadultan engedte ki magát. Harry oldalról egy papír zsebkendőt átnyújtva segített kétségbeesésemen, amit egy borzalmasan hamis mosollyal köszöntem meg.

- És végül, de nem utolsó sorban Tina Deril – jutottak el az agyamig a szavak újra, mire kissé összerándultam és lehunytam a szemem.

- De hisz ez csak tizenegy volt. Tizenkét továbbjutót hirdettek – szólalt fel valaki felháborodottan, mire egy horkanás szerű hang szakadt fel a torkomból. Nehogy már ne tudja elfogadni, hogy nem jutott tovább…

- Ebben tökéletesen igazad van, csakhogy az utolsó hely, a különdíjasé – válaszolt hallhatóan tetetett kedvességgel a nő, mire már megfordultam és a csoportra szegeztem a pillantásom. – Gyönyörű koreográfia, érzelem dús lépések, kifejező arc, tökéletes zeneválasztás. Szép kidolgozás, néhány hibás mozdulat, és egy rontott lépés, beteg boka. Ezekkel a szavakkal lehet jellemezni azt a produkciót, amely a különdíjunkat elnyerte. Sosem láttam még ehhez foghatót, olyan tudás, és szó szerint, tánc sugárzott a személyből, mintha sosem tanulta volna, sokkal inkább vele született volna. Kár lenne érte, így esélyt érdemel. Olivia White – fordult pontosan felém mindkét zsűritag, majd az ezt követő pillanatban az összes táncos is félkörbe nyílt, hogy minden egyes szempár láthasson.

Álltam, teljesen lefagytam, és csak a nevemet hallottam visszhangozni a fülemben. Reflexből töröltem szipogó orrom alá, és bár csak pillanatok teltek el, a kényes pillantások kereszttüzében ezek egyre kényelmetlenebbé, és hosszabbá váltak, óráknak tűntek, míg engem néztek.

- Esélyt szeretnénk adni, hogy megmutathasd, mit tudsz. Várunk a következő fordulóban – biccentett felém a nő, a férfi pedig irányomba indult, majd elém érve egy papírt nyomott a kezembe, és bátorítón megszorította a karom.

- Gratulálok, fantasztikus voltál!

Gyűlölködő pillantások, elégtelen táncosok, akik szerint ez valamiféle kivételezés. Lányok, akik párhuzamot húztak nemzetközileg elismert menedzser vezetékneve és az enyém közt, végül egy nehéz táska cipelője, egy büszke szív tulajdonosa, és egy csendes autó utasa voltam.

***

- Na, nem mintha nem mondtam volna, hogy ne tedd be a lába a meghallgatásra és feküdj, igaz? – járta le vagy a huszadik útját is az ágyam előtt Nate. A mászkálást csupán egyetlen pillanatig hagyta abba, akkor, amikor a One Direction egyik része a szobámba lépett és érdeklődve lesett felém.

- De, megmondtad, és ide jutottam. Örülsz? – forgattam meg a szemem, és a többiekre néztem, akik csöndben nézték a vajszínű szőnyeget, mélyen a gondolataikba mélyedve.

Hannah a mobilján fogadni mernék, hogy a netet bújta, hátha valami hírt találhat kedvenceiről, na nem mintha annak most iszonyatosan nagy hírértéke lenne, inkább abban bízott titokban, hogy az ismerős, híres arcok mellett felbukkan az övé is a képeken. Zayn előre dőlve, könyökére támaszkodva fonta össze ujjait a térdénél, és csöndben meredt a semmibe, míg Niall láthatóan valamin nagyon jót mulatott, ugyanis bár a szövetek mélységeibe révedt, a mosoly egy pillanatra sem tűnt el az arcáról. Nate pedig… nos, szüntelenül járkált, és legnagyobb pechére, a srácoknak, valamint Hannah-nak esze ágában sem volt engem magamra hagyni a szobámban.

Felsóhajtottam, ahogy Niall-én kívül, de meguntam a merengős arcokat, és újból magam elé vettem a papírt, amit immáron negyedszer olvastam el.

Tisztelt Olivia White,

sikeres meghallgatásáért engedje meg, hogy őszintén gratuláljunk! Az alábbi instrukciók alapján kérem, készüljön fel a második, és egyben utolsó meghallgatásra, melyre két hónap múlva, azaz augusztus végén kerül sor. Ebben a körben egyetlen táncot kell csak megtanulnia, és előadnia, de ez legyen élete tánca. A téma fájdalom, szerelem, kétségbeesés, tisztelet, bizalom, megbecsülés, támogatás egyben, azaz társas kapcsolatok. Zene számokat Önnek kell választania, ám ami a legjobban megnehezíti a feladatot, azaz, hogy a meghallgatás ezen köre páros tánc.

Párját a felsőbb éves egyetemi hallgatók közül kell kiválasztaniuk, és ettől a kritériumtól nincs eltérés.

A mellékelt papíron segítségül adott információkat talál, használja egészséggel.

Legőszintébb tisztelettel;

Cecilia Howard

Igazgató

- És mi lesz, ha annyira tönkre tetted a bokád, hogy…

- Na, jó öreg, eddig hallgattalak, de szerintem most van itt az ideje, hogy elhúzz a francba – szelte át a szobát Zayn erőteljes, és fenyegető hangja, amely jelen pillanatban zene volt füleimnek. Fenyegetőn kihúzta magát, és egy lépést tett Nate felé, akinek felszaladt a szemöldöke.

- Igen? És ki vagy te, hogy megmond, mikor menjek el?

- Én, kérlek rá Nate – emeltem rá a pillantásom, és nem tágítottam. Nem kellett a dráma, nem kellett a lelki fröccs. – Ha mindenki más kussban tud ülni a szobámban, akkor te miért nem? Tudom, hogy elrontottam, oké? Lépj tovább.

- Kit érdekelnek a többiek? Nem érdekel, hogy elrontottad, mert nem tetted. Tökéletes volt, ezt már mindenki tudja. És végképp nem akarok továbblépni – fakadt ki, és az ágyam felé indult, ahol megmarkolta a falábtámlát, és erősen szorította azt. Egy pillanatig csendben csukott szemmel lehajtotta a fejét, majd egyenesen a szemembe nézett. – Engem csakis az a kibaszott csók érdekel, a válasz. Húsz perce járkálok fel-alá és egyetlen olyan pillanat sem volt ebben a majdnem fél órában, amikor nem arra gondoltam, hogy milyen volt a csók. Az ajkaid íze. Én… - folytatta volna, de villámló tekintettel, megfeszült testtel szóltam közbe.

- Én pedig nem akarok erre gondolni. – Éreztem, hogy mindannyian engem néznek, nekem pedig kínos volt, hogy előttük hozta fel az amúgy is kényes témát Nate, ráadásul úgy, hogy ez volt az a pillanat, amikor megtudták. – Hiba volt, letámadtál. Éppen tegnap dőlt össze bennem az egész világ, majd öt perccel később pedig ragyogott minden. Még mindig nem fogtam fel, te pedig azzal a csókkal jössz, ami több napja, ha nem hete történt. Szerinted, ha akartam volna róla beszélni nem tettem volna már meg számtalan alkalommal?

- Olivia…

- Szia Nate – sütöttem le a szemem, lezárva a témát.

Pillanatokig, percekig állhatott még ott némán, teljesen letaglózva, míg én a levelet olvastam anélkül, hogy felfogtam volna a szavak jelentését. A legkevésbé sem érdekelt a tartalma, attól függetlenül, hogy már majdnem fejből tudtam mit ír. Sebesen dobogott a szívem, ideges voltam, és csak el akartam dőlni az ágyamban, elkerülve azt, hogy magyarázkodnom kelljen akár Hannah-nak, akár a másik kettőnek, még akkor is, ha vajmi közük van a magánéletemhez. Végül Nate feleszmélt, és köszönés nélkül hagyta el a szobát, ahogy pár másodperccel később Zayn is.

- Na, ezzel most beletrafáltál – vonta le a bölcsen a következtetést Niall, de ahelyett, hogy bandatársa után ment volna, az én arcomat fürkészte kíváncsian.

- Azt hiszem, kicsúszott minden a kezemből.

- Valami hasonlóra gondoltam én is a csók résznél, viszont Malik arcára tekintve, majd kivonulását végignézve egészen más érzés költözött a szívembe – ült le az ágyam mellé Hannah, és elvette tőlem a papírt, hogy átfussa a sorokat. – Ki lesz a párod? – nézett fel a levélből, mire megráztam a fejem.

- Dunsztom sincs – fújtam ki a levegőt hangosan, és igen, elnyúltam az ágyon.

***

Szinte száz százalékig biztos vagyok benne, hogy a beteg, kissé duzzadt bokámnak nem tenne jót, ha egy magas sarkúban állítanék be az apám által szervezett VIP partiba, de nem volt túl sok választásom, ha a média is ott lesz a belépésemkor. Így legalább addig ki kell bírnom, míg megérkezem, mosolygok, majd leveszem a nyaktörőket, és egy egyszerű fekete topánkára váltok át.

Visszahelyeztem a szempillaspirált az asztalra, és a rúzsért nyúltam, amikor kopogtak az ajtómon.

- Pillanat – mondtam, majd végighúztam a vérvörös rúzst a számon.

- Nyugodtan kicsim, csak gondoltam szólok, hogy az anyád körülbelül öt perc múlva készen van, a limuzin pedig már megérkezett.

- Oké – suttogtam magam elé, hisz tudtam, hogy már rég nincs az ajtóm előtt, és nem várta meg a válaszom. – Ügyesen – kacsintottam a tükörképemre, majd felálltam, és belebújtam a cipőkbe. Felhúztam a gyémánt karkötőket a kezemre, majd utolsó simításként illatfelhőbe burkoltam magam.

Felkaptam a kis retikülöm, valamint a nagyobb táskám, ami a cipőket és kényelmesebb ruhákat rejtette, és azt hiszem, én voltam az első, aki elfoglalta a limuzin első ülését.

Sosem lehet hozzászokni ahhoz az érzéshez, amikor várnak rád. Amikor tudod, hogy szeretnek, de te nem látsz semmit, mégis a végig izgatott vagy, hogy vajon milyen lesz, amikor megpillantod őket. Végig görcsben van a gyomrod, félsz, de közben várakozás teljesen is nézel előre, és látni lehet, ahogy a csuklódnál dobog a bőr a heves szívverésed és a felgyorsult vérkeringésed miatt. Izgatott vagy.

Na, pontosan ezt az izgatottságot érzed akkor is, amikor tudod, hogyha kiszállsz várnak rád, csak társul emellé még egy bizonyos fokú félelem is, hiszen ezek az emberek nem szeretetből álldogálnak fényképezőgéppel a kezükben, hanem, hogy minél több mindent megtudjanak rólad, az életedről, olyan pontokról és pillanatokról, amikhez semmi közük. Érthető is lenne az érdeklődésük, hiszen ebből élnek, ezt adják a népnek el pénzért, akiknek erre pedig szükségük van. Mert tudni akarnak mindent a kedvencükről még akkor is, ha nem tartozik rájuk, hisz van magánélet. Persze ők, halandó emberek fel vannak háborodva, ha mások vájkálnak az életükben, felidegesítik magukat és mindenkit elküldenek melegebb éghajlatra mondván, törődjenek a maguk dolgával, és éljék a saját életüket, ne másét. Nos, igen, ez az egyik olyan dolog, amit soha az életben nem fogok megérteni.

Ezen gondolatok viszont nem segítenek eltüntetni a gyomorgörcsöt, és a tudatot, hogy évek óta először, de nyilvánosság elé kell lépnem, és mosolyognom a kameráknak, ha nem is több mint egy percet.

- Akkor, ahogy megbeszéltük, oké? Később szállsz, tovább maradsz és egy testőrt melléd adok, amíg be nem érsz – fordult felém fekete öltönybe öltözött szülőm, aki láthatóan legalább annyira ideges volt, mint én, ha nem jobban.

- Megleszek, apa – bólintottam, majd a következő percben lefékezett az autó.

Szüleim határozottan léptek ki a fényképezőgépezek kereszttüzébe, míg én a limuzin legtávolabbi csücskébe húzódtam, hogy még csak véletlenül se érjen el a vaku kintről beszűrődő fénye.

- Ugye tudja kisasszony, hogy két percen belül ki kell szállnia? – hallottam meg a sofőr vidám hangját. Sejtésem szerint roppant jól mulatott rajtam.

- Tisztában vagyok vele Conor – húztam ki magam és válaszadásom közben igyekeztem nem ránézni, vagy felé fordítani az arcom. Se nem akartam, hogy sápadtságom és kitágult pupillám miatt képen röhögjön, se nem volt szükségem még több megalázásra azt illetően, hogy mitől félek, ha menedzser csemete vagyok.

- Akkor jó, mert nyílik az ajtó – villantott hátra egy mosolyt a visszapillantó tükörből, majd már csak azt láttam, ahogy ezernyi vakító fény árasztja el az eddig nyugodt és hangulatos sötét kuckómat.

Először csak a két lábamat tettem ki, és amikor biztos talajt éreztem, kidugtam a fejem is, és körbe kémleltem. Apáék éppen eltűntek a biztonsági emberekkel körülvett ajtóban, rajtuk kívül pedig csak vagy húsz tucat fotós tolongott a kordonok két oldalán, hogy fényképet készítsenek rólam. Vagy megöljenek. Hogy megegyenek. Nem tudom.

- Miss White! Hogy tetszik Önnek az Egyesült Királyság?

Csak diplomatikusan, csak diplomatikusan – mondogattam magamban, ahogy kiléptem a fények kereszttüzébe. Még láttam a szemem sarkából, ahogy a limuzinunk elsuhant, benne a gondolom vidám kacagású Conorral.

- Még ismeretlen számomra a terep, de tagadhatatlan, hogy az emberek kedvesek és a gyakran változékony és borongós idő ellenére szinte mindig mosolyognak – villantottam én is rá egy szóban forgót, csak amolyan ausztrál stílusban.

- Mit lehet tudni a magánéletéről? Van barátja?

Csak kedvesen, csak kedvesen.

- Na, látja, eltalálta. Magánélet – szélesítettem a mosolyom és elfordultam a riportertől, hogy tovább sétáljak, és közelebb érhessek a célhoz.

Mély levegőt vettem, figyelmen kívül hagytam azon kérdéseket, amelyek apám munkájával voltak kapcsolatosak, sőt, őszintén szólva figyelmen kívül hagytam szinte minden kérdést, és szépen, kiegyensúlyozottan megfordultam, hogy szemben lehessek az összes vakunak. A mosolyom tükör előtt próbáltam percekig, ha nem órákig a ma délelőtt folyamán, szóval pontosan tudtam, hogy bár szemből is egész jó kép készülhet, a bal profilom rettenetes. Próbáltam változtatni a fejtartásomon, hogy ne csak olyan képekkel szembesüljek az újságokban, amiktől legszívesebben a föld alá süllyednék, hanem amit majd csak a második percben kell majd elégetnem, addig elnézegetem a képem, rajta a hibáimmal.

- És milyen kapcsolata van a One Direction énekesével, Zayn Malikkal?

Lassan nem jön be se a kedvesség, se a diplomatizmus. Kőkemény igazság?

