Sziasztok!
Csupa mentséggel érkeztem. Kérlek ne haragudjatok a rész minősége miatt, magam sem értem miért nem tudtam jobbat írni!Nem garantálom, hogy bizton tudom állítani, egy hét múlva jön a fejezet, de igyekszem minden héten hozni frisset!Köszönöm azoknak, akik tárt karokkal fogadtak vissza, sőt, még azoknak is, akik meg akarnak verni, vagy csak védekezni, nem tudom biztosan, mindenesetre itt a friss, ami kissé gagyi, de nézzétek el! Legalább hazai termék! ;)Legyetek jók!
„Now girl I hear it in your voice and how it trembles”
Az előző részek tartalmából...
Olivia felkereste a tánciskola növendékeit, ahol végül nem a kiszemelt Márkot sikerült táncpartnerévé tenni, hanem a még mindig ismeretlen manhattani férfit. Ám a találkozás nem sikerült éppen a legjobban, lányok támadtak a fiatal lányra, akit végül Louis, cseppet sem kedves hozzáállással, de megmentett.
Hannah egész éjjel a házi feladat megcsinálása helyett Niall-el beszélgetett, Olivia pedig felhívta az eddig számára ismeretlen számot, amit még a VIP partin kapott. A szám Nathan Sykes-é volt, a The Wanted egyik énekeséé. Ezt hagytad ki a Girl Behind the Songs eddigi részeiből.
(Háhá, ez tisztára Barátok köztös Glee volt. :D)
***
Utólag visszagondolva rengeteg minden játszott szerepet abban, hogy nem sült el balul rögtön az első találkozás Nathannel és a fiúkkal. Ha akkor minden klappol, és nem történik meg az a pár perc csúszás, aminek mindenki köszönheti a szerencséjét, többek közt a Wanted, a One Direction, és maga Zayn, hogy nem utáltam meg életre, és nem szakítottam meg vele, és a csapatával minden kapcsolatot. Mégiscsak vannak még olyan pillanatok, amik jó, hogy nem történtek meg. Csodák…
***
Melegnek semmiféleképpen nem mondható időben léptem ki a hatalmas bejárati ajtónkon, és egyből rám tűzött a meleg fénnyel öntöző Nap. Elmosolyodtam, ahogy megéreztem arcomon a fényt, így vidáman, újult erővel zártam be az ajtót, sétáltam le a lépcsőn, miközben megszorítottam a nadrágom anyagán keresztül henger alakú paprikasprayt. Oké, hogy Nate elegendő információt sorakoztatott fel maga mellett, ezzel meggyőzve, hogy nem feltétlenül egy kukkoló gyilkos, de ettől függetlenül élek azzal a lehetőségemmel, hogy felkészülők a legrosszabbra, és magamhoz veszek valamiféle védekezési eszközt. A baseballütő, és a gumibot már az első körben kiesett, nem túl praktikus méretei miatt, így végül vagy a sokkoló mellett kellett, hogy döntsek, vagy az apró spray mellett. Siettemben az órámra pillantottam, amikor megláttam, hogy mindössze fél órám maradt, hogy találkozzam a fiúkkal, így villámgyorsan vágtam zsebre az irataim, az oyster cardom, és a hatástalanító sprayt.
London zsúfolt volt, az utcákon most valahogy több ember hemzsegett, mint amennyit az ablakból láttam néhány perce. Talán a jó idő vonzotta ki őket, talán egyáltalán nem szoktak kevesebben lenni, és nekem csak most tűnt fel a tömeg. Megszokott fejleszegésemmel ellentétben most emelt fővel, egyenes háttal lépkedtem előrébb, mosolyogva néztem az emberek fásult arcait, és idegesség nélkül kerültem ki azokat, akik minden áron belém akartak jönni, sőt, birkanyugalommal toleráltam azt is, ha valaki minden kikerülési óvintézkedésem mellett, sikeresen megtaposott, esetleg majdnem fellökött, és kikönyökölte a vesém. Jobb oldali zsebemből menet közben elővettem a telefonom, és egy egyszerű és szakszerű mozdulattal csatlakoztattam a fülhallgatóm jackdugóját a bemenethez. Kellemes, vidám, éppen a hangulatomhoz és a jó időhöz megfelelő zenei hangok árasztották el bensőm, amitől jóleső borzongást futott át rajtam. Gyorsabbra vettem a tempót, táncolva vágtam át az emberek között a zebrán, hogy minél hamarabb a buszmegállóba érhessek.
A Napsütés, a langyos idő, a vidám dal miatt, úgy éreztem ez egy tökéletes nap, és ilyenkor nehéz elhinni, hogy bármi rossz is történhet. Ellenben, ahogy áthaladtam a tömegen, elég volt meglátnom egy hatalmas fényképezőgépet egy ismeretlen ember kezében, és máris összerándult a gyomrom, és a széles jókedvem alább hagyott. Felkaptam a kapucnit a fejemre, és betont kémlelve szaporáztam meg lépteim. Amint elértem a megállót, szerencsémre éppen megpillantottam a piros buszt, amit rögtön le is intettem és pillanatok alatt felpattantam rá. Kifújva a levegőt lépcsőztem fel az emeletre és foglaltam el az egyik belső, üres helyet. Kevesen voltak a buszon, talán éppen ezért is hívogatott csábítón a legelső sorban lévő ülések, amivel szinte belátni mindent a magasból, ezzel adva valamiféle elképesztő szárnyaló érzést, de el akartam bújni, így maradtam az egyik hátsó szegletnél. Az ablakon kibámulva néztem a mellettem elsuhanó fővárost és számot váltva, komolyabb gondolatok felé eveztem.