- Én… - vettem levegőt a mondatomhoz, de a riporter mintha megérezte volna gyengeségem és megingásom közbevágott és folytatta.

- Ön otthonában, Ausztráliában azt nyilatkozta, sosem ártja magát az apja munkájába, nem foglalkozik celebekkel, normális életre vágyik. Most mitől érzi másnak? Esetleg saját magát csapta be? Vagy hazudott a médiának?

- Egyiket sem találta el. Valóban nem kívánok apám ügyeibe belefolyni, a fiúkkal lévő kapcsolatom más természetű, nem a munka során ismertem meg őket. Több kérdésre nem óhajtok válaszolni velük kapcsolatban, mert magánjellegű, és mint erre már utaltam, az pedig nem a média dolga.

- Ezek szerint az énekes és Ön között szerelmi viszony van?

- Végeztem – mondtam a hangzavarban szinte csak magamnak. Szem forgatva hagytam hátam mögött a bagázst és a rendezvény helyszínéül szolgáló terem keresésére indultam.

/Louis/

Mindannyian talpig kiöltözve az öltönyeinkben, ismeretlen emberek között forogva, és alig hittem el, hogy ez nem egy szépen megrendezett álom. Alig egy órája érkeztünk meg együtt, és rögtön az első pillanatban riporterek és újságírók támadtak le minket egyesével, így is elszeparálva mindenkit, viszont erre az eshetőségre egyikünk sem készült fel úgy, ahogy szükségünk lett volna rá. Harry segélykérő pillantása után rögtön Zaynébe botlottam, Niall csak mosolyogva nézett rám, amikor én lövelltem felé, egy ’gyere és szabadíts ki’ tekintetet, gondolom nem volt nehéz minden kérdésre azt rávágni, hogy „szeretem a Nando’s-t”.

Úgyhogy mikor végre újra összeverődtünk és mindenkit leráztunk magunkról, majdhogynem mindannyian szemlesütve bámultuk a cipőinket, vagy a másikét, miközben a kezünkben lévő italokkal játszottunk, forgatva őket, hogy a jégkocák vidám csilingelése legyen az egyetlen hang, amire figyelni akarunk, amire figyelnünk kell. Beszéltünk, de csak, hogy lássák, nem egyedül ácsorgunk, várva, hogy letámadjanak minket, hanem heves vitában vagyunk. Olyan szavakkal dobálóztunk, mint az” éhes vagyok”, mire a túlgesztikulált válasz Harrytől, miközben hevességében majdnem kiöntötte az italát, hogy „puha volt az új párna, amit kaptam, jó?”. Én pedig erre felháborodva hátráltam egy lépést, mire rám kapták a tekintetüket, és csak annyit mondtam: Nem játsszuk túl?

Vannak azok a nyálas romantikus filmek, amikben egy pillanatban minden klappol, egymás után tökéletes precizitással történnek az események, mintha meg lennének írva, és egyszerűen csak szép az a pár pillanat. Túl szép, így mindig csak kiröhögtem a főszereplőket és még csak a legcsekélyebb mértékben sem hittem el egyetlen pillanatukat sem.

De ebben az esetben ez teljesen más volt. Évek múltán is vissza tudom idézni minden egyes momentumát. Niall mesélte az egyik riporter kérdését, mire mindannyian felnevettünk. Emlékszem, éppen a zsebemben matattam a kezemmel, mosolyom a szám elé emelt pohár mögé rejtettem, miközben újra és újra végighúztam cipőm orrát azon a kis piros folton a szőnyegen, amit valószínűleg egy kilöttyent vörösbor okozhatott. Pontosan Zayn mellett álltam, így rögtön észrevettem, amikor laza, nemtörődöm és unott maga és testtartása megváltozott, megfeszült két lában, és kábán nyúlt a lazán gombolt inge nyakához. Ahogy eltűnt a feje a csüggedő buksi lógató körből, mindannyian felkaptuk arcunkat, és az övére szegeztük tekintetüket.

Nem tudom mit láttam, meglepettséget, ijedtséget, vagy csodálatot, azt hiszem, ezen érzelmek egyszerre suhantak át az arcán, de mindössze egy másodperc erejéig néztem őt, ugyanis majd megölt a kíváncsiság, hogy mi az, ami ennyire lefoglalta.

Én voltam az utolsó, aki az éppen megérkező lányra néztem. Az ajtóban állt tőlünk pár lépésnyire, és a „film rendezőjének” hála senki nem sétált el előtte, nem keringtek körülötte emberek idegesítő módon, és ő pedig nem látott minket, vagy ha mégis, nem nézett ránk közvetlenül. Rövid fekete ruhája tökéletesen kiemelte hibátlan karcsú alakját, amihez csak hozzásegített az a magas sarkú, amely megnehezítette lábáról a felfelé haladó pillantásom elérését az arcához, túlságosan lefoglalt a formás comb, és a sok jóval kecsegtető rövid ruharészlet hátul. Egyik keze lazán lógott a teste mellett, amiben retiküljét tartotta, másikkal lazán a hajába túrt, és kisöpörte azt az arcából. Nem tudom, hogy csak én éreztem-e ezt, vagy valóban így volt, de mintha egy pillanatig megállt volna a teremben az élet és mindenki csak őt nézte volna. Egyetlen rövid másodpercig. Tökéletes volt.

- Váo – hallottam meg magam mellett Liam véleményét, mire enyhe mosoly jelent meg az ajkamon.

A pillanat megtört, a lány a padló felé szegte tekintetét, és szégyenlősen ölelte át magát fél kézzel, miközben elemelt egy pezsgőspoharat az egyik pincér felkínált tálcájáról és elindult a bárpult felé.

- Hagyjuk a lányt – mondta Niall halkan, majd nagyot kortyolt az amúgy sem gyenge italába, és elfordult, még mielőtt Liam utána szólt volna.

- Ha te hagyod, én megszerzem.

Hoppá!

- Ohó, srácok, ácsi! Majd én azt tudom mi lesz Oliviával, oké? – tette a vállamra, és Liamére a kezét Zayn csitítón, holott meg sem szólaltam. Flegmán vontam fel a fél szemöldököm és oldalra fordítottam a fejem, hogy lássa, nem kívánt ez a fölényes, parancsolgató helyzet.

- One Direction? – jelent meg előttünk egy újságíró, mire egyetemben szólaltunk meg.

- Nem!

Még mindig a film tökéletesen megrendezett pillanatait éltük, amikor Zayn keze végre eltűnt a vállamról, én pedig akaratlanul is, de hogy mutassam mennyire zavart a végtag jelenléte a vállamon, apró vállkörzéseket csináltam.

- Hol van Harry? – kérdezte a felnyalt hajú, én pedig már automatikusan a tömeget pásztáztam, holott tudtam, hogy eleve rossz helyen kezdtem a keresést.

Fogadni mertem volna, hogy a pultnál.

Sziasztok Legdrágább Olvasók!

Bár most nem egy fejezettel jelentkezem, hamarosan jön az is. A legfontosabb az, hogy a Legeslegcsodálatosabb, Legboldogabb Karácsonyt Kívánom Nektek és családjaitoknak!

Remélem mindenkinek békességben, és boldogságban telnek majd el eme napok, és újult erővel, hatalmas vidámsággal tértek majd vissza arra a pár napra, ami még a két ünnep között szabad marad. Én folyamatosan írom néktek a fejezetet, így szándékszom jelentkezni ezekben a csendes napokban is. :)

A másik csodálatos bejelenteni valóm, hogy Nagyon Boldog Születésnapot szeretnék kívánni az egyetlen, és utánozhatatlan Louis William Tomlinsonnak, aki most remélem rendesen kitombolja magát. :D

Egyelőre ennyi, boldogságosat nektek, és minden jót! :)))
Puszim

Sziasztok!

Igen, megjött a friss, igaz tegnap akartam, de valahogy nagyon elmerültem a részletekben, és még így sem fejtettem ki mindent, amit szerettem volna, szóval sajnálom! :)
Sok hozzáfűzni valóm nincs, nekem sok kifogásolnivalóm van a tizedik résszel kapcsolatban szóval tudom, tudom. :)
Köszönöm az előző fejezethez érkezett kommentárokat, válaszoltam rájuk, olvassátok egészséggel, mint ahogy ezt a fejezetet is! :)
Remélem mindenkinek kellemes volt az ünnepe, boldogság volt, szeretet és sok meglepetés. :)
Na, nem beszélek tovább, "have fun"Édeseim! :))

„When I saw your face”

/Liam/

Fáradt voltam, hányingerem volt, és majd’ szétrobbant a fejem, amikor kisétáltam a csöndes ház nappalijába. Ha nem tudtam volna, hogy a tegnapi viselkedésünkért Simon ma még el akar majd velünk beszélgetni, ki sem kelek az ágyból, hagyom a harsogó fejfájás elnyomja a tegnapi emlékeim, és azokat a gondolatokat, amelyek a mai nap folyamán akarnak feltörni, bármennyire is igyekszem visszatuszkolni őket azokba a rejtett bugyrokba, amik remélhetőleg forrás közeli hőmérséklettel rendelkeznek és elpusztítanák a gonosztevőket. Hajnali három órási hazaérkezésünket követőn a többi bandataggal egyetemben egyből a szobámba mentem, ledobtam magam az ágyra gondolkodás nélkül, még a zakómban, és hagytam, hogy az alkoholtól mámoros tudatom úgy gondolja végig az este lépéseit és folyamatait, ahogy neki tetszik. Engedtem, hogy esetleg belelássak olyan dolgokat, amik nincsenek, és úgy láthassam a történetet, ahogy nekem tetszik, és ami engem jobb színben tűntet fel. Ezekben a mosolygós, boldog pillanataimban éreztem magamban ahhoz az erőt, hogy tollat és papírt ragadjak, és szótagokat, szavakat alkotva vessek papírra valamit abból, amit éreztem. Amit érezni véltem. Ami jókedvvel töltött el. Nem foglalkozva a forgó papírral, a csámpás betűkkel, vagy azzal, hogy egyáltalán képtelen voltam elolvasni akár egyetlen betűt is, amit leírtam, ugyanis valószínűleg mindenki számára teljes homály marad, hogy végül azok széles körben ismert ábécés betűk voltak, esetleg egy tanult ember cirill betűi, keveredve némi rovásírással. Jól éreztem magam azokban a percekben, mikor a fejemben kavargó gondolatokat leírhattam, és a magam furcsa módján, boldog voltam, hogy alkotok. Emlékszem, hogy mosolyogva jegyzeteltem egy bizonyos pillanatig, aztán öklendezés hangja ütötte meg a fülem a másik szobából, és mintha csak valami varázsjelzés lett volna, az alkohollal keveredett étel máris sétára vágyott. Így bármennyire is a szemem fényének tartottam az előző percekben a papírt a rajta álló szöveggel, gondolkodás nélkül dobtam el, és az ablak felé vetettem magam. A kitárult ablakon üdítő frissességgel áramlott be az angol időjárás megszokott esős, hűvös szellője, ami egy pillanatra magamhoz térített, és bent tartotta a kirándulni készülőt. Megtámaszkodtam a párkány belső oldalán, fejem kissé kijjebb lógattam, hogy érje a friss levegő, miközben erősen tág szemekkel fürkésztem a távolt. Bolond vagyok? Vajon ő is az estén gondolkodott?

Órák múltán terültem el a földön a nyitott ablak alatt, szemeimmel csak a szekrény ajtaját lesve, de nem látva, gondolkodva, de nem értve.

A nappali csöndesnek tűnt, kihaltnak, ám legnagyobb meglepetésemre, amikor betoppantam, és megálltam a boltív alatt, a helyiség tele volt. A kanapén ült Harry, fekve pedig ugyanitt Zayn, Niall az egyik hatalmas fotelből csipegette a pattogatott kukoricát, Louis pedig a függőszékben nyúlt el, és nézte azt a tévét, amelyet mindannyian, annyi különbséggel, hogy talán utóbbi volt az egyetlen, aki meg tudta volna mondani, hogy mi is megy benne. Ledobtam magam a Niallével szemben lévő fotelbe, és egy intéssel köszöntem mindenkinek. Nem reméltem nagy ovációt, így nem ért nagy csalódás, mikor mindössze három fáradt, kiégett pillantást kaptam köszöntőül, majd visszafordultak a műsor felé, ami senkinek nem mondott semmit. Némán néztem talán egy pár percig, amikor megint azon kaptam magam, hogy az estén és a lányon gondolkodom. Idegőrlő, hogy minden szabad pillanatomban, amikor gondolhatnék akár a focira, éneklésre, vagy mellekre, nekem egyből ő jut eszembe, és az összes olyan pillanat, amikor jelen volt az életemben, akár egy perc volt, akár több. Vágyom arra, hogy megtudjam a gondolatait, hogy megismerjem, és megtudjam, miért érdekel annyira. Az vonzza magára a gondolataim, hogy szinte nem is ismerem, és ráadásul még taszít is magától, mert nem akar megismerni? Vagy talán a megjelenése és kisugárzása?

Értetlenül ráztam meg a fejem, majd a hajamba túrtam, és olyan erővel szorítottam két oldalról a fejemre a kezem, hogy valamennyire elmulasszam azt az emésztő fájdalmat, ami benne tombol.

- Hé, Liam – hallottam meg Harry hangját, mire lassan felemeltem a fejem, és kilestem két alkarom között.

Egy levél fájdalomcsillapító landolt az ölemben, ami után éhezőként kaptam, és egyetlen mozdulattal nyomtam ki két szemeket, hogy aztán egy nyeléssel eltűntessem őket, bízva abban, hogy még azelőtt hatnak, hogy megőrülnék. Visszadőltem a székre, és a képernyő helyett a többieket szemléltem, akik véleményem szerint pont olyan mocskosul másnaposnak hathattak, mint én. A gyűrött arcok, karikás szemek, ugyanazon ruhadarabok, elaludt hajak, mozdulatlan testek. Kivéve egyet.

Zayn mosolyogva szendergett a végtelenül nyugalmas perceiben, tökéletes hajjal, tökéletes küldővel, leszámítva azt, hogy pontosan úgy nézett ki, mint kilenc órával ezelőtt, amikor elindultunk a partira. Lábán a cipő fényesen csillogott, öltönye gyűrődésmentesen takarta be, békés volt, és talán ez volt az egyetlen momentum, ami a reggelben zavart. A fejfájáson kívül, persze. Izgatott, az a pár perc, amíg Oliviával mindketten eltűntek a tegnap esti partin, majd visszatérve a Malikot majd’ szétvetette a jókedv.

- Hülyeség – jegyezte meg Niall Louis-ra nézve, miközben egy adag kukoricát tömött a szájába.

- Mi? – néztem rájuk visszatérve a valóságba, és a leendő beszélgetés reményében kiszakítottam magam a gondolataimból, hátha mára abbamarad, és békén hagynak.

- Louis szerint volt valami köztük az este – bökött fejével az alvó felé az ír srác, mire én kábán követtem fejmozdulatát, és percekig kábán néztem Zaynt.

Szerintem ez a lassúság, kiesettség, és szétzuhantság már kóros. Elmondani sem tudnám, hogy mi a francot néztem rajta percekig, nem emlékszem. Szerintem kiesett az egész. Ezek amolyan sötét pillatok voltak, amelyek létezésével tisztában voltam, mindössze azt nem tudtam volna elmagyarázni, hogy mi történt.

- És ha volt? – vonta meg a vállát mereven Harry, majd a tévé kapcsolójáért nyúlt, és kinyomta azt. Széles mozdulataival magára vonta a figyelmem, és most neki szenteltem tudatlan bámulással fűszerezett perceim. – Én leszarom – pattant fel és a konyha irányába sétált.

Ja, pont úgy nézett ki, mint akit hidegen hagy a felvetés.

- Én… - szóltam erőtlenül, mire Harry megtorpant, és visszafordult.

Magamon éreztem Niall, Harry és Lou tekintetét is, miközben én pontosan ugyanúgy hátradőlve ültem, mint az eddig eltelt húsz percben, és meg sem mozdultam. Azt sem tudom miért szólaltam meg. Ha csöndben maradtam volna, sok későbbi problémát, kérdést és tettet előzhettem volna meg.

Felsóhajtottam, majd erőtlenül előrehajoltam, hogy a rövidnadrágom farzsebébe nyúlva előszedhessek egy krikszkrakszokkal teli papírt. Lendület hiányában elég bénán, de az asztalra dobtam azt, és vártam, hogy a többiek, mint cápák vessék rá magukat. De semmi.

Meredt tekintetek, melyekben nem a várt értetlenség tükröződött, sokkal inkább a megértés, és felismerés. Nem tudtam mire vélni a reakciókat, testről testre vezettem a tekintetem, miközben a reakciót vártam, vagy percek múltán már elértem oda, hogy bármit, de valami történjen. Végül Harry megfordult, és az előzőleg kiszemelt konyha irányával ellentétben a szobája felé indult.

- Én ezt nem értem – dőltem vissza, amikor számomra felfoghatatlan fürge léptekkel Harry visszaérkezett és ledobta az asztalra elénk az ő kis papírkáját. Azt hiszem mozdulatainak gyorsasága felfoghatatlan volt zsibbadt agyamnak, így attól a perctől, hogy újból megjelent, addig a percig, míg le nem dobta elénk a papírt, semmit nem láttam. Megbűvölve ráztam meg a fejem, amikor Niall is beszállt a közösbe.

- Azt hiszem, ez egy vicces reggel lesz – nyögte a legidősebbik tag, miközben kikászálódott a székből.

Felénk lépdelt, majd felkapta az általam adományba dobott értéket, és széthajtogatva azt hangosan olvasni kezdte a sorokat.

„So c-come on,
You got it wrong,
To prove I'm right,
I put it in a song,
I don't know why,
You're being shy,
And turn away when I look into your eye eye eyes”

- Igazság szerint ebből a hülye is leveszi, hogy nem voltál józan, mikor leírtad – emelte fel fejét Louis és nevetve nézett rám. – Végig makogsz, mint akinek a gondolataira pont olyan hatással van az alkohol, mint amúgy is akadozó beszédére.

- Ja, kösz a támogatást – dörzsöltem meg ingerülten az orrnyergem, miközben hallottam az újabb papírzörgést és új szöveg hangzott el.

„Everyone else in the room can see it,
Everyone else but you, only you
Baby you light up my world like nobody else,
The way that you flip your hair gets me overwhelmed,
But when you smile at the ground it ain't hard to tell,
You don't know that you’re perfect
You don't know you're beautiful”

- Hűha, nyálasnak elég nyálas, szépen beleillik a szövegbe. De ez a „perfect” rész a végén, valahogy túllő a célon – értékelte Niall irományát Zayn álmos hangon, mire négy forró szempárral találta szembe magát. Pillanatok alatt felmérte a helyzetet, és halálos nyugodtsággal kérdezte: – Akarom tudni, miért néztek rám így?

(Előző este a partin)

/Olivia/

Tetszett, sőt, a nagyon imponált az a széles bárpult, amelyet kiszemeltem magamnak menedékhelynek. Ismeretlen arcok vettek körül mindenhol, kérdő szempárok tömege ragadt rám, amik mintha ezer kérdést vetetettek volna fel magukban, és most a vesémbe látó tekintettel próbálnak mindenre választ találni. Megijesztett az ismeretlen, így azt a sztáréletbe nem való menekülés azon módját választottam, miszerint leszegett fejjel, akár egyetlen vakmerő felfelé pillantás megkísérlése nélkül vetettem magam az íves, és szépen kidolgozott pult felé.

Ha emlékezetem nem csal, mindössze három órán keresztül kell itt lebzselnem, lehetőleg kerülve a médiát, és a közéleti személyiségeket, majd azok elhagyják a termet, minket pedig átkísérnek egy sötétebb és hangosabb helyiségbe, ahol kezdetét veszi maga a VIP parti.

Hatalmas felszabadult sóhaj szökött fel ajkaim közül, amikor ujjaim elérték a pultot, és megtámaszkodhattam azon. Retikülöm felhelyeztem kezem mellé, én pedig szék hiányában fáradtan dőltem az alkalmatosságnak. Előbb kiürített pezsgőspoharam a lakkozott bárpult szélére toltam, és feltűnésmentesen kértem magamnak egy almás gin-tonikot.

- Üdv köreinkben – lépett mellém egy fekete zakós férfi ismerősen csendülő hanggal, mire ráemeltem tekintetem. Kezdetnek jobb, mint a média.

- Neked is Harold – biccentettem felé, majd megkaparintottam az éppen elkészült italt.

Éreztem, ahogy a pezsgő lassan megkezdi a munkáját a hasamban, és a kellemes bizsergető, meleg érzés kezdett kialakulni, ezzel valamiképp oldva a feszültséget bennem. Egy hosszú pillanatra lehunytam a szemem, kizártam a hangokat és csak a szívdobogásom hallgattam. Meggyőztem magam arról, hogy túlélhető az este, és ha ügyesen tudok játszani, talán még élvezhetem is. Elfeledhetem egy kicsit Nate-et, a táncmeghallgatást, és az összes bajt, amit felhalmoztam az ideköltözésünk óta. Igazság szerint, elég szépen játszottam eddig, hisz’ biztos vagyok benne, hogy egész eddigi életembe nem okoztam ennyi galibát, és nem nehezítettem meg így senki életét.

Újra kinyitottam a szemem, visszatértek a hangok, és egy mosolygó arccal valamint, egy zöld szempárral találtam szembe magam. Egy pillanatra elmosolyodtam, de én magam sem éreztem túl meggyőzőnek, és nem volt erőm a színjátszáshoz, így inkább elkaptam a pillantásom, és a pohárban lévő szívószállal kezdtem el összekeverni az italt. Megnyugtatott a mozdulat, az, hogy rávezethettem a tekintetem, és figyelmem, főként, ha találtam egy-egy eltévedt jégkocka darabot, aminek megmutathattam, hogy nem jó helyen van. Ám a mellettem álló személy nem érezte mókásnak sem tevékenységem, sem hallgatásom, így egy halk torokköszörülés után ismét megszólalt.

- Jobban van a lábad?

Elmosolyodtam az éppen arcomba omló hajam mögött, majd eltűrtem azt, és Harryre néztem.

- Ha nem ismerném, Mr. Styles, még azt merném feltételezni, hogy valóban érdekli válaszom. Ám legyen, játszunk. Köszönöm kérdését, remekül van, bár a cipő kissé megnehezíti a gyógyulást, de csak órák kérdése és ledobom magamról – tekintettem le a méretes magas sarkúra, majd vissza a férfi arcára, akin láttam, hogy válaszomtól egy percre teljesen ledermed, és nem tudja, hogyan reagáljon.

Magamban mosolyogva figyeltem a zavarodott tekintetet, mialatt végig kevergettem az alkoholt, és be kell valljam, ezen percekben kifejezetten jól mulattam.

- Szóval így játszunk? Perverz, de legyen, ha ez kell – villantott rám egy széles mosolyt, mire akaratlanul is felnevettem. A szám elé emeltem a poharat és aprót kortyoltam a hideg italból.

- Ugyan, Styles, te is tudod, hogy ha eddig nem szóltál hozzám különösebb kedvesség belecsempészésével, akkor ez nem most fog megváltozni – lestem fel rá szempilláim alól, majd, hogy értse, hozzátettem: – Még ha egy kicsit meg is zavart téged ez a rövid ruha.

Szabad kezemet végigvezettem az oldalamon, majd a fiúra mosolyogtam, és teljes testemet előre fordítva dőltem a pultnak. Tisztában voltam vele, hogy ha ilyen ruhát hord bárki, az olyan piszkos gondolatokat ébreszt a férfiakban – még azokban is, akik talán előtte hozzá sem szóltak –, amelyek nem elhanyagolhatók az életükben, és készen állnak arra, hogy bevessék magukat egy-egy kifejezett cél érdekében. Harry is tisztában van ezzel a ténnyel, még ha nem is tudatosan, és pontos értette az előbbi mondandóm, még ha, nem is vallja be magának, vagy pedig mind magát, mind pedig engem perceken belül azzal kezd győzködni, hogy eme állításom, nem igaz.

- Nem zavart meg, mindig is tisztában voltam vele, hogy jó tested van – hangzott el a meglepő válasz, mire megfagytam mozdulatomban, és akaratlanul is a fiúra nevettem.

- Őszinte – bólintottam elismerőn, és újra kissé oldalra fordultam, hogy nyitott teret adjak.

Bár nem győzött meg a válaszával, legalább úgy éreztem, hogy fair játékot játszunk és tiszta lapokkal indulunk. Sosem beszéltünk egymással, ha nem volt muszáj, nem néztem rá, ha nem kellett, és valahogy az sem vonzott, hogy akár egy másodpercnél több időt töltsek el önelégült bűvkörében. Talán a kapcsolatunk indítása a nagy problémánk, még mindig kissé sérelmezem, hogy lepicsázott úgy, hogy nem is találkoztunk még előtte – nem mellesleg ő lökött fel kétszer is –, és ezek szerint hasonló véleménnyel van barátnőmről, és az össze One Direction rajongóról is, úgy, hogy nélkülük sehol nem lennének, és úgy, hogy nem is ismeri őket. Mindezeken túl borzasztóan irritál néha a viselkedése, az, hogy azt hiszi, jól néz ki, és hogy minden nő, csak őt akarja, az, hogy fölényesen mosolyog a másikra bármilyen helyzetben is legyen, és egyszerűen csak képtelen vagyok megérteni, hogy mitől van úgy elájulva saját magától.

Egy utolsót kevertem a poharamban, majd arrébb löktem a szívószálat és a tömeg felé pillantottam.

- És mi szél hozta Önt ide?

- Hm – ráncolta össze a szemöldökét, miközben a padlót bámulta, majd lazán megfordult, hátát a pultnak vetette, és szintén a forgatagot bámulva válaszolt.

- Interjúk, pózolás, ingyen pia…

- Érdekesen hangzik – állapítottam meg kezembe véve a poharat, amiből újabb korty italt eltüntettem el szórakozottan. A gyomromban nőtt a bizsergő érzés, lassan elég meleg lett a hatalmas terem is, és az emberek inkább szórakoztató lényekké váltak, mint félelmetes médiacápákká.

/Hannah/

Nem tudom, hogy milyen lehet ez a látvány egy ebben a forgatagban felnőtt embernek, azaz, akár Oliviának, akár valamelyik One Direction tagnak – habár, ők nem éppen beleszülettek, hanem belecsöppentek –, de én, mintha a mennyországba kerültem volna. A „nem a sztároknak fenntartott” ajtón léptem be a helyiségbe, így elkerültem a fényképezők hadát, egy kérdés sem száguldott felém, sőt, azt hiszem nem is igazán szándékoztak volna nekem szegezni bármiféle jellegűt, hisz’ azt sem tudják ki vagyok, értéktelen portéka vagyok a média számára. Így bármennyire is akartam volna csillogni, fényképezőgépekbe mosolyogni, frappáns válaszokat adni, és hazudva tagadni a tényt, hogy csókolóztam Zac Efronnal, nem tehettem, senkit nem érdekelt.

Amint leadtam a kabátom, és a jegyemmel többször is megerősítettem az ellenkezőjét azokban, akik abban a tényben kétkedtek, valóban ide való vagyok-e, megkerestem az a legeldugottabb sarkot, ahonnan tökéletes rálátásom nyílt mindenre és mindenkire. Sem Olivia, sem a családja nem érkezett meg még akkor, amikor figyelő akciómat elkezdtem, így tekintetemmel először a fiúkat kerestem, majd azon személyeket, akiknek jelenléte még meglepetésekkel szolgálhat.

Rögtön mellettem, egy két méter magasra nőtt fikusz díszítette termet, ezzel a funkciójával pedig tökéletesen takart engem is.

- Pezsgőt?

Egy talpig feketébe és fehérbe öltözött pingvin jelent meg előttem, mire rögtön összerezzentem, és félénken néztem a kezében tökéletes egyesúlyban lévő tálcát. Amennyire remeg a kezem az izgatottságtól, kétségtelen, hogy amint a tánca felé nyúlok, nem csak az én poharam zuhan majd le, hanem a másik tíz is vele együtt.

- Ha levenne nekem egyet – mosolyogtam feszülten, mire a férfi szemöldöke felszaladt.

Nyílván észrevette magát, hogy nem éppen munkához illő a magatartása, hiszen mégis csak egy vendéggel van dolga, moderálta magát, és leemelt számomra egy kecses pezsgőspoharat és felém nyújtotta.

- Köszönöm – leheltem, de már ott sem volt.

Gondolkodás nélkül aprót kortyoltam a pohárba, majd felnéztem az egyre növekvő tömegre, és a korty hirtelen félrement. Köhögve, prüszkölve próbáltam jobb belátásra bírni a száguldozó kis buborékokat, valamint a folyadékot, hogy az eltévesztett út helyet jobban tenné, ha visszatérne az ösvényre, amikor újból felnéztem, és megállapíthattam, hogy az előbb látott férfi, nem illúzió volt.

Robbie Williams mosolyogva bólogatott, miközben egy férfival és nővel beszélgetett. Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint amikor a tévében láttam, vagy amikor koncertfilmeket néztem a videó megosztó portálokon. De, ahogy itt állt előttem, és fesztelenül beszélgetett, annyira… Annyira emberi volt. Abbahagytam a fuldoklást, és sűrű nyelések közepette próbáltam végre kiegyenesedni, és ha lehetséges, akkor csöndben meghalni, hogy addig is, mint egy riporter, aki az oroszlánok közösségéről, életéről forgat dokumentum filmet, messziről figyelhessem a sztárparádét, ami elém tárul. Minden gondolatot átfutattam a fejemben, hogy talán össze kéne szedni magam, és mosolyogva kezet nyújtani neki, bemutatkozni, és csak lazán elbeszélgetni, hogy lenyűgöz a munkássága? Mutassam azt, hogy higgadt szemlélő vagyok, aki amúgy unja ezt a partit? Képtelen lennék visszafogni magam, így a B variációt csinálnám, ami már nem ennyire előkelő, és mindenekelőtt nem ennyire visszafogott és csendes. Odarohannék hozzá, megfognám a karját, miközben a másikba fényképező gépet dugok, átkarolnám, és várnám, hogy elkattintsuk a gépet, majd aláírást kérnék, és mint veszett kutya habzó szájjal sikítoznék, hogy: Úristen!