Nathan azt mondta tudja, hogy táncolok, és pont ilyen lányt keres. Táncosnak akar? Talán ő is énekes? Csapatommal – hangzott vissza a fejemben minduntalan a szavai. Lehetséges lenne, hogy kifogtam még egy brit bandát? Éppen feltűnt előttem a Trafalgar Square hatalmas szökőkútjai, amikor rezegni kezdett a telefonom, és megszólalt a Project X egyik dala.
- Igen? – vettem fel megnyomva a headsetemen egy gombot, nem foglalkozva azzal, hogy ki kereshet. Ügyetlenül keltem fel a helyemről, hogy lebukdácsoljak az emeletről, és az éles kanyarok ellenére – amik minden erejükkel azon voltak, hogy ledöntsenek a lábamról – próbáltam eljutni az egyik hátsó ajtóhoz.
- Szia, kicsim! Hová tűntél itthonról? – hallottam meg azt a hangot, ami nem sokszor köszönt telefonon keresztül. Apa dörmögve csapkodta be maga után az ajtókat, miközben válaszomra várt.
Buszom hirtelen érezte úgy, hogy muszáj megállnia, így majdnem előrezuhanva estem az alsó szintre, amikor egy lépcsőforduló akadályozta meg landolásom.
- Uhh, basszus – dörgöltem a kezem fájdalmasan.
- Jól vagy? Merre jársz?
- Jól, jól, csak képtelen vagyok még hozzászokni az eszetlen angol tömegközlekedéshez – motyogtam, miközben magamon éreztem három sértődött szempárt. – Amúgy a téren vagyok, találkozóm van, délután majd megyek haza. Apropó, ismersz egy bizonyos Nathant?
- Legalább vagy négyet. Kire gondolsz? – csengett kíváncsian a hangja.
Szinte láttam magam előtt, ahogy kissé idegesen a reggeli találkozó miatt hazaesik, anya már a konyhában issza a napi második adag kávéját, miután apával nem törődve beront a házba, mindent nyitva hagyva maga körül. Kikiabált a férjének, hogy nem vagyok itthon, és hívjon fel, mert „aggódik”. Apa először bezárta a kocsit, majd a külső bejárati ajtót rúgta be maga után idegesen, tárcsázott engem, és míg csöngött a telefon a házunk belső ajtaját is erőteljesen meglendítette a sarkával. Morogva szólt a telefonba úgy, hogy mégis próbáljon kedves lenni, hiszen nem én tehetek róla, hogy nem úgy jött össze a napja, mint számította. Mire pedig odáig elértünk a beszélgetésben, hogy Nathanről kérdezzem, kíváncsi lett, már minden ajtó berúgva, és beszélgetésünk közben már a kabátjának egyik ujját is leküzdötte magáról, miközben másik kezével a telefont fogta a füléhez.
A számba haraptam, miközben próbáltam rájönni, hogy milyen néven is mutatkozott be a fiú, és barátom a busz, elindult azzal az igazi angol vezetési stílussal, aminek segítségével beharaptam az alsó ajkam.
- Sykes, ha jól emlékszem – válaszoltam, miközben a vér ízétől undorodva nyeltem egyet.
- Ja, persze, hogy ismerem, klassz srác, a bandájával együtt.
Szóval banda. Fantasztikus!
- Miért kérdezed? Találkoztok?
- Tökéletes ráérzés, mint mindig – bólintottam leginkább csak magamnak, miközben futólépésben szedtem a lépcsőfokokat és kiléptem piros buszból a szikrázó Napsütésbe. – Olivia kezdek attól félni, hogy teljesen elvesztetted a kontrollt. Nem tett jót neked Anglia.
- Kontrollt? Miféle kontrollt?
- Olyan emberekkel mutatkozol, akik sztárok. Nem mellesleg az ügyfeleim. Kétes kapcsolatot ápolsz velük, és az istenért, még anyád sem tudja hogyan is állsz a fiúkkal. Drogozol?
- Hogy mi van? – torpantam meg a tér közepén, amitől rögtön négyen is belém jöttek.
- Figyelj, lehet, hogy a vége túlzás volt, de lassan nem ismerek rád. Egy hétköznapi lányból, aki kerülte a feltűnést célpont lett, és közszemély. Nem vagy ehhez hozzászokva, féltelek, és azt sem értem, hogy mégis miért akarsz hirtelen híres lenni.
- Én nem akarok! – csattantam fel felháborodottan, mert bár igenis híres akartam lenni, nem azon a módon, amire apa gondol.
Nem abból akartam híressé válni, hogy én lehettem a lány, akivel Selena Gomez elment vásárolni. Nem az akartam lenni, akitől azt kérdezték milyen bennfentes információkat tudok a híres barátaimról. A táncommal akartam híres lenni, és hogy az én életem legyen a bulvárlapoknak annyira fontos, hogy írni akarjanak rólam, ám nem fognak tudni, mert nem teregetem ki a magánéletem, hogy pénzhez jussak az engem ért felhajtás miatt. Szóval ebből a szempontból apa vádja hamis volt.