Igen, ez a második teljes mértékben elásna, és perceken belül kint találnám magam, és oldhatnám meg egyedül a hazaszállításom.

Tanulva előbbi botlásomból, és következtetésképp most villámgyorsan nyeltem a kortyokat addig a pillanatig, míg a pezsgő teljes egészében el nem tűnt a pohárból. Visszafojtottam egy halk büfögést, és éreztem, hogy az est hátralévő részében nem lesz többet barátom ez az ital, amennyiben nem akarom, hogy a puffadástól lerepüljön rólam a ruha.

Mereven oldalra fordultam, hogy kedvenc növényem mellé lerakjam a poharam, amikor éppen elhaladt előttem egy pincér, én pedig könnyed, és bátor mozdulattal a tálcára helyeztem az kiüresedett üveget.

Elégedetten vigyorogtam, sejtésem szerint nem csak magamban, amikor újabb belépőkre lettem figyelmes. Elakadt a lélegzetem, és azt hiszem egy halk sikkantás hagyta el a szám.

Nathan Skyes és mögötte négy eszelősen jóképű férfi sétált be a helyiségbe, szinte kiszorítva minden levegőt abból. Legalábbis belőlem biztos. Mellkasomra szorított kézzel kaptam el kétségbeesett tekintetem, és valamiféle mentőöv segítségére vártam, aki, vagy ami kihúz innen, és nem kapott rögtön szívinfarktust.

- Meg kell találnom a mosdót – suttogtam magamnak, és majdhogynem leszegett tekintettel indultam a helyiség keresésére, remélve, hogy mire kijövök már Olivia is megérkezik.

***

Nevetett. Nem volt egyedül, a zakós, göndör hajú énekes állt mellette, ketten kémlelték az előttük álló tömeget, de egyikükön sem az látszott, hogy valóban a felhozatal érdekelte őket, sokkal inkább egy másodlagos tevékenységként nézelődtek, és gondolkoztak.

Nem csodálkoztam, hogy a bárpultnál volt, nem csodálkoztam, hogy elbújt a tömeg elől, de az, hogy Harry oldalán állt, és az, hogy egyedül voltak, mégis láthatóan mindketten jól szórakoztak, furcsa volt, már csak azért is, mert előtte egy szót sem váltottak, ha nem voltak rákényszerítve. Egy lépést tettem feléjük, végül inkább megálltam, és nem mentem tovább. Oldalról néztem őket, így nem láthattak, az állandóan előttem mászkáló emberek és hírességek takartak, a forgatag közepén álltam. Megzavarjam az idilli pillanatot? Kifaggassam a lányt, hogy mit keresnek ők együtt? Semmi közöm hozzá, nem lenne szabad beleütnöm az orrom a dolgába, mégis úgy érzem, hogy csúnyán el fogja szúrni, ha nem szólok bele. Tudom, hogy érzi valami van közte és Zayn között, még sem veszi észre, amikor a fiú féltékeny, vagy amikor megbántódva minden korábbi jelzés nélkül elsétál a szobából.

Nem akartam észrevenni, hogy Olivia megjelent az iskolában, az életemben, Angliában, és anélkül, hogy bármiféle különösebb figyelmet szentelne akár ezen tényeknek, akár Nagy – Britannia feltörekvő fiúbandájának, máris mindennek a közepén állt, úgy, hogy nem is akarta. A fiúk valamiért többet foglalkoznak vele, mint amennyit egy sima, egyszerű lány, akinek az apja a fiúk menedzsere, megérdemelne, miközben ő kétség kívül hárít. Olyan közel került már eddig is az énekesekhez, ami nagyon kevés lánynak adatott meg, példának okáért itt vagyok én is, egy éve rajongok értük, és Olivia előtt egyetlen olyan alkalom sem volt, hogy akár élőben láthattam volna őket. Ő pedig ezt mind nem akarja. Nem vágyik rá, mégis megkapja. Utálják őt ezért.

Szóval pontosan tudom, hogy Mr. Malik akar valamint a lánytól, feltűnt, hogy Olivia ezt nem veszi észre, és az is, hogy Harry még soha életében nem beszélt még így a lánnyal.

Újra elindultam, ekkor viszont valakik mellettem haladtak el, és vállamnak ütközve majdnem fellöktek.

- Uh, bocsánat – kapta el a karom egy erős kéz, mire felpillantottam és Niall gyönyörű kék szemével találtam szembe magam. – Ó, szia Hannah!

- Szia – sütöttem le a szemem egy pillanatra, és húztam ki magam, hogy ne tűnjek esetlennek.

Amint újra felpillantottam megláttam a One Direction többi tagját is, akik kissé felindultan néztek előre, miközben egyik kezükkel felém intettek köszönésképp. Niallön kívül egyedül Liam vette még a fáradságot, hogy hangosan köszönjön.

- Sziasztok – motyogtam, majd mellőzve mindenféle további udvariaskodást tovább léptünk a formaságokon, és a fiúk mögött én is a bár felé indultam, hogy beszélhessek Oliviával.

Még mindig kissé furcsán érzem magam, ha kedvenceim a közelemben vannak, ilyenkor még annyira sem lehetek önmagam, mint máskor, ugyanis visszafogom rajongói énem, nem akarom Olit szégyenbe hozni, hogy aztán el kelljen tiltson a fiúktól.

- Sziasztok – vetett oda foghegyről Louis egy köszönést Harry-éknek, mikor odaértünk.

Mintha csak egy gondosan kidolgozott tervvel érkeztünk volna, csöppet sem kedvesen álltuk körbe a megilletődött párt, akik ellökték magukat a kényelmes támaszuktól, és kiegyenesedve cikáztatták pillantásukat köztünk. Azt hiszem, valami rosszba keveredtem.

/Olivia/

Nem tudom, hogy miért hiszi azt bármelyik One Direction tag, hogy csak azért, mert híresek és befolyásuk van, vagy csak azért, mert apám nekik dolgozik, kérdő tekintetekkel vizslathatnak, és olyan kérdésekkel bombázhatnak, amikhez semmi közük. Nem akartam úgy érezni magam, mint akit vallatnak, vagy akinek elszámolni valója van, mégis pontosan ilyen helyzetbe hoztak az újonnan érkezett csapat tagok, hátuk mögött a zavarában elpirult Hannah-val.

- Üdv srácok – tettem le az üres poharam a bárpultra, majd magamhoz véve a retikülöm néztem rájuk. – Hogy telik az este?

- Mi is pont ezt akartuk kérdezni. Min nevetgéltek ilyen jót? – fonta maga előtt karba a kezét Liam, és lekicsinylő pillantással méregette Harryt, aki ebből semmit nem vett észre – hacsak a hangsúlyt nem érezte –, ugyanis lesütött szemmel, szélesen mosolyogva lötykölte a poharában található whiskeyt.

- Nos, ehhez azt hiszem pont semmi közötök nincs – húzódtam el a pult elől, egy a fiúk felé téve egy lépést elértem, hogy a szoros egymás mellett állásban egy rés keletkezzen, és kisétálhassak köztük. – Esetleg nem tudod, hol van a női mosdó? – néztem Hannah-ra, aki még egy utolsó aggódó pillantást vetett kedvenceire, majd bólintott, és hátat fordítva a csapatnak elindult a tömeg felé.

***

- Kérem, hagyják el a termet, a partinak vége, köszönöm – hirdették a médiának szóló távozásra való felszólítást, így lassanként kezdett megcsappanni a hatalmas teremben lézengő emberek száma, és így mindjárt kellemesebb közeg fogadott.

Lényegesen jobban éreztem magam, és végre szemügyre vehettem a partin megjelenő hírességek palettáját is.

- Elnézést, Miss White, válaszolna pár kérdésre? – fogta meg a vállam egy középkorú férfi kezében egy diktafonnal.

- Amint hallotta a partinak vége, kérem távozzon – néztem a szemébe, mire megrázta a fejét és elmosolyodott.

- Hallottam, hogy az est folyamán senkinek sem adott interjút, így kérem, hagy legyek az utolsó és az egyetlen is, aki a mai este folyamán zavarja.

Nem tudom miért hatottak meg a szavai, de a beleegyezőn bólintottam, és már előre görcsben állt a gyomrom a várható kérdésektől. Intettem az egyik csöndes zug felé, ő pedig készséggel követett. Miközben áthaladtam a termen pillantásom találkozott Zayn-ével, aki zsebre dugott kézzel állt a fiúkkal a bejárati ajtónál. Kérdőn vonta fel a szemöldökét, miközben a pasasra vezetette tekintetét, én viszont megnyugtatón rámosolyogtam, és enyhé megráztam a fejem. Remélem, hogy azt a beszélgetést vezettük le, szükségem-e van a segítségére, hogy elküldjem, mire én nemet intek, ugyanis jól vagyok. Elértük az éppen szabad foteleket, ahová azon nyomban le is ültem, és a férfi felé fordultam, aki követte példám. Amint kényelmesen elhelyezkedett, már bekapcsolta volna a diktafont, de megállítottam. Kezem az övére helyeztem, mielőtt lenyomhatta volna a gombot.

- Csak tisztázni szeretném, hogy bármilyen a magánéletemet érintő kérdést tesz fel, hárítom, valamint azokat is, amelyek olyan mélységekre kívánnak ásni, ami már nem az én asztalom.

- Ez természetes – vette tudomásul, én pedig elhúzódtam, és már hallottam is a kattanást.

- A nevem Robert Harrison, és az OK! magazintól érkeztem. Az előttem ülő bájos hölgy nem más, mint a híres menedzser Bryan White lánya, Miss Olivia White. Hogy érzi magát ma este?

Meglepődtem. Hallottam már olyan meséket, amikor a riporter kedves, kellemesen kezdi a csevegést, és a hangjától eltűnik benned az a félsz, mint amikor beülsz a fogorvosi székbe. Álmodtam olyat, hogy a média nem téves hírre, és mocsokra éhes cápa, hanem az igazság egy közvetítője, ahol nem megmásítják a tényeket, vagy újakat kreálnak, hanem kellemesen csevegnek, és konkrétumokra kérdeznek rá, majd ezt is írják le. Hallottam, és álmodtam, de sosem érzékeltem igazán, hogy ez létezik. Az imént pedig a velem szemben ülő férfi kedvesen szólt hozzám, a hogylétem felől érdeklődött, és nem volt a hangjában semmi hátsószándék, vagy rosszindulat. Elmosolyodtam és a szemébe nézve adtam meg válaszom.

- Jól, köszönöm. A hangulat tökéletes, és remélem az est meghozta a mindenki számára várva várt sikert, és beváltotta a hozzá fűzött reményeket.

- Itt a One Direction nevű formációra gondol? Ön szerint sikeresek lesznek a fiúk? – kérdezett r nyíltan, és az ő szájából a fiúkkal kapcsolatos kérdés természetesnek hatott, mintha valóban csak a véleményemre lenni kíváncsi. Csak, mint egy baráti csevegés, amelyet éppen egy szerkezet rögzít, hogy aztán az egész ország olvashassa.

- Úgy hiszem, hogy a banda már most sem közömbös senki számára a zene iparban, így a lemezszerződés csak még jobban fellendíti a karrierjüket.

- Milyen a kapcsolata a fiúkkal?

Lehunytam a szemem egy hosszú pillanatra. Túl sok volt a pozitív gondolat bennem a riporterrel kapcsolatban, így megfordult a fejemben, hogy egyszer beszélek erről a dologról, és valóban elmondom a gondolataim, és az igazságot. Ha tényként, és igazként hozza le a hírt, úgy, ahogyan én azt elmondtam, örülök, hogy esélyt adtam, de ha bármi elferdítés lesz benne, esküszöm, soha többet egy szót sem szólok, és a média bekaphatja. Tombolt bennem az érzés, hogy ez magánélet, és mosolyogva meg kéne ráznom a fejem, de akkor soha nem lesz vége. Mi lenne most a jó döntés?

Mély levegőt vettem és szólásra nyitottam a szám.

- Meglehetősen új. Egyikkőjüket sem ismerem túl jól, így szinte kapcsolatról nem is lehet beszélni.

- Mégis kering egy olyan kép mind az interneten, mind a sajtóban, ahol éppen Zayn Malik karjaiban fekszik. Erre van valamiféle magyarázat?

- Természetesen van, és nem is titkolom – bólintottam nyugodtan, majd gyorsan körbefutattam tekintetem a termen egy ismerős arc után kutatva, ám az nem jelent meg. Visszanéztem a férfira, aki továbbra is türelmesen várta a válaszom. A hangfelvevő halk ropogásokkal adta tudtomra, hogy jár, és várja, hogy megszólaljak. – Ez az első és utolsó alkalom, amikor elmondom, hogy éppen rosszul voltam, igen nagy ütés érte a fejem, minek következtében enyhébb agyrázkódásom volt. Ezt mindaddig viszont nem tudtuk, amíg meg nem röntgeneztek. Képtelen voltam járni, így Zayn volt az, aki levitt a kocsihoz, és elszállított a kórházba. Ez tömören a lényeg – fújtam ki magam.

Lenéztem a lábamra, tekintetemmel a harisnyámat ellenőriztem, nem-e futott le egy szál, esetleg, hogy nem sértettem-e fel az este folyamán. Leellenőriztem a cipőm, és a combomig érő ruhát is, végül pedig mindent kifogástalannak ítéltem. Keresztbefektettek egyik lábam a másikon.

- Tehát Ön és a fiú között nem hogy szerelmi, de mondhatni baráti kapcsolat sincs?

- Ismerősök vagyunk egyelőre – kulcsoltam össze a kezem, és éreztem, ahogy enyhén nedves a tenyerem. Zayn nevének emlegetésétől is kissé idegesebb lettem, nemhogy személyéről beszélgetve. Éreztem, ahogy a szívem egyre hevesebben ver, és csak remélni tudtam, hogy a férfi nem veszi észre se emelkedett pulzusom a bőrömön keresztül, sem pedig felületesebb, gyorsabb légzésem. Szárazon nyeltem.

- Egyelőre?

- Nem mondom, hogy nem lehetünk barátok a fiúkkal, egész egyszerűen csak még nem értünk el odáig a kapcsolatunkban. Ilyen egyszerű az egész.

Elég szarul hangzott, pont olyan kamu szövegnek, mint a „jól vagyok”, és a „nincs semmi baj”, mikor pontosan látszik rajtad, hogy sírtál. Tekintetem akaratomtól függetlenül cikázott össze-vissza, képtelen voltam hosszú ideig a férfi szemébe nézni.

- Úgy hallottam, hogy sportszerűen táncol. Ez az álma? A tánc művészetében látja a karrierjét? – tért át a riporter úgy egy másik témára, hogy szinte észre sem vettem. Megkönnyebbülten, hálásan néztem rá, miközben a válaszon gondolkodtam.

- Ez még egy kicsit odébb van, de természetesen a tánc hatalmas rajongója vagyok, az életem nagy részét tölti ki, semmiképpen nem akarom még egy ideig abba hagyni. Az, hogy mi lesz a munkám, vagy hol leszek pár év múlva, még nehéz megmondani, talán öt év múlva újra beszélgessünk – mosolyogtam a férfira, ezzel pedig úgy éreztem kellőképp közöltem vele, lassan itt az ideje, hogy befejezze az interjút, és elhagyja a termet.

Kattant a felvevőgomb, a Robert pedig csillogó szemmel állt fel, és nyújtotta felém kezét.

- Köszönöm Olivia! Öröm volt Önnel beszélgetni!

- Szintén – fogtam meg a kezét, majd néztem, ahogy lassan keresztülhalad a helyiségen, és kisétál az üvegajtón.

Hatalmas sóhaj szakadt fel a torkomból, és visszarogytam a székre. Szinte mindenki már a VIP teremben volt, éppen csak néhányan lézengtek még körülöttem, és ők is inkább a személyzet tagjai voltak, akik már a takarítással foglalatoskodtak. Hátradőltem a kényelmes fotelben, és hátradöntöttem a fejemet is. Jól esett a nyugodt, már-már családias hangulat, és rejtetten még egy kicsit büszke is voltam magamra, amiért ilyen szépen lezavartam az interjút. Ha apának otthon ezt elmesélem…

- Szép volt White!

Hirtelen lódult meg a szívem, és az előbbi lomba szívdobbanásokat felváltotta a kolibri szárnycsapásainak gyorsaságával vetélkedő szívritmusom. Nem ijedtem meg, egyszerűen csak tudatosult bennem, hogy ki szólt hozzám. Lassan kinyitottam a szemem, és szinte égetett már a fájdalom, hogy belenézhessek azokba a mélybarna, gyönyörű szemekbe. Széles mosolya elűzte körülem a levegőt.

- Köszönöm – viszonoztam a mosolyt, és kihúztam magam. Zayn felém nyújtotta a kezét, amit hezitálás nélkül elfogadtam.

Nem tudtam mi lesz a következő lépése, sosem tudtam mit fog mondani, vagy tenni, és ez egyszerre volt csodálatos, és idegőrlő érzés. Ahogy kezem az övébe simult, és ahogy ujjaim ráfonódtak az övére, úgy éreztem, hogy sosem akarom elengedni, és végre biztonságban érzem magam. Realizálódott bennem, hogy a fiú bármikor mellettem van, az az érzés fog el, hogy nem árthatnak nekem, mert megvéd. Megmondta volna az újságíróknak is, hogy tűnjenek el, mint ahogyan megmondta Nate-nek is. De lehet, hogy csak belelátom a dolgokat a helyzetünkbe, és semmi ehhez hasonló nem történik, mindössze jól esne egy-egy ilyen gesztus.

- Miért állsz még mindig itt kint? Hazamész, vagy vársz valakire? – Nézek fel rá, amint sikerült felhúznia engem az ülésből.

A fiú zavartan megrázta a fejét, majd egyik kezével a hajába túrt, és a VIP terem ajtaja felé intett a fejével.

- Igazság szerint az utolsó megállapításod a helytálló, de már nem várok rá, szóval, akár mehetnénk is – nyújtottam nekem a karját, mire zihálva újra levegőért kapkodtam. Az előző pillanatban, még ha nehezemre esik is bevallani, de teljesen levett a lábamról akcentusával, és a gesztusával is.

Elfogadtam a felkínált kart, majd elsétáltunk az őrök mellett, és belevetettük magunkat a partiba.

Sziasztok!

Nem akarlak összetörni titeket, de egyelőre nem fejezettel jelentkezem. :)
Még régebben kaptam egy díjat Alisha-tól, de a műtétem és a karácsony is bezavart, így sajnos teljesen kiment a fejemből, hogy büszkélkedhessek vele.
Viszont, most itt vagyok. Ez a blogom első díja, nagyon megtisztelő, és köszönöm szépen neked! :))
Vannak szabályok is, amiket meg is osztok veletek:

Szabályok:

1. Írj magadról 11 dolgot!

2.Válaszolj 11 kérdésre!

3. Írj 11 kérdést!

4. Küld tovább 11 blognak!

Írj magadról 11 dolgot:

1.; Éltem egy évet Angliában, hihetetlenül megfogott, így visszakívánkozom, amint befejeztem a sulit.

2.; Csoki, chips, édességek majdnem minden mértékben, semmi nem érdekel, ha róluk van szó. :D

3.; Nem nagyon szeretem a szép lányokat, mert szépek. Szóval csupán az irigység beszél belőlem, de sajnálom, ez van. Én is szép akarok lenni! :D

4.; Ezen blogom előtt Eric Saade-ról írtam, imádom a srácot, a kinézete és hangja megfogott.

5.; Sokat káromkodom, ami nem éppen szép szokás, de ha kell, tudom kontrollálni. Igazából nem úgy tekintek rá, mint undorító szokásra, sokkal inkább viccesnek, mulattatónak tartom, ha valaki csúnyán beszél.

6.; Nem olvasok Szent Johanna Gimit! :D

7.; Gossip Girl, Pretty Little Liars, The Vampire Diaries, How I met Your Mother minden mennyiségben, bár legelső elvesztése rosszul érintett.

8.; Most festettük ki a szobám, hogy minden passzoljon az újonnan kapott függőszékemhez. Csodálatos lett! *.*

9.; Los Angeles, és maga Amerika nagyon, nagyon vonz, így oda is szeretnék kijutni egyszer, ha majd lehetséges lenne.

10.; Színészet. Színész szeretnék lenni, annyira jó lehet, de azt hiszem, nekem majd csak a rendezvényszervezés jut.

11.; Egy sikeres és olvasott blog írása az álmom, szóval most erre hajtok. :)

Válaszolj 11 kérdésre:

1. Hogyan látod magad 10 év múlva? Család, barátok...

Nos, nem tudom. Remélem éppen Angliában dolgozom valamit - remélhetőleg a rendezvényszervezésben -, barátom van, akivel együtt élek, de gyereket nem szeretnék. Legalábbis tíz év múlva még nem. Bár lehet az már késő, mindegy. :D

2. Mit érzel olyankor, amikor írsz? Ki tudod írni magadból a fájdalmat/szomorúságot?

Amikor írok, akkor azon vagyok, hogy az éppen a fejemben lezajló jelenetet, ami filmként pörög, valahogy leírjam, elképzelhetővé tegyem, átérezhetővé, olvashatóvá. Azt szeretném írni, ahogy a szereplőim éreznek az adott szituációban, nem úgy, ahogy én, úgyhogy általában csak akkor írok, amikor jó kedvem van, vagy éppen csak úgy elvagyok. :D

3. Melyik volt életed legmeghatározóbb napja?

Húha, talán azt hiszem, az, amikor már a repülőn ültem Angliába tartva, és kezdett realizálódni bennem, hogy hátrahagytam a családom, az iskolám, a barátaim, az életem. Hihetetlen volt, és talán a legmeghatározóbb.

4. Ha nyernél a lottón, mire költenéd a pénzt?

Családomnak segítenék, megadnék nekik mindent, szóval letudnánk az összes törlesztést, meg kocsi fizetést, meg ezeket a szarságokat. De nem kürtölném szét, magamban tartanám, és csak akkor költenék, mikor kéne, egyszóval, nem szórnám a pénzt. Természetesen egyből elkezdenék Gucciban járni. :D

5. Tartod a kapcsolatot az általános iskolai/gimnazista barátaiddal?

Bizony, de még mennyire! Azokkal tartom a kapcsolatot, akikkel már akkor is jóban voltam. Hál' istennek a legjobb barátaimnak mondhatom őket.

6. Mennyire vagy Facebook-, Twitter-függő?

Nagyon, azt hiszem. Ha felébredek a mobilomon szóló ébresztőre, az első, amint magamhoz tértem, hogy kézbe veszem a telefont, és meglesem a Facebookom. A Twitter is különleges az életemben, de vele lazább a kötelékem. Amúgy pedig ha kell, simán elvagyok nélkülük, tehát nem fáj, és nem halok bele, ha egy hétig nélkülöznöm kell például az internetet és vele együtt ezt a kettőt is.

7. Melyiket szereted jobban: ha rólad készítenek fotót vagy te fényképezel?

Mivel nem tartom magam szépnek, a kamera másik oldalán szeretek állni. Ellenben valamiért mindig dolgozik bennem egy bizonyos mértékű kíváncsiság, hogy vajon mennyire lettek rólam rosszak a képek, vagy hogy lett-e jó. Így végeredményben azt kell mondjam, jobban szeretem, ha fényképeznek, de nem kerül ki sehova a sok rettenetes kép. :D

8. Mióta vagy Directioner? :)

Jó, kérdés. Szerintem tavaly október óta. Angliában akkortájt adták a What Makes You Beautiful-t, ami már elsőre megtetszett. De akkor még keveset tudtam a srácokról. Szóval talán egy fél éve mondhatom magamról azt, hogy próbálok többet megtudni róluk. :)

9. Melyik fiúban mi fogott meg első ránézésre?

Zaynben a külső, és a rossz fiús megjelenés. Mindig is ők vonzottak. :D

Harryben... semmi? :D Nem tartom különösebben helyesnek, kedvesnek, vagy bármi másnak. Egy- egy történetben viszont eszméletlenül jól van megformázva és azokba a karakterekbe szerelmes lettem, ezáltal belé is olykor-olykor. Viszont tagadhatatlanul szép a szeme. A göndör fürtök meg... nem jön be. :D Viszont fantasztikus a hangja, ez tagadhatatlan!

Liamben a külső, és a belső együtt. Nem tetszett egészen a One Thing-ig. Ott viszont ő volt a kedvencem. Helyes volt. És talán ő az egyetlen, aki Twitteren is törődik a rajongókkal. Kedves srác lehet.

Louisban az arca, a szeme, a mosolya, és a hangja. :D A hangja főleg akkor, amikor csak szimplán beszél, az akcentusától meghalok. Édes feje van, és aww.. :D *Personal Favourite*

Niallben pedig abszolúte semmi. :) Bár elismerem, hogy nélküle nem lenne ugyanaz a csapat, és bár elsőre nem tűnt ki a hangjával, mostanra elképzelhetetlennek tartom, hogy ne csendüljön fel egy-egy dalban.

Remélem nem törtem össze senkit. :)

10. Melyik a kedvenc számotok a One Direction-től és miért? :)

Nem tudom, igazából most az Over Again. De a második albumról szinte most mindet imádom a pörgősségük, vidámságuk és lendületességük miatt. És a Little Things-it is szeretem, főleg, mivel Ed írta. :)

Írj 11 kérdést:

1.: Mi alapján választod ki a mellékszereplőid/szereplőid képeit, személyeit a történethez? Már ha vannak. :)

2.: Mi vett rá az írásra?

3.: Vannak olyan blogírók, akik nagy hatással voltak az írásodra? Akár magyar, akár külföldi viszonylatban?

4.: Szórakozásból írsz, vagy pedig terved, hogy egyszer majd író légy?

5.: Mi alapján adsz személyiséget a szereplőidnek? Barátaid, ismerőseid adnak jellemükkel ihletet, vagy teljes mértékben te alakítod ki őket úgy, ahogy éppen jönnek?

6.: Megéled a szereplőid érzéseit?

7.: Miért ezt az énekest/színészt választottad fanfictionöd főszereplőjévé?

8.: Mit gondolsz, mit szólna a hírességed, ha meglátná, amit róla írsz?

9.: Ha lehetne öt kívánságod, melyek lennének azok?

10.: Mi a világ egyik legnagyobb problémája, amit ha lehetne, te helyrehoznál?

11.: Mi azon reális képzelésed, ami lenni szeretnél? Azaz mit szeretnél, mi legyen majd a foglalkozásod?

11+1: Mi a jövődet érintőleg a legnagyobb félelmed?

Küldd tovább 11 blognak:

Well, ez nem fog összejönni, legyen kevesebb, viszont ők mind fantasztikusak :)

Vanity

Love_day

Adadel

Köszönöm a figyelmeteket! :)))

Csók néktek xx

Sziasztok Drágáim!

Oké, nincs sok hozzáfűznivalóm a dolgokhoz, csupán annyi, hogy Nagyon, nagyon, Nagyon Boldog Új Évet mindenkinek!
A második pedig az, hogy megkérlek titeket - tudom pofátlan vagyok - hogy ne húzzátok majd le nagyon szegény tizenegyes fejezetet, tudom, hogy kritikán aluli lett, nem tudom mi lelt a napokban. Igazából nem publikálnám, ha nem tudnám, hogy számítotok rá, szóval kérlek, csak kedvesen osszatok ki. :D
Nos, akkor kellemes olvasást, remélem nem vesztek majd el a képek, napok és személyek állandó váltakozásában. :)
Csókollak Titeket!

U.i.: A kommentárjaitokra még nem válaszoltam, de benne van a heti tervben! :)

I've been waiting for a girl like you

(Jelen)

/Hannah/

Álmosan sétáltam vissza a szobámba, miután felhajtottam egy nagy pohár narancslevet reggeliképp, és elmeséltem anyáéknak, hogy hogyan telt az este.

Anya tipikusan az a személy, aki nem hagy kilencnél tovább aludni, mindene a család, és annak összetartása, így igyekszik úgy alakítani mindenki napját, hogy negyed tízkor együtt reggelizzünk, fél egykor meg legyen a közös ebéd, a vacsora pedig éppen ugyanígy, pontosan este hat órakor.

Közös beszélgetések, nem lehet késni, és szinte mindent elmondunk egymásnak, amit nem bánok. Jól esik, hogy elmondhatom, a szüleim előtt szinte nincsenek titkaim, mindent tudnak, ami fontos, és éppen ugyanúgy megosztom velük, hogy rám hajtott egy pasi, vagy pedig, hogy összevesztem a legjobb barátnőmmel, mint ahogyan a barátaimmal.

Mindezzel a családi mániával viszont anya néha megfojt, és megőrülök, hogy nem aludhatok, miközben pontosan két órával ezelőtt értem haza. Nem hagyhatok ki szinte egy családi találkozót se, sőt, a sértődés sem megengedett. Lehet, hogy kissé beteges anya azon fáradozása, hogy a családunk tökéletes legyen, miközben egyáltalán nem az, de legalább kárunkra sem válik. Kivétel persze a mai nap, ugyanis biztos vagyok benne, hogy az egész reggeli alatt egy apró kis nyálcsík folyt a szám szélén, és fogalmam sincs arról, hogy miről beszéltünk, amikor éppen nem a tegnapot/mát ecseteltem.