- Akkor viszont csak annyit kérek, hogy vigyázz magadra, és ne kerülj címlapra, ha lehet, oké?
- Hm – mormogtam a telefonba, miközben apa már meg is szakította a hívást, én pedig távolról néztem a felém igyekvő alakokat.
Az alacsonyabbik, fekete kapucnis máris ismerősnek tűnt. Kezdődhet az ismerkedés.
/Hannah/
- Meg tudná mondani Miss Moore, hogy mi is volt William Shakespeare indítéka, hogy megírja ezt a művet?
Milyen művet? Ijedten kaptam fel a fejem a nevem hallatán, és reméltem, hogy a kérdésre pontosan tudni fogom a választ, ám legnagyobb elkeseredésemre fogalmam sem volt miről beszél. Mindössze álmosan tudtam pislogni és a hihetetlen Niall féle egész éjszakán át tartó beszélgetésen elmélkedni.
- Miss Moore? – lépett a padom mellé a tanár kezében egy Shakespeare könyvvel, de a feliratot okosan eltakarta. Zavartan pillantottam fel rá, míg ő türelmesen várt.
- Sajnálom Tanár úr, fogalmam sincs, hogy mi a válasz a kérdésére.
A terem, mint ahogyan sejteni lehetett halk, visszafogott kuncogásban tört ki, én viszont nem éreztem se mókásnak, se kínosnak a helyzetet. Elbambultam, megesik. Még a legjobbakkal is.
- Értem Miss Moore – mondta lassan, tagoltan, ízlelgetve a vezetéknevem, miközben láthatóan azon agyalt hogyan torolja meg, hogy nem figyeltem az óráján. – Nos, hogy orvosoljuk ezt a problémát, kérem készítsen egy elemző fogalmazást jövő hétre a Hamletből, rendben?
Ó, szóval Hamlet. Sejthettem volna.
- Természetesen Mr. Clay – bólintottam beleegyezően, nem láttam értelmét semmi egyéb tettnek.
Valójában pont úgy éreztem magam, mintha ez csak egy könnyű álom lenne, amibe nincs beleszólásom, és ami csak telik, és működik magától anélkül, hogy akarnom kéne. Az a dolgozat megíródik majd magától, hiszen jelen életérzésemben az idő úgy telik el mellettem, hogy azt sem tudom mi történik. Jelen vagyok, mégis teljesen máshol. Szerintem ez tényleg egy álom, és egy másik idősíkban ragadtam…
… Vagy az is könnyen lehetséges, hogy teljesen szét vagyok esve, mert azt hiszem, hogy hajnalig beszélgettem valakivel, aki képtelenség, hogy éppen rám pazarolja az idejét. Talán csak éppen beképzeltem magamnak, ezt a skypolást, hogy legyen jó kifogásom miért nem írtam meg a beadandó angol fogalmazást. A probléma csak az, hogy megírtam és ötös lett, és hogy ilyet soha, de soha nem csináltam eddig. Mármint, hogy kihagytam dolgozatot, vagy elaludtam órán. Vagy, hogy ne tudtam volna a választ egy irodalmi kérdésre.
- Hahó Hannah, megyünk haza?
Jesszus! Haza? Fellestem a barátnőmre, aki éppen felemelte a tálcáját, és az ebédlői tárolóhoz vitte azt. Elképedve fordítottam vissza a tekintetem magam elé, ahol éppen a villámmal bökdöstem a borsószemeket, amik túl kemények voltak ahhoz, hogy felszúródjanak a hegyes végekre, így inkább mindannyiszor, mintha csak meglöknék őket szóródtak szét a tányéromon. Nem emlékszem, hogy ettem volna. Vagy, hogy eltelt volna az egész nap. Hiszen hét órám volt ma!
Az istenért, össze kell szednem magam! Felsóhajtottam és Sarah után fordulva emeltem fel a tálcám, és adtam vissza a konyhának azt az ételt, amit meg sem kóstoltam. Ez mind Niall hibája. Miért kell áltatnia? Miért beszél úgy velem, mintha nem lenne híres sztár, én pedig nem lennék mindössze egy londoni diáklány? Miért jó, hogy elhiteti velem, barátok lehetnénk? Valahányszor eszembe jut, hogyan mosolygott minden béna viccemen vagy beszólásomon, meglódul a szívem. Elég csak arra gondolnom, hogyan gitározott és énekelt nekem, máris idiótán vigyorgok. Mókás, hogy azt hiszem, lenne esélyem nála. Talán a világ egyik legtökéletesebb férfiját láttam akkor, amikor lehunyt szemmel, a zenének teljesen átadva magát játszott a húrokon.
- Hannah jól vagy? Van egy olyan hihetetlen érzésem, hogy te valahonnan füvet szereztél – bökött oldalba Sarah, ahogy lassan áthaladtunk az iskola udvarán.
- Ja, jól vagyok. Csak… csak nem is tudom. Mintha nem lennék magamnál.
- Nem mondasz újat – motyogta inkább csak magának, majd hirtelen megragadta a csuklóm, és megállított.