Csöndesen csuktam be magam mögött az ajtót, majd az ágyamra vetettem magam és hassal előre elterültem. Semmire sem emlékszem ettől a perctől…

***

15:30-at mutatott a digitális óra, amikor felkelésem után fél órával újból az ágyamban ültem, és kinyitottam a naplóm. Régen írtam utoljára ebbe a kiskönyvbe, talán általános iskolában kezdtem el, de mivel csak egy átlagos lány vagyok, egy idő után úgy éreztem, hogy nincs elég izgalmas történet, amit leírhatnék, így értelmét vesztette a körmölés, és ahogy múltak az hónapok egyre ritkábban írtam, majd évekre elhagytam. Ám most, főleg a tegnapi este után úgy éreztem, hogy itt az ideje, ha mást nem is, legalább ezeket az órákat megörökíteni. Tegnap nem éreztem magam átlagosnak, sőt! Az életemben van a One Direction, és soha senkinek nem adatik meg ilyen közelség ilyen csoda folytán, mint nekem, így ha ezzel akarok majd kérkedni nem csak unokáimnak, hanem később a médiának is, akkor jobb, ha most elkezdek naplót vezetni. Régimódi, hogy papírra vetem a gondolataim, holott a huszonegyedik században sokkal populárisabbak az interneten vezetett blogok, ahol akár képet is posztolhatnék, és nincs is annál nagyobb vágyam, hogy végre elmondhassam mindenkinek, hogy kikkel van szerencsém néhanapján találkozni, de igazság szerint ismerve mind magam, mind az úgynevezett Directionereket, nem merném világgá kürtölni. Féltem a saját és a fiúk testi épségét, nem beszélve azokról a mentális problémákkal küzdő lányokról, akik rögtön küldözgetnék a „meghalsz” üzeneteket. Ismerem őket, mert én is ilyen vagyok. Viszont ebből a szempontból nézve, ahol most én vagyok, már nem olyan vicces, én pedig nem akarok meghalni. A sulival még nincsen problémám, ott már tudják a lányok a nagy „titkot”, hiszem Olivia képe is megjelent az angol újságokban, ők pedig felismerték és mivel tudták, hogy jóban vagyunk, engem is elkezdtek kérdésekkel bombázni, de, hogy az egész ország, vagy talán a világ olvassa a kalandjaim, a nevem, és minden mást… Nos, bármennyire is szeretném, nem, erre nem állok készen.

Így kinyitottam a bordó, plüsskötéses könyvet, kezembe emeltem kék tollamat, és a kétezer nyolcas év januári bejegyzése után új lapot nyitottam, felfirkantva a dátumot, és a napot.

Egy percre felkaptam a fejem, és a fényesen az ablakomon át besütő Nap felé fordítottam az arcom, hogy élvezzem a meleget. Belemosolyodtam a fényességbe, majd újra a könyv felé néztem, és megszólítottam.

Szia, Naplóm,

igazából elég szerencsétlennek érzem magam, miközben ezeket a sorokat írom, és úgy érzem, hogy hajnalig itt fogok ülni, míg mindent leírok. Annyi mindent nem tudsz, és annyi mindent szeretnék veled megosztani! Képzeld el, egy új lány jött a suliba, méghozzá egyenesen Ausztráliából. Képzeld el, hogy létrejött egy fiúbanda Angliában, akik most kezdik a karrierüket, és hihetetlen édesek! Értük rajong az egész ország, és véleményem szerint hónapok kérdése, míg az egész világ One Direction lázban fog égni. És képzeld, hatalmas rajongójuk vagyok. A legjobb pedig, hogy az ausztrál lánynak hála megismertem a bandát, és köztük vagyok. Bennfentes információm vannak, amiket te, csakis te tudsz most meg. Nem kezdem az elejétől, inkább csak a tegnap estét írom le.

Igazából egészen odáig, hogy el nem kezdődött a VIP parti, nem történt semmi. Megérkeztünk mindannyian – ja és oh zárójelesen megjegyzem, hogy Robbie Williams és a The Wanted futkorászott velem szemben –, szóval ott volt a One Direction, Olivia, én, és a nagyérdemű sajtó, és persze valahogy Harry a rövid ruhájú lány közelébe került, mire a fiúk mind megőrültek a féltékenységtől, és idegesen vetették magukat a kacarászó pár felé. De ez… ez szinte minden-alkalmas.

Szóval aztán elérkezett a parti táncos része. Bevonultunk a csapattal, de percek múltán feltűnt Olivia és Zayn hiánya is, amit a srácok megint nehezen viseltek. Nem hiszem, hogy ők valóban férfiak lennének, sokkal inkább valamiféle ovis banda, akik egy szép, jó játékért vetekszenek úgy, hogy szinte beleszólásuk sincs kié lesz. A játék tud járni.

Végül a lány betoppant, Zaynnel az oldalán. Egymásba karolva, mosolyogva, vidáman. Azt hiszem, valahol itt kezdődött minden.

(Múlt éjjel)

/Olivia/

(Beam me up)

Biztosan kint voltam még a nagy teremben, amikor a többieket már beterelték a VIP részlegre, de nem hiszem, hogy tíz, tizenöt percnél többet lettünk volna távol, mégis mire beléptünk a zene már hangosan üvöltött, a fények, mintha már ezer éve cikáztak volna, az emberek pedig máris akkora tömegben táncoltak a parkett közepén, mintha órák óta tartani a buli. Meghökkenve álltam még a lépcső tetején a bejáratnál, amikor Zayn már lejjebb járt, és kezével húzott maga felé. Feszélyezve járattam végig még egyszer a pillantásom a tömegen, majd enyhe mosollyal az arcomon elindultam lefelé, és követtem a fiút. Amikor leértünk, és akaratlanul az összes One Direction-ös fiúba ütköztünk, akik szikrázó pillantással vezették végig szemüket a kezeinken, amik egymásba helyezkedve pihentek, csak egyetlen pillanatot kértem és elléptem mellőlük, hogy a ruhatár keresésére induljak.

- Van valami fogalmad arról, hogy mibe keveredtél? – csapódott mellém Hannah és a karomba kapaszkodva követett, miközben megállás nélkül vágtam ketté a tömeget, hogy keresztüljussak rajtuk.

- Azt hiszem, látom a ruhatárat – emelkedtem lábujjhegyre, majd lendületesen folytattam az utam.

- Mire készülsz?

Túl sok volt az ember, túl jó volt a zene, és túlságosan is kezdett elhatalmasodni rajtam az a tipikus érzés, amit csakis az alkohol válthat ki. Mosolyogva vetettem magam a ruhatár kiszolgáló pultjának, és vártam, hogy valaki felém forduljon, és felajánlja segítségét.

- Hajlandó vagy válaszolni Olivia? – ragadta meg a csuklóm Hannah, én pedig rákaptam ijedt tekintetem.

- Miért szorongatsz? – néztem le a kezére, mire meg sem rezzent. Visszanéztem a szemeibe, ő pedig egy pillanatig még a tekintetét jártatta két szemem között, majd felsóhajtott, és beletörődön elengedte a csuklóm.

- Mert bolond vagy és ittál – fújt egyet, és füle mögé tűrte mindkét oldalán a haját. – Mert nem mondasz semmit – tette hozzá, majd feladva a harcot, elfordult tőlem.

- Nem, fogalmam sincs miről beszélsz, nem keveredtem semmibe – adtam meg a magam magyarázatát.

Végre feltűnt valaki a pult mögött, én pedig gondolkodás nélkül, meglehet kissé közönségesen, de odaszóltam neki, nehogy elforduljon, és ne kapjam meg azt, amit akarok.

- Hé!

Az arc sértetten fordult felém, ám egy pillanattal később, amikor láthatóan felismert, máris mosolygósabb kép fogadott.

- Segíthetek?

- Olivia White néven van berakva ide egy nagyobb táska, arra lenne szükségem. Ha megtennéd, hogy megkeresed – villantottam rá fogaim, mire a lány már meg is fordult, és a hátul található hatalmas szobában kezdte a keresést.

- Oli, mire készülsz?

Oldalról a pultnak támaszkodó barátnőmre tekintettem, és felvontam a szemöldököm.

- Mióta ismerjük egymást?

- Vagy két hónapja – vonta meg a vállát lazán, majd a tömeg felé nézett, úgy tűnt keres valakit.

- És ez idő alatt előfordult már, hogy hülyeséget csináltam? Nem... – válaszoltam meg az eleve teljesen értelmetlen kérdést, és már láttam is, ahogy a lány közeledik felém a táskámmal.

- Nos, ami azt illeti… - kezdte, de félbeszakították.

- Tessék – nyújtották át nekem a hatalmas csomagot, amit én megköszönve átvettem, és elkezdtem kicsomagolni belőle a ruhákat, hogy megtaláljam azt, amire szükségem van.

Hannah nem zavartatta magát, miközben én a cipőmet vettem le és cseréltem át, ő folytatta a beszélgetést, még ha én nem is tűntem együttműködőnek.

- Konkrétan csak azt, szóval ecsetelnéd?

- Nem akarok semmit, csak táncolni.

- Táncolni? A te lábaddal? És mi az, hogy nem akarsz semmit, csak táncolni? Nem veszed észre, hogy mind az öten teljesen… – Valahogy azt éreztem, hogy nem így akarta Hannah befejezni a mondatot, de ideje már nem volt rá, ugyanis egy kéz ragadta meg az enyém, és a tömegbe rántva húzott magához.

Teljesen elvesztettem az uralmam a testem felett és csak remélni tudtam, hogy a rántás erősségétől nem fogom elveszíteni az egyensúlyom, és nem fogok a lábamba gabalyodva a földön kikötni valami idióta miatt. Egy kemény testhez csapódtam, méghozzá azéhoz, aki magával rántott, ugyanis a kézfej még mindig a karomon volt, és erősen szorított, miközben gazdája kitartóan állta a becsapódásomat.

Egyik kezem a vállam mellett szorította, másik pedig az ütődés mértékét akarta tompítani, így azt a mellkasra helyeztem. Amikor biztos voltam benne, hogy nem remeg a föld, és túl fogom élni, ha ellépek tőle, idegesen hátráltam egy fél lépést, és felnéztem a férfi arcába.

- Liam?

(Jelen)

/Hannah/

- Hannah, vendéged jött, felküldtem hozzád! – hallottam meg anya hangját a földszintről, majd pedig már éreztem is, ahogy a lépcsők megremegnek a trappoló léptek alatt. Villámgyorsan kirántottam a tollat a naplóból, azt pedig gondolkodás nélkül becsapva, gyorsan a párnám alá temettem.

Egy pillanattal később pedig kopogás nélkül nyílt az ajtó, ahol Olivia kialvatlan arca jelent meg. Zihálva, az előbbi izgalomtól remegő kézzel, és sebesen dobogó szívvel néztem a lányra teljesen ledöbbenve, egyrészt, hogy mit keres itt, másrészt pedig, hogy hogyan érzett rá arra a pillanatra, arra a percre, amikor évek óta először írok megint naplót, ráadásul konkrétan róla.

- Szia Han! – intett felém a kezével, majd belépett a szobába, maga mögött becsukva az ajtót.

- Te mit keresel itt?

Mintha csak a tegnapi jelenetet játszottuk volna el sétált el némán az asztalomig, kezével szórakozottan végigsimítva mindenen, ami mellett elhaladt, miközben fel sem nézett a padló vizsgálatából, és válaszra sem méltatott. Újfent.

- Olivia! – emeltem meg a hangom kissé erőteljesebben, mire a lány összerezzent, és teljesen kómásan nézett rám.

- Hm?

Láttam rajta, hogy sok fogalma nincs arról, hogy hol van, hogy mit csinál, és hogy ez álom vagy valóság, így immár kicsit nyugodtabban, megvártam, míg letelepszik az íróasztalomhoz, keresztbefűző lábait, majd a szék háttámláját átölelve karjaira fekteti fejét. Álmosan pislogott rám hatalmas barna szemekkel. Mosolyogva szólítottam meg újra.

- Veled mi történt? Miért vagy itt?

- Nos, tulajdonképpen fogalmam sincs. Egy percet sem aludtam tegnap óta, folyton jár az agyam, és otthon megőrülök, mert csak gondolkodom, gondolkodom, gondolkodom, és érzem, hogy lassan, de biztosan megőrülök. Így idejöttem, ugye nem gond?

Csöndesen megráztam a fejem, és még mindig kíváncsian néztem a lányt. Tudtam, hogy nem fog ma arról mesélni, hogy min gondolkodott, vagy, hogy mi a baja, hiszen nagy esélye van annak is, hogy ő maga sem tudná megfogalmazni, szavakba önteni. Én viszont ezzel ellentétben pontosan tudtam, hogy mi nem hagyja nyugodni, vagyis jobban mondva kik nem hagyják nyugodni.

- Ígérem, csöndben leszek és nem zavarlak, csak netezek, és arra kérlek, hogy ne hagyj egyedül, mert akkor lehet, hogy ostobaságot csinálnék.

- Mint például bevallani Zaynnek, hogy tetszik? – Vagy Harry is mondhatná neked, vagy Liam, esetleg Louis – latolgattam magamban a további eshetőségeket, mire a lány zavarodott tekintettel kérdezett vissza.

- Hogy mi?

- Semmi, semmi – legyintettem, ő pedig láthatóan belenyugodott, ugyanis elengedte a háttámlát, és előfordulva felnyitotta a gépem.

Nem mozdultam, egy percig csak némán, nyugodtan figyeltem, ahogy megnyitja a böngészőt, majd a közösségi site-okat, végül pedig a táncakadémia honlapját, ahol pedig a férfi táncosok képeit nézegetve hümmögött. Nem úgy tűnt, amint akinek segítségre van szüksége, bennem viszont tombolt a vágy, hogy tovább írjak, így lassan, nagyon aprólékos mozdulatokkal, de a párnám alá nyúltam és kihúztam onnan a kis könyvet. Tekintetem le sem vettem Oliviáról, aki viszont meg sem rezzent, és irányomba az érdeklődés legcsekélyebb mértékét sem mutatva böngészett tovább.

Kiengedtem egy halk sóhajt, kinyitottam a naplót, és megkeresve a legutolsó oldalt folytattam a történetet.

Oké, bocsi, volt egy kis fennakadás, Oli jött át hozzám. Bár nem tudom miért osztom meg veled, ha ugyanonnan folytattam volna, ahol abbahagytam, neked fel sem tűnt volna, hogy ne voltam itt öt percig. Most pedig… Mindegy. Visszatérve Oliviához, látszik rajta, hogy semmit nem aludt, és hogy őt is megérintette a tegnap este. Talán végre kezd megvilágosodni? Remélem a fiúk tegnapi viselkedése felnyitotta a szemét, és érzi, hogyha nem fog megálljt parancsolni méghozzá mostanában, akkor el fog fajulni a helyzet, és annak csúnya vége lesz. Vagy ki tudja? Lehetséges a happy end, elvégre, még sosem láttam ilyen háborút egy csajért, de úgy tűnik valóban életbe lép a „szerelemben és háborúban mindent szabad” elv. Kanyarodjunk vissza a tegnap estéhez. Ott, akkor Liam karjaiban láttam utoljára az elkövetkezendő négy órában. Elhiheted, hogy nagy volt a buli, és a táncolók is legalább ötvenen, ha nem százan voltak, de hogy négy órán keresztül ne találjak meg valakit, akinek közben hét ismerőse is van a buliban, nos, ez fantasztikus teljesítmény. Percenként fordultam egy-egy One Direction-ös fiúhoz, hogy nem látta-e Oliviát, mire általában azt a választ kaptam, hogy éppen most hagyták abba a táncolást. Sem az apja, sem az anyja nem tudott róla azóta, hogy megjelent a helyszínen, így úgy festett a dolog körülbelül két óra elteltével, hogy sosem lesz meg…

(Múlt éjjel)

/Olivia/

- Mit csinálsz? – engedtem le a kezem a mellkasáról, miközben választ várva néztem a szemébe.