Kissé szétszórtan másodperceken belül meg is torpantam, majd a rántástól megfájdult vállam kezdtem el dörzsölni. Nem értem Sarah miért szórakozik velem, miközbben tudja, hogy ma nem vagyok csúcsformában, és hogy leginkább egy lajhár értelmi és gyorsasági képességeivel vetekszem. Ehhez képest viszont, ahelyett, hogy karon fogna, aranyos történeteket mesélne és hazavezetne, lazán rángat jobbra-balra, én pedig késésekkel ugyan, de kapkodom a fejem, hogy mi történhetett. Elégedetlenkedve adtam hangot fájdalmamnak, miközben lassú karkörzéseket csináltam és megrovón Sarah-ra néztem. Egy pillanatra siklott le a tekintetem a messzeségbe révedő, pislogás nélküli, megkövült barátnőmről -, akinek mintha még egy apró nyálcsík is megjelent volna a szája szélén – és egy röpke pillanatig úgy éreztem magam, amint amikor egy filmben megáll az idő. Sarah mögé lesve az egész udvart megláttam, akik szintén megbabonázva néznek előre egy pontra, megfagyva mozdulataikban, elakadva beszélgetéseikben. Soha életemben nem láttam még ilyet, még akkor sem, amikor Mrs. Holkin lép be az osztályterembe, megfeszítve maga mellett az úgynevezett „nevelőpálcáját”. Előbbi fájdalmam elnyelte s néma ijedtség és érdeklődés, így kissé robotszerű mozdulatokkal ugyan, de megfordultam, és igyekeztem kiszúrni azt a bizonyos mindenki eszét elvevő pontot, amelyet Sarah is kiszúrt. Az út forgalmas volt, autók ezrei száguldottak el óránként a főútról nyíló mellékutcára, nem tűnt fel baleset, vagy bármi egyéb, ami megtörte volna az amúgy mindig unalmas látképet. A járdán emberek haladtak, habár meg-megálltak egy bizonyos alaknál, aki lazán a suli kőfalának vetett vállal állt, és a mobilját nyomkodta leszegett, kapucnis fejjel. Nem láttam semmi érdekeset, főleg nem olyat, amiért meg kellett volna, hogy álljon az élet. Kihúztam eddig szorongatott csuklóm Sarah markából és elindultam a kapu felé.
- Hé, te hová mész? – futott utánam kitágult pupillákkal, még mindig előrefelé bámulva. Lehet, hogy mindenki be van tépve, és csak én nem látom azt a bizonyos valamit?
Visszarántottam a vállamra az éppen lefelé csúszó táskám, és oldalról a lányra sántítottam.
- Haza. Nem tudom mi ütött belétek – pillantottam lopva hátra az udvarra, ahol lassan, nagyon lassan, de újra megindult az élet –, de én haza akarok menni, és azt hiszem, megírni a fogalmazásom irodalomra.
- Miről beszélsz? Te nem látod? – nézett rám a lány hitetlenkedve, mire csak megráztam a fejem, és ügyesen kikerültem egy apró pocsolyát a járdán. – Őt! Őt ott a járdán! Az ott… az ott… - valahogy éreztem, hogy ennél tovább nem fog jutni, képtelen kimondani kit lát, akit én nem. Betudtam a fűnek.
- Az ott Édes, egy mobilozó fiú – vetettem rá egy frusztrált, gunyoros mosolyt, amit ő egy szemforgatással jutalmazott, és újra megragadott, egyúttal a táskámnál fogva, hogy megállítson.
- Na! – háborogtam kezei fogságában, miközben igyekeztem a hátrafelé rántás erejétől nem elesni. Osztálytársamat továbbra sem zavarta semmi, amit tettem, vagy mondtam így csak lazán mellém lépett, két kezével oldalról megragadta a fejem, és a kapucnis felé emelte arcom.
- Csak, hogy az a mobilozó fiú, nem egyszerűen egy srác, az Niall Horan!
- Hogy mi?
Mintha csak meghallotta volna a nevét a több tíz méterre álló fiú – vagy talán a hangomra figyelt fel? – felkapta pillantását, és a tengerszín kékség az arcomat nézte. Összezsugorodott a gyomrom, ahogy megéreztem, hogy nem véletlenül bámul engem, és hogy egyetlen más emberre sem pillant rá. Nyelni akartam, lassan, határozottan, halkan, úgy, hogy ne tudja mindenki más is rajtam kívül, hogy milyen ütemben verdes a szívem, és hogy a szédülés, és a rosszullét együtt környékezett meg.
- Miért bámul téged?
Azt hiszem, rettenetesen mértékben izzad a tenyerem. Ez normális? Biztosan nem az. Egy gnóm vagyok. Ha ezt Niall észreveszi…
- Hannah, miért teszi zsebre a telefonját, miközben egyenesen felénk tart? – suttogott izgatottan, akadozó lélegzettel Sarah a fülembe, én pedig kipréseltem magamból egy gyenge nyelést, ami olyan hangos volt, hogy biztos vagyok benne mindenki hallotta. Mint, ahogy látják azt is, ahogy a nyakamon az ér egyre sebesebben dobog. Zihálok.
- Hannah, az istenért! Egy One Direction tag felénk jön, téged néz, te pedig csak állsz? Úristen, mosolyog! Hannah, csinálj valamit!
Éreztem, ahogy elgyengül a térdem, és lazán Sarah-nak támaszkodtam, aki hátulról suttogott még mindig.
- Nehogy összeess, hallod? Mindjárt itt van, te meg… Jesszus, ez… itt…
- Áll – fejeztem be a mondatot, amikor Niall, nem egészen háromlépésnyire megállt előttünk.
Csend volt. Az az igazi kínos, fojtogató csend, és az sem segített, hogy magunkon éreztem minden suli udvaron tartózkodó tekintetét. Nyeltem. Eltűnt a gyomrom és kivert a víz. Most először fordult meg a fejemben, hogy talán a tegnap este, és a ma hajnal mégsem volt álom. Az énekesen laza farmer és egy szürke hosszú ujjú felső volt, szőke haja pedig tökéletesen felzselézve, ahogy álmaimban is látom. Beteges vagyok. Mi van, ha megtudja, hogy álmodozom róla? Hogy nem vagyok több mint egy fanatikus rajongó, aki bármit megtenne csak azért, hogy kedvence közelébe jusson. Talán még azt is eljátszaná, hogy normális. Néha napján.
Megrészegülten néztem, amikor Niall zavartan felemelte kezét és zavartan szőke tincsei közé nyúlt, hogy végigszántson a szálak között.
- Sziasztok
Hallottam, ahogy Sarah lélegzetvétele megszakad mögöttem, és nem voltam benne egészen biztos, hogy képes lesz újra levegőt venni.
- Sz… szia – rebegtem el teljes zavarban, miközben ügyetlenül lestem fel az arcára.
Láthatóan szórakoztattam, és feloldottam benne a gátlásokat azzal, hogy bennem valószínűleg sokkal több van, ugyanis felbátorodva egy újabb lépést tett felénk, és lazán zsebre dugta a kezét.
- Karikás a szemed – állapította meg kedvesen, oldalra biccentett fejjel, tekintetét az enyémbe fúrva, ami egyszerűen megfogott, és azt hiszem, soha többet nem engedett el. Megbabonázva néztem vissza rá, és a némileg lecsillapodott szívverésemre figyeltem, az legalább valós volt, ebben az egész istenverte álomban.
- Igen, az éjjel keveset aludtam.
- Akárcsak én – mosolyodott el szélesen, amitől Sarah-ból kiszökött egy halk sóhaj. Megforgattam a szemem, majd újra az ír srácot néztem. – Igazából azért jöttem, hogy megbizonyosodjam, még élsz, valamint, ha nincs ellenedre, megihatnánk egy kávét.
Megremegtem, ahogy tudatosult bennem, hogy egy srác a suli előtt várt rám, mindenki tekintetét magára vonzotta, felém sétált, beszélgetett velem, amit mindenki igyekezett kihallgatni, majd elhívott randira. Mert ez randi, igaz? Niall Horan el akar vinni kávézni. Hm… totál be lehetek szívva.
- Persze, hogy elmegy – taszajtott rajtam egyet hátulról Sarah, aminek hála nem elég, hogy Niall-nek ütköztem, de a táskám még ki is esett a kezemből, egyenesen a fiú lába mellé. Niall két karjával lágyan megtartott, miközben én idióta módjára próbáltam a saját lábamra állni, és miközben nem a mellkasát néztem, elhúzódtam tőle.
- Akkor akár indulhatunk is – vigyorgott újra, és vidáman hajolt le a táskámért, hogy aztán azt átvesse egyik vállán és fél testtel a kapu felé fordulva még visszapillantson rám, hogy vele tartok-e.
Leesett állal néztem lazaságát, nemtörődömségét azt illetően, hogy mindenki őt nézi, hiszen már a kapucni sem védi, és hogy csupa kedvességből már át is vállalta a táskám vitelét.
- Kedves tőled, de elbírom a suli cuccom – léptem felé, és a táska felé nyúltam, mire a fiú lendületesen elfordult, hogy ne érjem el a cipekedés tárgyát.
- Ennek örülök, de szó sem lehet róla, hogy átadjam. Olyan régen volt rajtam ilyen táska, hogy esküszöm visszasírom már a gimis éveket. Vihetném? – pillantott rám hatalmas szemekkel, mire halk kuncogás tört fel belőlem, és gondolkodás nélkül szökkentem mellé, és elindultunk az utca irányába.
- Ha ennyire szeretnéd, semmi akadálya, hogy helyettem hozd és vidd is – kacsintottam rá.
- Elmeséljem hogyan lógtam meg négy rettenetesen dühös, és agresszív ember elől, akik bandát verni indultak? – nézett rám vidáman oldalról, kellőképpen felkeltve az érdeklődésem.