Először valami olyas-miféle gondolat jutott, eszembe, hogy a banda tagjai mind fogadást kötöttek rám, és egy tét vagyok, túl sok volt a véletlen egybeesés. Harry megjelenése, Zayn várakozása rám, míg én interjút adtam, most pedig itt a mindig édes Liam, aki táncra hív egyetlen szó nélkül, úgy, hogy a véleményem sem kérdezte meg. És ámbár egyetlen olyan tényt sem találtam, ami megcáfolná előbbi feltevésem, volt valami Liam pillantásában, ami elfeledtette velem a kétségeim, azt, hogy talán csak megszívatni akarnak, és majd hoppon maradok. A csillogó szempár vidámságtól, és izgatottságtól árulkodott, nekem pedig sem alkalmam, sem időm nem volt ellenállni, vagy megbeszélni az ellenérveim.

- Mutatok valamit – mosolygott, és beljebb húzott a táncolók közé. Kábán követtem, fogalmam sem volt arról, hogy mire készül.

Mentem utána a tömegen át, miközben ismeretlen testek lökdöstek, és dörgölőztek hozzám, arrébb – arrébb lökve, ám Liam minden alkalommal szorosabban tartotta a kezem, ezzel meggátolva, hogy elessek. A villogó fények alatt minden titokzatosnak tűnt, megismételhetetlennek és forrónak. Esélyt adott a hangos zaj, és a félhomály, hogy az emberek olyanokat csináljanak ezen a nem hétköznapi estén, amit máskor nem tehetnek és nem is tesznek meg. Minden elfedett a forró levegő, a szűk hely, az alkohol, és a gátlástalanság. Titkos csókok csattantak el, illetlen kézmozdulatok simítottak végig a testeken, lágy pillantások, és vadállatias ösztönök találkoztak a legsötétebb sarkokban. Ha akartam volna sem tudtam volna elfeledkezni a tényről, hogy jelen pillanatban hányan vannak mámoros állapotban, hány testi viszony létesül az eldugottabb zugokban, és hogy ezen pillanatok nyolcvan százaléka holnapra vagy megbánt lesz, vagy a felszín felett rég elfeledett „szép emlék”.

- Hunyd le a szemed – állt meg pontosan mindennek a közepén, így körbevettek minket az emberek, őrült hangerővel szólt a zene, a fények pedig középen pontosan ránk világítottak. Értetlenül pislogtam Liamre, és közelebb léptem hozzá, hogy visszakérdezhessek. Megfogtam a karját, és egy határozott mozdulattal lehúztam azt, hogy egy szintbe kerüljünk, és elérjem a fejét.

- Hogy mit csináljak?

- Hunyd le a szemed – simított el egy tincset a fülem elől, hogy belesuttoghassa újra az ő szerinte bűvösnek vélt szavakat. Egy pillanatra végigfutott a testemen a borzongás, ahogy meleg lehelete érintette a bőröm, majd elhúzódtam tőle egy résnyire.

- Tudom, hogy bolondnak látszom, de nem vagyok öngyilkos hajlamú. Ha itt lehunyom a szemem, eltaposnak – néztem körbe, és éreztem, ahogy a talpam alatt ritmusra remeg a föld.

- Vigyázok rád, nyugi – kacsintott, majd kezével végigsimított a szememen, ezzel elérve, hogy lehunyjam azokat.

Mélyet sóhajtottam és a legnagyobb lelkierővel próbáltam csukva tartani szemeim, amikor megéreztem a derekamon Liam kezét. Egy szempillantás alatt belém szorult a levegő, és ledermedve álltam, egészen addig, míg a másik kéz a vállamat nem érintette.

Mindenkinek jól esik egy-egy kellemes érintés, amiből sugárzik a féltés, a szeretet, a nyugalom, a kedvesség, és a határozottság. Mindenki megremeg, ha a teste bármely pontján egy puha kéz végigsimít, ezzel kényeztetve az érzékeny bőrrészt, és ez tagadhatatlan, egész egyszerűen ilyen a testünk, élvezi a biztonságot, az érintést, a melegséget. Mindegy, hogy ezt egy idegen teszi, vagy pedig egy jó barát. Egy rokon, vagy a szerelmünk. A testünk nem különbözteti meg az érintéseket, azt már csak az agyunk, és az érzelmeink befolyásolja, hogy miként reagálunk ezekre a testi kényeztetésekre. De mivel olyan társadalomban élünk, ahol nem elfogadott tény, hogy bárkinek hagyod, hogy simogasson, vagy akár hozzád érjen, belénk ivódott, hogy egy idegen érintésre riadtan reagáljunk, elhúzódjunk, megbotránkozzunk, még ha titkon el is alélnánk az adott pillanatban, az adott személy karjai közt. Így bár zsongó fejjel, én is éppen szemeim kinyitva akartam volna kérdőre vonni Liamet, amikor a vállamat érintő kéz eltűnt, méghozzá egy jól indított lökéssel taszított el magától, miközben a derekamon fekvő még maradt egyetlen másodpercig. Levegőért kapkodva pattantak ki a szemeim, de már csak arra emlékszem, hogy az erős kéz elkapta az enyémet, és rögtön a kipörgésem megérkezésének második pillanatában, alighogy terpeszbe megérkeztem már rántott is vissza, ám a kemény mellkas helyett puha karokba érkeztem, amik lazán döntöttek be a teste mellé.

Szapora levegővételek közepette néztem fel a bőszen vigyorgó Liam arcába, aki alig fél méterre a padlótól tartott meg.

- Te teljesen bolond vagy – mondtam, mikor végre normálisan kaptam levegőt, és feleszméltem a sokkból.

- Örülök, ha így látod – csúsztatta kezét az enyémbe mosolyogva, miközben a derekamnál fogva visszahúzott.

A hirtelen mozdulatok, az, hogy teljesen kiszámíthatatlan volt az utolsó pár perc, olyan adrenalin löketet adtak, hogy szinte sikítani tudtam volna, és bármennyire is hihetetlennek tűnt, még a saját szememben is, csak mosolyogni tudtam.

Liam engedett a fogáson a kezemen, így hátrébb tudtam lépni, és nézni, ahogy a fiú lassan elkezd táncolni, ezzel engem is mozgásra invitálva.

(Jelen)

/Hannah/

(Tidal Wave)

- Szerinted létezik, hogy egy fogadás tárgya vagyok?

Lomhán pillantottam fel a könyvből, és a fáradt, és valóban értetlenkedő lány arcára néztem. Elgondolkoztam, hogy valóban lehetetlen-e ilyen vaknak lenni, de rájöttem, hogy talán azért, mert éppen előtte történik minden, ez állja el a tisztán látás útját. Elmosolyodtam, felvettem egy párnát az ágyamról, és tiszta erőből a fejének vágtam.

- Na – méltatlankodott a fejét fogva, mire idegesen felé hajoltam.

- Te komolyan ilyen idióta vagy Olivia White? Az isten szerelmére, hagyjál már az ilyen kérdéseiddel, mert esküszöm nem állok jót magamért!

- De én…

- Nem érdekel – szakítottam félbe durván, majd a tollat ujjaim közé véve visszabújtam a naplóm írásába, remélve, hogy így lenyugszom és elterelem gondolataim. Ami talán be is vált volna, ha nem Oliviáról írnék.

Most jól figyelj, Napló! Semmikor, ismétlem semmikor se menj fel az internetre abban az esetben, ha hírességekkel vagy körülvéve, akik féktelenül buliznak, és mialatt te a barátnődet keresed, mert talán túl sok mindent tudhatsz meg, túl rövid idő alatt. Igen, én valóban nem találtam Olit órákon keresztül abban az egyetlen teremben, ellenben mindenki más látta, hogy hogyan lejt igen félreérthető táncot Liam Payne-el, aki elragadta tőlem a lányt, miközben éppen erre akartam figyelmeztetni. Az interneten, a közösségi portálokon mind-mind olyan képek hemzsegtek, amik mindössze pár perce készültek, méghozzá éppen a buliban, tehát a mindenki által ismert, és imádott sztárok pontosan ugyanolyan hatalmas kakit tudnak kavarni, mint a bulvársajtó és a média. A fotók legtöbbje a One Direction, vagy éppen a The Wanted tagjairól készültek, hiszen az őket érintő hírek a legkelendőbbek és akár több száz font is ütheti annak a markát, aki hírértékkel bíró információt tud a sajtó kezébe juttatni. Persze minden egyes tag külön is nagyon fontos volt, mégis a mi kis párocskánk volt az, akik a legtöbbet szerepeltek szinte mindenhol, hiszen mint köztudott, Liamnek nincsen barátnője, idézem, „most mégis egy feltűnően csinos lánnyal mulat a szerződésüket megünnepelendő VIP parti keretein belül". Néztem Olivia elmosódott alakját, amint szorosan Liamhez simulva táncol a ritmusos zenére, és hitetlenkedve ráztam a fejem, miközben fel-felpillantva reméltem, hogy a következő pillanatban éppen elém sodorja őket az élet, és véget vethetek annak, hogy mindketten hírt csináljanak a nem létező kapcsolatukból. A hátteret néztem, az embereket, ám minden sötét volt, homályos, és szinte már kivehetetlen, úgyhogy a fotók nem sokat segítettek abban, hogy nyomnak használva azokat, felkutathassam a párt.

Leengedtem hát arcom elől a kis készüléket és a pultnál iszogató One Directionből ott maradó bandatagokhoz sétáltam. Unott arcuk, amivel a táncoló közösséget nézték mindent elárult, mint ahogyan az is, hogy mindannyiuk kezében ott volt a mobiltelefonjuk.

- Nem tudjátok hol van Olivia? – néztem fel rájuk, mire ők ösztönösen megrázták a fejüket.

- De gondolom Liammel – tette hozzá száját elhúzva Zayn, majd egy húzásra kiitta a félig teli poharából az aranybarna löttyöt. Azt hiszem, whiskey volt.

- Hú, nézzétek, több, mint fél millióan megnézték már a Nathanről kirakott képem – rötyögött magában Harry, és lendületesen tolta mindenki orra alá büszkén a telefonján, ahol valóban ott virított a nem éppen előnyös kép alatt a kicsivel több, mint ötszázezres szám.

- Azt hittem te más vagy – sóhajtottam lemondón, de válaszként csupán egyetlen lenéző tekintetet kaptam.

Ez volt az a pont, ahol elegem lett, és bár nem tudtam, hogy mit teszek, hirtelen ötlettől vezérelve olyat mondtam, ami soha, esküszöm soha, soha nem akartam. De amikor mindenki vak rajtad kívül, és hiába mondod el nekik az igazat, hiába mutatod meg nekik, hogy mi folyik, nem látják, eljön az a pont, amikor nem magyarázol, hanem uszítasz, hogy ha máshogyan nem, de legalább így végre eljöjjön az a pillanat, amikor talán feleszmélnek. Ha pedig mégsem, te levetted kezed a dolgok alakulásáról, és jól szórakozol legalább addig is, míg ők szenvednek.

- Tudjátok, mit? Míg ti itt részegre isszátok magatokat és undorító képeket posztolgattok a a másik banda tagjairól, Liam, aki legértelmesebb közületek, éppen azt a csajt fűzi, akit te is akarsz – mutattam Harryre – meg te is Zayn, és… nos, nem tudom Louis te hogy vagy vele, de remélem van eszed! Szóval ne engem nézzetek le, miközben kislányként hisztiztek, hogy nem kaptok meg valamit. Nem, Olivia valóban nem fog a karjaitokba omolni csak azért, mert ti vagytok a One Direction. Ő az a lány, akiért küzdeni kell, szóval mi lenne, ha…

- Mennem kell – lökte el magát Zayn a pulttól és egy másodperccel később már el is tűnt a tömegben.

Ledermedve néztem utána, majd merev testtel visszafordultam a többiek felé.

- Biztos csak mosdóba ment. Sokat ivott – vonta meg a vállát Harry, de feszült testtartásán, és riadt tekintetén látszott, hogy ő maga sem hiszi el ezt a dajkamesét.

- Ja, Harry, csak mosdóba, ami épp mögöttünk van – biccentett hátra fejével Niall, miközben a telefonját nyomogatta.

Nem telt el két perc, és csak Niall és én maradtunk a pultnál.

- Szép volt – emelte pacsira a kezét mosolyogva.

Egy pillanattal később tudod mit láttam a hivatalos Twitter oldalán? Egy képet rólam, ami a fejemtől lefelé ábrázolt hozzá egy felirattal: Bevetésen a srácokért Miss Szépséggel.

Itt egy kicsit elolvadtam, és teljesen elfeledkeztem Oliviáról. Hiba volt.

(Múlt éjjel)

/Olivia/

Liammel könnyű volt táncolni, meg volt az harmónia, a mozgás iránti szeretet, az, hogy csak élveztük a zenét, és hagytuk, hogy az irányítsa a mozdulatainkat. Nem foglalt le a körülöttünk mozgó emberek tömege, sem az a tény, hogy Liam Payne-el táncolok, a One Direction egyik énekesével, sőt mi több, kifejezetten jól érzem magam, ezzel pedig eldobtam minden fenntartásom és ellenvetésem mind a bandával, mind Angliával kapcsolatban. Egy-egy pillanatban eszembe jutott, hogy milyen lenne, ha a fiúkkal sétálgatnék London utcáin, vagy ők mutatnák meg az országot, és legnagyobb meglepetésemre egyáltalán nem taszított az ötlet. Vidámságot láttam magam előtt, rengeteg nevetést és kalandot. Sürgősen le kell állnom azzal, hogy ennyit vagyok velük, mert árt az egészségi állapotomnak és a végén még anyáék is észre fogják venni, hogy feltűnően boldog vagyok. Megemlítik, hogy : no, lám, lám, abbamaradt a hiszti Miss White? Talán csak nem tetszik neked Anglia?

Nem, ezt képtelen lennék elviselni!

- Kicsim – érintette meg a vállam Apa, én pedig egyből felé fordultam és kíváncsian néztem a szemébe. - Eljönnél velem egy percre?

Bólintottam, majd egy bocsánatkérő mosoly után ott hagytam Liamet a táncolók között. Apa egészen a másik terembe való átjáró ajtóig meg sem állt ezzel pedig az én értetlenségem korbácsolta szinte már az egekig magaslóra.

- Szeretném, ha óvatos lennél, és nem hagynád el a helyszínt egyedül – fogta meg a kezem maga felé fordítva, miközben meleg, aggódó tekintetét az enyémbe fúrta. Apróra zsugorodott a gyomrom, és felgyorsult szívveréssel vártam, hogy folytassa mi ez az egész. – Egyre több kép kering a neten rólad, és bár nem vagy felismerhető, hiszen a képek elmosódottak, de ha bárki látta ruhád, vagy az ékszereid a mai nap folyamán, akkor könnyen felismerhetnek, és nem lesz titok mi van közted és Liam között – láttam, hogy folytatta volna még, de kénytelen voltam felháborodottan közbeszúrni egy apróságot.

- Nincs semmi Liam és köztem!

- Akkor ezért vigyázz! Szólj, ha mész, oké?