/Olivia/
Hangulatos kávézó volt. Pontosan olyan, mint amilyet elképelnék az angol főváros egyik kisutcájában, ami távolt áll a Starbucks és Costa kávézók tömeggyártású – ámde tagadhatatlanul ízletes kávéitól – és valami egyedit, angolosat, és finomat kínálnak. Kényelmesen nyújtóztam el a piros, puha, szivacsos boksz egyik padján, miközben a hosszú lábak kavalkádjában próbáltam úgy tenni az enyémet, hogy egyik fiúnak se okozzak kényelmetlenséget, és ülhessünk úgy, hogy nem kell egy-egy kínos lábhozzáérintésért bocsánatot kérni. Zavarban voltam, tőlem teljesen idegen módon, és tudatlanul is elmerültem már az első percben az itallap tanulmányozásában. Gondolataim ide-oda cikázása következtében már hatodszor olvastam végig a vékony „könyvet”, anélkül, hogy döntésre jutottam volna. Igazából anélkül, hogy felfogtam volna mi is van oda írva. Teljesen máshol járt az agyam, ugyanis valami kis szegletében olyan hangokat hallottam, mellyel óva intettek attól, hogy bármilyen kapcsolatba is bonyolódjuk a fiúkkal. Azt, hogy miért, már nem suttogta meg senki. Felsóhajtottam, miközben leeresztettem magam elől a lapot, és csak ekkor tűnt fel, hogy csönd uralkodik nem csak a mi asztalunknál, hanem konkrétan az egész kávézóban. Összeszorult a gyomrom a tudattól, hogy a kávézó lakossága valószínűleg csak minket néz, a fiúk pedig engem. Fellesve öt szempárral találtam szembe magam, akik kíváncsian nézték az arcom. Mellettük a pincérnő nyugodtan állt, kezében egy cetlivel és tollal, láthatóan elolvadva, hogy felveheti a helyes pasik rendelését. Összecsuktam az italkínálatot felsoroló lapot, és torkomat megköszörülve húztam ki magam.
- Kértetek már? Mert akkor, már az én rendelésem is összeállt.
- Nem – rázta meg a fejét, az egyetlen ismerős alak, Nathan. Ujjait összefűzve az asztalon dőlt előre, és a pincérnő felé intett kezével, miközben végig rajtam tartotta a tekintetét. – Rád vártunk. Hölgyeké az elsőbbség.
Meglepődni sem volt időm, a pincérnő – kitűzője szerint Kate – rám emelte cseppet sem kedves pillantását, és unva, már – már számomra lelkiismeret furdalást keltőn, hogy hogyan merészelek én bármit is kérni tőle várta, hogy megszólaljak. Az ő viselkedése valahogy előhozta az én rendes énem is, és miközben egy hatalmas mosoly terült szét az arcomon felé nyújtottam az itallapot, és kértem egy latte macchiato-t, mellé pedig hideg szénsavmentes vizet.
A fiúk az én rendelésem idejének töredéke alatt leadták mind az öt rendelést, úgy látszik volt idejük kitalálni, és vagy tizenhatszor elpróbálni fejben az egészet, míg én tudat nélkül szemezgettem az itallapot.
A pincércsaj elvonulása sem hozta meg senki beszédkedvét, engem pedig már mód felett untatott a hallgatás, így a beszédes énem vettem elő huszonöt másodperc erejéig, míg elmondtam, hogy elvárom, megszólaljanak.
- Oké, nem szeretem ezt a csöndet, szóval megtöröm a kérdéseimmel. Imádtam, hogy bemutatkoztatok, azt már kevésbé, hogy a rajongóitok végig mögöttünk voltak és nagyon kellett futnunk, hogy elkerüljük őket – vontam meg a vállam apró mosollyal az arcomon, hogy oldjam az ismeretlenségből adódó ridegséget. – Kik vagytok ti? Hol tartotok ebben az egészben? Miért találkoztunk, és mi közöm van nekem bármihez, ami veletek kapcsolatos?
Még hátra sem dőltem, legnagyobb meglepetésemre nem Nate, hanem Max szólalt meg.
- Hál’ istennek, hogy nem vagy seggfej! – szakadt fel belőle sóhajként, mire én nyelni is elfelejtettem.
- Tessék? – ugrott fel a szemöldököm a káromkodás hallatán, amit lehet el sem hiszek, ha nem a saját fülemmel hallom. Egy angol káromkodik? Eddig csak begyöpösödött gyíkokkal találkoztam, vagy pedig olyanokkal, akik habár pasiként viselkedtek és kétes beszólásaik voltak, olyat soha nem ejtettek ki a szájukon, hogy seggfej.
- El sem hiszed, de mióta Nate mesélt rólad, vagy háromszor kitárgyaltunk. Persze eközben párszor már szóba jöttél, de csak futólag, és három nagy megbeszélésen keresztül faggattuk őt, hogy valóban jó ötlet veled találkozni? Egyfolytában a One Direction – ös alakokkal lógsz, ami valljuk be, nem jó pont – húztam el a száját, miközben vidáman csillogott a szeme.
- Látom, jól szórakozol. Mégis mi van a directionnel?
- Szerintünk nem érnek annyit, mind amennyiért eladják magukat.
- Ja, hát az arcuk kétség kívül nem kicsi – vallottam be őszintén.
Mind az öt fiú arca megnyúlt egy pillanatra, amikor is kihozták az italokat, én pedig, mintha mi sem történt volna nyúltam a vizemért.
- Kedvelem – dőlt előre az, azt hiszem Jay néven futó férfi, hogy beláthassa az összes bandatag arcát, majd az asztalon összefont kézzel felém fordította az arcát, és rám mosolygott. – Kedvellek.
Tartottam a szemkontaktust egy percig, még akkor is, amikor a rövidre nyírt hajú énekes újra beszédre nyitotta száját.
- Szóval voltak kétségeink veled kapcsolatban, főleg, mert Ausztráliából kerültél ide, onnan pedig nem sok jót hallottunk. – Max beszéde közben közelebb húztam magamhoz a lattém, és aprót kortyolgattam, miközben hallgattam tovább a magyarázatot. – De aztán Nate megmutatta a fellépésed egy darabkáját, ahol látott, és nem mondhattunk nemet egy találkozóra.