Egyedül álltam még a bejáratnál percekig, miközben lefelé nézve mindenkit láthattam, így figyelmesen vizslattam tekintetemmel a tömeget. Külső szemlélőként nagyon elrettentő volt innen szemlélni a hírességeket, akik hol fesztelenül tomboltak a zenére, hol illetlenül csókolóztak olyanokkal, akik nem éppen a barátnőjük, vagy feleségük volt, hol pedig azon élték ki magukat, hogy vakus mobiltelefonjaikat a nők rövid szoknyái alá dugták. Ilyenkor azért elgondolkozom, hogy maga az emberi faj vadult el ennyire, vagy a hírességek hiszik azt magukról, hogy megilleti ezen undorító jog őket, hogy másokat közröhej tárgyává tegyenek, és megalázzanak. A ruhatárban magamhoz vettem a telefonomat, és leellenőriztem a portálokat, hogy valóban annyi kép kering-e a buliról, mint apa állította. Már az első pillanatban elállt a lélegzetem, ugyanis egymás alatt ugyanaz a kép szerepelt minden posztban. Liam karja lazán a derekamon nyugodott, miközben magához húzott, így elérve, hogy egyik lábam az övéi között legyen, karommal pedig a nyakát öleltem lazán. A kép oldalról készült, homályos volt, és egy ismeretlen engem biztos nem ismer fel, hiszen hál’istennek arcom elfordítottam, viszont ahogy apa állította, a ruháról megállapítható, hogy ki a „titokzatos hölgy”. Ami leginkább meglepett ezen felül pedig az volt, amikor Hannah-ról fejtől lefelé találtam egy képet, amit állítólag Niall rakott ki egy titokzatos címmel. Értetlenkedve, mégis mosolyogva néztem meg újra és újra a képet, jó volt látni, hogy Hannah egy álma válik valóra azzal, hogy köze lesz a híres bandához, ráadásul úgy tűnik, hogy Niall nem csak barátként kezd közeledni a barna hajú szépség felé. Felmentem a Twitteremre, ahol felnéztem a kíváncsiság kedvéért a megemlítések menüpontra, és megnyugodva láttam, hogy maradt a szokásos, senki olyan nem írt rám, aki ne egy barátom, vagy rokonom lenne. Senki nem tudja ki táncol a kedves Liammel. Viszont bár számomra Ők ismeretlenek, és én is nekik, érkeztek kommentek az álladóan retweetelt képekhez, amelyek cseppet sem voltak kedvesek. Egy sem.

„ Ki ez a ribanc és miért táncol Liammel? Az én Liamemmel? Megölöm!”

„ Ez mi? Ki ez? Liamnek barátnője van? Miért töri össze a szívem? #stoploving”

„ Szép vagy Liam Payne… Így jelented be a rajongóidnak, hogy barátnőd van? Ha így táncol veled vagy ribanc, vagy már jó ideje együtt vagytok.”

- Imádnak – nevettem el magam hangosan, majd felpillantottam, ugyanis annyira elmerültem az olvasásban, hogy teljes egészében elfeledkeztem a külvilágról, ennek okán most ébredtem rá, hogy hol is vagyok. A tömeg még mindig tombolt, az idővonalamon a bejegyzések pedig sorra változtak, egyre több és több felbukkanó képpel. Olyan, mintha London csak a mai, itteni bulival foglalkozna. És élvezik, ez a félelmetes. Lehet, hogy nincs is életük ezeknek az embereknek?

- Miért imádnak?

Ismerős akcentus, kellemes hang, bódító illat. Nem volt időm válaszolni, Mr. Malik kikapta a kezemből a telefont, és érzelemmentes arccal pörgette lejjebb és lejjebb a posztokat és twiteket.

- Ne foglalkozz velük – fogta meg a kezem, maga elé emelte azt, majd kinyitva a markom, belenyomta a telefont. – Valóban a kedvencük vagy!

- Mindenki így kezdi?

- Nem tudom, őszintén, nekem ez az egész még új. Csak pár tízezren követnek, írogatnak Twitteren, választ várnak, imádnak, szeretnek, pedig én csak énekelek, mert szeretek. Általában megnézem, hogy mit írnak, próbálok válaszolni, de annyira hihetetlen és felfoghatatlan az a szeretet, amit mondhatni ok nélkül kapok, hogy nem ér el hozzám. Nem ér el a tudatomig. Olyan, mintha csak valami gömbben élnék, és ezek a dolgok lepattannak rólam, mert annyira… annyira csodálatos, hogy ez elképzelhetetlen. Érted? – néz rám hatalmas barna szemekkel, csillogón, beleélve magát a saját érzéseibe, a mondandójába, én pedig teljesen lenyűgözve állok előtte.

- Ühüm – bólintok meredten, miközben hatalmasat nyelek.

Láttam, ahogy elmosolyodik, zavartan a hajába túr, majd lopva a bárpult felé les. Míg a pillantása elfordult rólam kieresztettem egy halk sóhajt, és engedtem feszes testtartásomon, így mire újra rám nézett, már képes voltam valamennyire visszamosolyogni, ezzel is azt az érzetet kelteni, hogy magamnál vagyok, nem hulltam szét az előbbi beszédétől apró darabokra.

- Táncolunk?

- A nagy Zayn Malik táncolni akar velem? - tetettem hatalmas meglepettséget, mire tett felém egy határozott lépést.

Akaratlanul is hátráltam, ezzel pedig derekam neki ütközött a ruhatár pultjának, és fogságba estem.

- Ú-úgy hallottam, hogy nem tudsz és nem is szeretsz táncolni – kezdtem akadozva, ezzel pedig mosolyt csaltam az önelégült fiú arcára. Tisztában van az előbb rám kifejtett hatásával.

- Azt hittem nem vagy a rajongónk, Olivia – Miért hangzik ilyen jól a szájából a nevem?

- Nem is, de van egy rajongó barátnőm – húztam ki magam határozottan, ezzel egy pillanatra kibillentve Zayn uralkodói státuszából.

- Jössz? – nyújtotta felém a kezét, én pedig egy pillanatig haboztam, majd megvonva a vállam válaszul kezem az övébe csúsztattam, mobilom pedig a pulton keresztül a ruhatáros lánynak löktem, hogy helyezze vissza a helyére.

(Jelen)

/Hannah/

Nos, Naplóm, érdekes dolog, amikor rátalálsz valamire. Eddig kerested, izgatott voltál, hogy hol lehet, ideges, hogy még mindig nincs meg, pedig kerested, elgondolkodó, hogy vajon hol láttad utoljára, hová tehetted. Érzések váltakoznak benned a keresés folyamata közben, a földöntúli erőket hívod magadhoz, hogy megtaláld az elvesztett kincsed, a lelked próbálsz nézni, hogy tudd, miért voltál olyan hülye, hogy így eldugtad, aztán legvégül talán megpróbálkozol a lélekvándorlással, vagy legalábbis cserével, ’mi lenne, ha az eltűnt tárgy/személy lennél”. De amikor végre megtalálod, szinte biztos, hogy megörülsz neki, elhagyja a szád a „végre!” felkiáltó szó, talán egy-két szitkozódás, de rögtön ezután átveheti minden helyét egy egyfajta elégedettség érzés. Te találtad meg, te kerested, befejezted a munkát! Büszke vagy magadra. Elszáll minden düh, idegesség, fojtogatási vágy például, ami az én esetemben merült fel, amikor hosszú órák múltán jöttem csak rá, hogy hol van a barátnőm.

Niallel a sarkamban vágtam keresztül a termen, amikor egy kiposztolt képen felismertem a helyszínt a teremben. Ütemesen ugrált mindenki a zenére, én pedig már szinte láttam a kiszemelt táncoló párt. Zayn így táncol? Miért beszél mindig bénaságról? Hisz ez…

Minden megváltozott. A zene először elhallgatott, aztán egy lassú, dallamos szám szólalt meg, és a tomboló oroszlánokból lassú, kényelmes, szerelmes lajhárok lettek, akik egymásba kapaszkodva, lépkedtek szinte egy helyben.

- Hát ez nagyon édes – szaladt széles mosolyra a mellettem álló Niall szája, miközben előre nézett.

Követtem a tekintetét és megpillantottam az Olivia Zayn párost, ahogy egymást ölelve lassúztak. A lány Zayn nyakát közelről, mégis lazán ölelte, fejét a mellkasának hajtva, így elérve, hogy a fiú nehézségek nélkül dönthesse fejét az övének. A One Direction barna szemű énekesének keze Olivia derekán nyugodott, és azt hiszem apró mosoly játszott az ajkain.

Az emberek fényképeztek, én fényképeztem, a zene lágyan ringatott minket. Azt hiszem, ez volt az utolsó kellemes pillanat az estében, míg minden a feje tetejére nem állt.

(Múlt éjjel)

/Olivia/

(Changed The Way You Kiss Me)

Órák teltek, poharak lettek üresek, majd újra telik, a Nap pedig már kezdte fejét felszegni az égen, ezzel előre jósolva a parti végét. Nem hiszem, hogy azt tudom nyilatkozni józan voltam hajnaltájt, nem vagyok biztos benne, hogy nem tettem őrültséget, vagy, hogy nem mondtam olyanokat, amik talán, ha másnap eszembe jutnak, nem tagadom le őket, de reggelre spiccesen, de kifejezetten jól éreztem magam. Ahogy kezdett egyre inkább kiürülni a hely, és láttam, hogy apáék is összeszedik a cuccaikat, magam mellé húztam a táncoló Hannah-t, és felajánlottam, hogy hazavisszük, ha lassan elindulunk.

Kissé botor léptekkel, nem sietős tempóban, gyakran a falba kapaszkodva elsétáltam a ruhatárig, és kikértem a kis táskám a telefonommal együtt, valamint reméltem, hogy Conor a megbeszéltek szerint már felvette az átöltözős táskám és azzal éppen hazafele tart a szüleimmel együtt.

- Olivia, igaz? – hallottam meg magam mellett egy az enyémnél sokkal tisztább, és józanabb hangot. Óvatosan pillantottam fel az alacsony fiúra, akinek érdekes arca mosolyogva nézett rám. Némán bólintottam és vártam a folytatást. – Nathan vagyok, Nathan Skyes. Lenne egy ajánlatom a számodra, úgyhogy odaadnám neked a számom, és kérlek, majd hívj fel, oké? Beszélgetnék még, de egyrészt mennem kell, másrészt látom rajtad, hogy ez az időpont nem a legalkalmasabb – húzódott szélesebbre a mosolya, ami felnyomta elindított bennem egy kisebb lavinát.

- Most lerészegeztél?

- Nem, dehogy, isten ments – nevetett fel fejét enyhén hátradöntve, mialatt kezeit lazán a zsebeibe csúsztatta. – Mindössze arra akartam utalni, hogy igen késő van már értelmes beszélgetések lefolytatásához, és látom rajtad, hogy te is leginkább az ágyadba kívánkozol – kacsintott rám, majd miután egy csapat fiú intett oda neki ő elnézést kérve magamra hagyott a több ezernyi magamban feltett kérdéssel.

Ki az a Nathan? Milyen ajánlat? Milyen ágy? Mi…

- Mit akart ez? – állt elém Zayn, oldalán a zilált kinézetű Hannah-val.

Egy pillanatra az ég felé forgattam a tekintetem, elgondolkozva oldalra biccentettem a fejem, és az elmúlt perceket taglaltam, majd kibukott belőlem az igazság.

- Fogalmam sincs – vontam meg a vállam, majd felkaptam a táskám, belecsúsztattam a telefonomat és az előbb kapott számot és elindultam a kijárat felé. Magamon éreztem Zayn gyanúsan méregető tekintetét, de nem kötött le annyira, hogy akár felháborodjak, hogy mégis mit képzel magáról, hogy számon kér, vagy akár, hogy foglalkozzak vele, és esetlegesen megmagyarázzam a kis papír fecnit.

Közeledve az ajtóhoz két hatalmas biztonsági őr állta el az utunkat, akik csöppet sem barátságosan, majdhogynem mogorván néztek le ránk a maguk kétszázhúsz centijükkel.

- Elnézést Miss White, de jobb lenne, ha a hátsó kijáraton távoznának. Phil megmutatja az utat – biccentett a társa felé, és máris befejezettnek nyilvánította a beszélgetést.

Csöndben követtük a férfit, aki átvezetett minket a hatalmas termen át egészen a személyzeti ajtókon keresztül egy eldugott kijáratig, amely egy hátsó, gyéren kivilágított utcára vezetett. Kiléptem a kitámasztott ajtó, és egyből megpillantottam egy fekete autót a szemközti út szélén parkolva.

- Ez lesz a mi kocsink – ragadott kézen Zayn és sietős léptekkel indult meg előre.

- Miért sietsz? – néztem fel rá, miközben kényelmetlenül gyorsan kellet szednem a lábam az énekes mellett.

- Ne akard megtudni – mondta hangját visszafojtva, később pedig már csak azt éreztem, hogy a lendület abbamaradt és megtorpanva állt meg.

Négy lány állt előttünk, és vagy fél tucat az utca másik végén. Másodpercekig néma tekintetháború dúlt Zayn és a lányok között, és ezalatt végig éreztem, ahogy a fiú egyre szorosabban fogja a kezem és mind-mind közelebb húz magához. A hátam mögött Hannah simult az oldalamhoz enyhén remegve, kapkodón lélegezve, de csöndben, és lehet, hogy ez mentette meg. Beleértve minket is.

Azonban akkora szerencsénk, mint amire szükségünk lett volna egy ilyen este után, nem volt, így a azon hajnali órákban, amikor elhangzottak a következő szavak, éreztem, hogyha elkezdünk futni, a vesztünkbe rohanunk.

- Ez a lány az! Ő táncolt Liammel egész este!

- Ribanc! – kiáltotta valaki az utca végéről, majd mintha ez lett volna a vezényszó indult meg mindegyikőjük felénk rohanva.

- Na, most futunk! – rántott meg újra Zayn, innentől pedig csak azon voltam, hogy imáim meghallgattassanak.

(Jelen)

/Hannah/

De túléltük, bár egyetlen másodperccel előztük meg a lányokat a kocsihoz érve, így hihetetlen szerencsénk volt. Nem tudom, hogy mi lesz ezután, hiszen egészen idáig Olivia kiléte sötét folt volt, ám ma reggel a rajongók felismerték őt a ruhája alapján, így szinte biztos, hogy mostanra a képek nem névtelenül keringenek. Valahogyan csak lesz, majd kifaggatom milyen visszajelzéseket kapott.

Összegezve a tegnapi este, életem egyik legjobb, legizgalmasabb, leginkább titkokkal telibb, legmeghökkentőbb, legédesebb estéje volt, és soha nem fogom elfelejteni. Már csak ezt a másnaposságot kell legyűrnöm valahogy. Ja, és még ma utána nézek, hogy a Niall által felrakott kép hogyan áll kommentárok terén. Zaynnek és Olinak pedig szurkolj. Vagy Zaynnek és Liamnek? Esetleg Harry? Ja, és a Louis-os részt még nem is mondtam el! Majd máskor, most Olivia hív valami táncpartner miatt, szóval legközelebb jelentkezem és folytatom a történetet. Talán akkor már jobbakat olvashatsz. Csók

Hey Guys!

Véget ért a vizsgaidőszakom, és bár sejtem, hogy nektek ez nem okoz akkora megkönnyebbülést, mint nekem, gondoltam szólok, hogy nekivetem magam a következő fejezet írásának. :)
Addig is, ha bárki van itt, akit érdekel az Eric Saade-s történet folytatása, ma feltettem egy friss részt, szóval ahhoz mindenkinek jó szórakozást, én pedig igyekszem jelentkezni. :)

Csók néktek

Fejezet 1 - A kezdet