Majdnem félrenyelve, kissé köhögve húztam ki magam, visszatoltam a kávét, és kipirulva fordultam a fiúk felé, miközben a szám töröltem.
- Felvétel? Nem az volt életem egyik legszenzációsabb tánca, szóval nem örülök a felvétel szónak.
- Nyugi, az esés lemaradt – súgta odahajolva Nate, miközben eltakarta a száját és játékosan rám kacsintott.
- Megnyugtató – dörmögtem kerülve minden fiú pillantását.
Akárhányszor csak visszajátszottam azt az esetet, olyan megalázónak, és amatőrnek tartottam magam, hogy biztos voltam benne, hogy elvörösödök és lesütöm a pillantásom, mintha ezzel eltűnhetnék a nyilvánosság elől.
- De azért hallottunk róla, mint ahogyan arról is, hogy végül bekerültél, gratulálunk!
- Köszi – néztem fel zavartan, amikor a bejárati ajtó fölött elhelyezett kiscsengő megszólalt, ezzel is jelezve, hogy új belépőnk van.
Nem foglalkoztam már vele, az ide érkezésünk óta, vagy harmincszor csengetett, és bár még az elején mindig odakaptam a fejem, hogy ki jött, vagy éppen ki ment, lassan, de biztos meguntam, így a mostani csengetés hangja az agyam egyik eldugott szegletében verődött vissza.
- És akkor, ha mindent jól értettem nektek táncos kell? – jártattam végig a srácokon a szemem, mire mindegyikük egyszerre bólintott.
Nathan egy lemezt húzott elő a dzsekije belső zsebéből, és fejjel lefelé fordítva helyezte az asztalra, majd elém csúsztatta. Az öt fiú nézett rám komoly, szexi arccal a hátoldalon, ahol néhol kissé belelógott a képbe a számlista elemei.
- Ez a tracklist az, amely az elkövetkezendő koncert épülni fog. Persze régebbi számokat is előadunk majd, de most nem is ez a lényeg. Hallgasd meg, hogy egyezik-e az ízlésünk, és hogy esetleg, netalántán, ha bármi esélye van – fokozta tovább Max, miközben végig vigyorogva az arcomat figyelte, hogy megadom-e neki a mosolyt, ami jel arra, hogy szórakoztat, és „esetleg” – ahogy fogalmazott – bele megyek a táncolósdiba – akkor vállalnád-e. Te lennél az a támpont, amire építenénk a koreográfiát. Utánad szedjük össze a táncos lányokat és fiúkat, de te vagy az, aki a koreográfusunkkal együtt ki kéne, hogy dolgozd az egészet. Érted?
- Érteni értem – bólintottam, miközben állam alá toltam a kezem, hogy megtámasszam az egyre inkább zsongó fejem –, csak nem tudom, hogy meg tudom – e csinálni.
- Hogy érted?
Ahogy ránéztem a fejét oldalra döntő Nate-re, Maxra, aki karjait maga előtt összefonva dőlt hátra kényelmesen, miközben az a levakarhatatlan mosoly ott terpeszkedett az arcán, Jayre, aki érdeklődve vizslatta arcom válasz után kutatva, Sivara, aki szórakozottan játszott a maradék cukorral a csészealátét mellett és Tomra, aki gyanakodva, cseppet sem bizalom gerjesztően méregetett szinte már mióta találkoztunk, azon gondolkodtam, hogy van-e vesztenivalóm. Elmondok nekik mindent, arról, hogy táncfelvételire készülők egy olyan párral, aki kicsit kétes, hogy azt hiszem, kavarok Zayn Malikkal, és arról is, hogy elvileg egy jó ideig nem kéne erőltetnem a lábam? Megbízhatok bennük, vagy akkora a gyűlölet bennük a One Directionös fiúkat illetően, hogy holnap elárulva életem részleteit az újságok címlapján fogok virítani?!
Halkan sóhajtottam, és hátra vágtam magam a boxban. Miért ilyen nehéz nekem minden? Bizalom, vagy nem bizalom? Bizalom, vagy nem? Megőrülök!
- Jó, oké, legyen – csaptam két kézzel az asztalra, ahogy hirtelen eldöntöttem, kockáztatok, még ha meg is égetem magam. De ha a legrosszabb eshetőség megtörténik, én… Én valószínűleg visszavonulok mindenféle közönség elől és se több tánc, se hírnévhajhászás, vagy sikerre éhezés. – Eleve ott kezdődik minden, hogy…
/Niall/
Az a baj azzal, ha valaki híres, és éppen bujkál valaki, vagy valakik elől, ráadásul még randija is van, hogy a hármat egyszerre lehetetlen teljesíteni. Így a partner vagy van annyira jó fej, hogy megértse, segítenie kell az eltűnésben, vagy pedig tönkre teszi az egész randevút a sietség, az ideges, félő pillantások, és az, hogy lépten nyomon valaki a nyakába ugrik, hogy: Úúúúúristen, ez Niall Horan! Niall, Niall egy képet!
Hihetetlen, hogy éppen egy ilyen lánnyal sikerült összeakadnunk, mint Hannah. Okos, kedves, törődő, vicces, szép, és egyszerűen túl jó, hogy sikerüljön összehoznom vele bármit is. Oké, oké, rajongó, de nem abból a fajtából, aki megfojt, idegesít és csak a sztárral akar képet, aki csak azért akar, mert azt hiszi ismer az újságokból olvasottak által. Nem vagyok Niall, a jó fej, nem vagyok a kedves, a mosolygós, a jó zenész, vagy az énekes, sem az, aki minden lánynak azt mondja gyönyörű, és aki elégedett magával. Sőt! Néha napján hisztis vagyok, beszólogatok másoknak, bunkó vagyok, önbizalom hiányos, és nem, nem vagyok jó zenész. Még csak jól gitározni sem tudok. Az egyetlen, ami talán igaz mindabból, amit a szennylapok összehordanak az, hogy imádok enni.
Viszont szeretem, hogy amikor meglátom Hannah-t kicsit még szégyenlősebb vagyok, nem érzem azt, hogy elég jól néznék ki, kiszárad a torkom, és ha nem dugnám lazán zsebre a kezem, akkor látszódna, hogy remeg. Megrészegít az érzés, amikor látom rajta, hogy ledermed a látványomtól, hogy elfehéredik, kiül arcára az idegesség és félelem, dadog, és szaporán veszi a levegőt. Ahogyan én hatok őrá, ez az a löket, ami miatt magabiztosabb leszek, mikor felé közeledem, és amiért a szemébe tudok nézni, és mosollyal játszani az ajkaim közt.
Úgyhogy biztos voltam benne, hogy vele megoszthatom azt az információt, hogy a banda tagjai elől menekülünk, hogy utálom a tényt, hogy alig ért véget az X- faktor, és értünk el harmadik helyezést, máris lányok tömege támad meg, akár a Tescoban is. Tudtam, hogy megérti, mert egyrészt ismeri a srácokat, másrészt rajongó. Talán több pozitív vonzata is van annak, hogy szereti a bandát és mindent tud rólunk és nem kell az esetlegesen felszínre kerülő negatívumok miatt aggódnom.
- Most mi tartunk valahova, vagy csak arra orientálódsz, amerre reméled, hogy kevesebb ember van, és ennél fogva rajongó?
- Ó, Miss Nagyon Viccesek Vagyunk, most pozitívan fogsz csalódni, ugyanis pontosan tudom merre megyünk – füllentettem, miközben a lány arcát pásztázva bevettem a következő kanyart.
Igazából azért nem volt színtiszta hazugság, mert emlékeztem, hogy Zayn egyszer elhozott erre, mikor lányok elől menekülve kerestünk egy csendes helyet. Rémlett, hogy erre kell lennie a kis kávézónak, mert habár közel van a főváros központi fogatagához, éppen eléggé eldugott ahhoz, hogy csak azok térjenek be oda, akiknek pontosan ez is a szándékuk.
- Nem hiszek neked – kuncogott fel a lány előhajtva fejét, amitől hosszú haja előrehullott és oldalról eltakarta előlem az arcát. Képtelen voltam betelni a látvánnyal, egész nap csak néztem volna, de aztán mindig rá kellett jönnöm, hogy ez már annyira képtelenül nyálasnak hangzik, hogy muszáj valamennyit visszavennem a tempóból, mert túl sok leszek. Egyszerűen minden túl sok lesz.
- Máskor nem hozom a táskád – vetettem oda neki játszva a sértődöttet, mire újból felnevetett.
Talán az isteni gondviselésnek hála, de feltűnt előttünk az ismerős hely. Vörös felirat, barna székek a napernyő alatt, függönnyel eltakart ablakok. Fellélegeztem, mikor megpillantottam, és szinte gondolkodás nélkül kaptam Hannah keze után, hogy még gyorsan átrohanhassunk a szemben lévő üzletbe a villogó zöld lámpán. Első érintésem nyomán, ahogy hideg kezem hozzáért Hannah meleg bőréhez, a lány megmerevedett és kissé feszülten csúsztatta kezét az enyémbe. Megmosolyogtatott a tudat, hogy nem lök el, hogy nem húzta ki apró kezét az enyémből, és hogy az érintése semmilyen szempontból nem volt taszító, vagy rossz. Amint átértünk kifújtam a feszültségemben benntartott levegőt, és csak futólag pillantottam a mellettem álló lány felé, aki éppen a sűrű hajzuhatagot söpörte hátra, füle mögé taszítva a rakoncátlan tincseket.
Lassan, mintha csak a vállamon lévő táskát akartam volna megigazítani elengedtem a kezét és aprót taszajtottam a nehéz súlyon. Nem akartam sem túl rámenős lenni, sem túl rideg és nem akartam, hogy azt higgye játszom vele, vagy nem tetszik.
Azt sem értem miért gondolkodom ilyeneken. Ez az egész kapcsolat dolog nekem valahogy teljesen új, én…
- Valami baj van? – húzta össze magán Hannah a felsőt és aggódva nézte az arcom.
Megráztam a fejem, szó nélkül a bejárathoz léptem, és kinyitottam a lánynak az ajtót. Csilingelve adtuk a kávézótudtára, hogy megérkeztünk a kis csengő segítségével, de legnagyobb örömömre alig páran néztek fel, és azok is, akik megtették hamar elfordították tekintetüket és vagy sugdolózni kezdtek, vagy egy bizonyos boksz felé tekintgettek.
- Furcsa – morogtam inkább csak magamnak, és becsuktam Hannah mögött az ajtót, aki feszülten mosolygott rám.
